„Meggyújtottuk az első gyertyát, ami mindenki számára jelzés, hogy közeledik, jön az, amire vagy akire várunk. Minél több világosságot fog árasztani az adventi koszorú, annál inkább kerülünk közelebb az advent, a várakozás beteljesüléséhez. Várjuk az eljövendőt, azt, aki jön” – mondta igehirdetésének elején, majd rámutatott arra, hogy az adventről sokan úgy gondolkodnak, az a várakozást jelenti. Elsősorban azért, mert ez jellemzi az előttünk álló napokat: a karácsonyi ünnepekre való készülődést, a várakozást. „Megvannak a szokások, amelyek figyelmünket arra fordítják, hogy közeleg az az Ünnep, amikor azon van a hangsúly, hogy akit Isten megígért, akit vártak, hogy majd eljön, valóban megérkezett, testben megszületett”.

Beszédében kihangsúlyozta, hogy tele vagyunk várakozással, készülődéssel, vannak elképzeléseink, megvan a reménységünk, amik most mind befolyásolnak bennünket, és lekötik a figyelmünket. Felhívta a figyelmet arra, hogy próbáljunk meg erre a várakozásra Isten igéje szemszögéből figyelni, s vizsgáljuk meg az ige világosságában milyen is a mi várakozásunk? Először nézzük meg, mit várunk, mire is várunk?

Igehirdetésében hangsúlyozta, hogy elsősorban a karácsonyt várjuk. „Azt az ünnepet, amellyel kapcsolatban a bensőnket megtölti a meghittség, a kellemes idilli légkör. Várjuk, hogy majd másként töltjük ezeket a napokat, mint az év többi napját. Van bizonyos hangulata. Várjuk a találkozásokat a családtagjainkkal, várjuk a meglepetést a fa alatt, amit vagy mi kapunk, vagy mi készítettünk a szeretteinknek. Vannak elvárasaink, elképzeléseink, vágyaink. Ami után vágyakozunk, azt szoktuk egymásnak is kívánni: békés, boldog, örömteli ünnepet. Elsősorban erre összpontosul a mi várakozásunk, majd erre korlátozódik a készülődésünk is. Sokszor csak az adventi idő és az ünnepek után derül ki, hogy mennyire teljesültek be az elvárásaink” – mondta Dr. Csonhtó Aranka.

Rámutatott arra is, hogy vannak másféle várakozások is, mert nemcsak az adventi időre érvényes a várakozás. Majd kifejtette, egész életünkre jellemző, hogy mindig várunk valamit: Vannak elvárásaink, vágyaink, amelyeket szeretnénk, ha beteljesülnének, megvalósulnának. „Mindig valami szépre, szebbre, jobbra vágyunk. Nem arra összpontosítunk, ami most van, hanem arra, mi lehetne, mi történhetne, mi valósulhatna meg. Szeretnénk, ha jobbá lenne a helyzetünk, ha megoldódnának a gondjaink, hogy elmúljon életünk azon szakasza, amit nehezen élünk meg, hogy történjen már valami változás, jobbra fordulás”.

Majd felhívta a figyelmet arra, hogy mennyi mindenre vár az ember életében. A gyermek arra vár, hogy felnőjön, a szülő meg titokban arra vár, hogy ha felnő a gyermeke, talán kevesebb gond és fáradság lesz vele. A betegek is várják a gyógyulást, de gyakran nem az következik be, mint a 38 éve beteg esetében a Bethesda tavánál. Hiába várt oly rég, nem történt meg az, hogy valaki odavigye őt a tóhoz, hogy amikor az megmozdul, hozzáérve meggyógyuljon. Vagy a gyógyulás csak nagyon lassan következik be, és ezért a betegek egész idő alatt azzal vannak csak elfoglalva, az köti le minden figyelmüket, s minden csak a betegség körül forog és nem képesek másra figyelni. Vagy vannak munkanélküliek, akik várják, hogy majd alkalmazzák őket. S ha beteljesül a vágyuk, akkor meg azt várják, hogy minden gondjuk megoldódjon. A munkavállalók pedig arra várnak, hogy ha majd szabadságra mennek, vagy ha nyugdíjba vonulnak, akkor majd lesz elég idejük olyan tevékenységekre, amelyekre aktív életükben nem futotta. Lehetne tovább folytatni a sort, hogy mennyi mindenre várunk életünk során: gyermekek a szünidőre, a szülők a szünidő végére, a magányosok arra, hogy valakivel találkoznak, és van, aki arra, hogy végre egyedül legyen. Egész életünket a várakozás tölti be – hangsúlyozta a lelkipásztor, majd feltette a kérdést: És hányszor csalódunk? Majd elmondta, hogy sokszor, mert a várakozásunk nem teljesedett be, vagy más volt, mint amit vártunk. Azért csalódunk, mert valami szebbre, jobbra vártunk. És az ilyen csalódások miatt sokan megkeserednek és már semmit nem várnak. Semmi jót, nincsenek vágyaik, terveik, elképzeléseik, nincs reményük, hogy valami jobbra fordulhat életükben.

Rámutatott arra, hogy ez történik karácsonykor is, mert nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Az egész hajsza fölösleges – véljük az eddig átélt tapasztalatok szerint, mert amit kívántunk, vártunk, hogy legyen békesség, öröm, találkozások, együttlét a szeretteinkkel, mindez nem valósult meg. Majd egy történetet osztott meg a hallgatósággal, amelyben egy idős férfi hiába várta a családját, a felnőtt gyermekeit, hogy együtt töltsék az ünnepeket, senki nem ment el hozzá, senkinek nem volt ideje, nem tudta elintézni, hogy elszabaduljon kötelességeitől. Nagyon csalódott volt, hogy megint egyedül lesz, pedig úgy várta, hogy most talán másként lehet. Végül egy nagyon kemény lépés megtételére szánta el magát, hogy rákényszerítse szeretteit egy hazalátogatásra. Amikor a gyermekei családjaikkal azt a hírt kapták, hogy az apuka meghalt, egyszerre mindenki hátra tudta hagyni munkáját és odautaztak. Sajnos akkor már tudtak időt szakítani, amikor már késő volt. Amikor megérkeztek szomorúan, akkor derült ki, hogy a bácsi maga keltette halálhírét, mert tudta, hogy így hazamennek szerettei. És végre nem volt az ünnepekre egyedül. Ilyen durva lépéssel kellett rákényszerítenie az övét, hogy arra figyeljenek, ami a fontos és ne arra, ami sürgős.

A lelkipásztor elmondta, ebből mi is láthatjuk, hogy bizony hányszor kell csalódnunk, mert semmi nem alakul úgy, ahogy várjuk, ahogy szeretnénk. És nem csak karácsonykor, de egész életünk során. És ez igaz akkor is, amikor a kéréseinket, elvárásainkat, vágyainkat Istenhez intézzük, hiszen Ő az, akitől elvárjuk a jót, a jobbat, a szebbet. Gyakran sajnos a mi Istennel való kapcsolatunk csak erre korlátozódik: kéréseket intézünk felé, és várjuk, hogy teljesíti azokat. És néha mi is olyanok vagyunk, mint az a bácsi, hogy legszívesebben rákényszerítenénk Istent, hogy kedvünkre tegyen: kéréseinket, elvárásainkat, kívánságainkat teljesítse.

„Jó lenne, ha ebben a most kezdődő adventi időben elgondolkodnánk azon, hogy a mi Istenbe vetett hitünk nem merül-e ki ennyiben: hogy mindig várunk Tőle valamit? Figyeljük meg, hogy mi is nem csak akkor fordulunk Hozzá, amikor valamit szeretnénk? Nem csak akkor borulunk le előtte, amikor valami nehézség ért? Nem csak akkor megyünk hozzá, keressük Őt, amikor megoldhatatlan gondunk van, és mint utolsó szalmaszálba kapaszkodunk Belé? Nem úgy képzeljük Róla gyakran, hogy Ő azért létezik, hogy rendelkezésünkre álljon, hogy jót tegyen nekünk a szerint, ahogy azt mi kívánjuk” – tette fel a kérdést Csonthó Aranka.

Igehirdetésében rámutatott arra, hogy az adventi idő legyen annak az időszaka, hogy átértékeljük kapcsolatunkat az Úrral, hogy ne csak mindig elvárjunk valamit, akár a karácsonytól, akár az élettől, akár a jövőtől, vagy Istentől magától. Hozzátette: „Jó lenne, ha Őt várnánk, mert nekünk nem valamire van szükségünk Tőle, hanem Őrá magára van szükségünk. Őrá, aki adta magát, amikor testben elküldte egyszülött Fiát, aki feláldozta magát mindannyiunkért. Ha Őt várjuk, nem leszünk csalódottak, nem lesznek keserű tapasztalataink. Mert, ha Ő van velünk, ha Ő a miénk és mi az Övéi, akkor vele együtt mindent megkaptunk.”

Adventi gondolataiban utalt az ószövetségi időkre is, hogy már akkor is voltak különféle elvárások, amelyek Isten ígéreteire támaszkodtak. Ott is várták a szabadítást, hogy majd Isten népe fog uralkodni a többi népen. Olyan ígéretek voltak, amelyek nem úgy valósultak meg, ahogy azt képzelték, vagy nem akkor és rögtön. És végül a megígért Szabadító, Messiás sem nem úgy jött el, ahogyan várták. Isten népe várta ugyan Istentől a megoldást helyzetükre, de a saját elképzelései, tervei szerint.

„Isten igéje most a zsoltároson és a prófétán keresztül arra figyelmeztet, hogy elvárásainkat Isten felé összpontosítsuk. Fogadjuk ezért szívünkbe: „én az URat várom, szabadító Istenemben reménykedem… Várom az URat, várja a lelkem…” Őrá várjunk, hogy jöjjön az életünkbe, a szívünkbe, hogy Benne legyen terveinkben. Sőt, mi fogadjuk el az Ő terveit velünk kapcsolatban, hogy cselekedjen úgy, ahogy azt jónak látja. Nála el van készítve a szabadítás, gyógyítás, békesség, megoldás az életünk kérdéseire. Mindenre, amire vágyunk, amire várunk. Több, több mire vágyunk, ahogy egyik énekben énekeljük. De amit várunk, csak Benne kapjuk meg” – hangsúlyozta a lelkipásztor

Igehirdetésének végén felhívta a figyelmet arra, hogy ebben az adventben ez legyen a fontos: ne valamit várjunk, akarjunk Istentől, hanem vágyjunk utána, hogy Vele akarjunk lenni, Őt akarjuk szeretni, és ne csak azt, amit nekünk ad. „Akkor nem fogunk csalódni, mert már nem az lesz fontos, hogy mit kapunk – vagy nem kapunk meg, hanem az a fontos, aki adja, aki jön és adja magát nekünk. Ő már elkészítette a legjobbat a számunkra, a megoldást, a kiutat az életünk számára a bűnből és a halálból. Ezért lehet reménységünk és örömünk Jézus Krisztusban. Őrá vártak régtől fogva az ígéretek szerint. Ő jöhet el hozzánk is, a mi életünkbe, és Őrá várunk reménységgel az idők végén is, hogy befejezze azt a művet, amit azok számára készített, akik szeretik Őt” – mondta Csonthó Aranka lelkipásztor, aki azzal fejezte be igehirdetését, hogy a zsoltárossal és a prófétával együtt mondjuk ki mi is: „Én az URat várom, szabadító Istenemben reménykedem. Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Ne legyenek hamis elvárásaink, hanem olyan reményünk, ami egyedül Benne, az Úr Jézus Krisztusban teljesülhet be. Őt várjuk, Benne higgyünk és Belé vessük bizodalmunkat. Ámen.”

Reformata, Iski Ibolya