2021. szeptember 26-án adták át Marcelházán az Éden református bölcsődét, egy nappal azt követően, hogy a gyülekezet megköszönte Önnek a 28 éves hűséges szolgálatát, majd a hónap végén végleges nyugalomba vonult. Hogyan telnek azóta a nyugdíjas napjai, mivel foglalkozik?

Részben állt be változás az életemben, hiszen a gyülekezeti lelkész felelőssége lehullott a vállamról, de a családomért viselt kötelesség megmaradt. A két egészségükben akadályozott fiunk gyermekkoruktól velünk van, a feléjük való szolgálatunkról addig míg lesz rá erők, nem mondhatunk le. Egyébként nem az a típus vagyok, aki az aktív szolgálatának letelte után azzal foglalkozzon, hogy megírja gyülekezete történetét, vagy valamilyen másfajta nyomot hagyjon maga után. Inkább kicsit visszaemlékezem Isten munkájára, illetve arra, amit az életemet meghatározó négy gyülekezetben átéltem a mögöttem lévő több mint hetven év alatt Sőkszelőce, Madar, Kisújfalu és Marcelháza templomainak tövében, illetve azok udvarában. Mindenütt szívesen éltem, feladatot kaptam, otthon éreztem magam.

Marcelházán a szintén lelkipásztor feleségévél, Jolikával együtt pásztorolta a gyülekezetet, de mivel ő még nem töltötte be a 70. életévét, maradt a szolgálatban. Nem szerették volna együtt élvezni a nyugdíjas éveket vagy így látták jónak, hogy ő még maradjon egy ideig beosztott lelkészként?

Eredetileg úgy terveztük, hogy egyszerre fejezzük be a lelkészi szolgálatot, s a gyülekezet is úgy gondolta, hogy mindkettőnktől elköszön. Azonban Géresi Róbert püspök bíztatta, hogy nem kellene ezzel sietnie, maradjon még és végezze tovább a szolgálatát. A felkérésre pedig igent mondott. Nem együtt kezdtünk, így nem is együtt fejezzük be. Én, mint a férje pedig úgy láttam, mivel nagyon szívesen szolgál még mindig, hozzáteszem, teljesen életelemévé vált az Isten felé való szolgálat, akkor maradjon még.

Ő ugyanis miután Dunaszerdahelyen elvégezte az egészségügyi szakközépiskolát, szeretett volna tovább tanulni. Az orvosi egyetemre jelentkezett, de nem kapott lehetőséget arra, hogy elvégezze. A prágai teológiára való jelentkezése pedig a püspöki íróasztal fiókjában felejtődött. Mivel ezek a kapuk bezárultak előtte, ezért egy csecsemőotthonban helyezkedett el, ahol tizenkét gyermekre felügyelt, később pedig egy körzetnek lett az egészségügyi nővére mindaddig, míg anyasági szabadságra nem ment. Amikor Kisújfalun szolgáltam, akkor érlelődött meg bennünk az a gondolat, hogy végezze el ő is a teológiát. Budapesten szerezte meg a lelkészi képesítését, s így lettünk később szolgatársak. De ismétlem, a mi mostani közös életünk sem a nyugdíjas éveink élvezéséről szól.

Mivel a tiszteletes asszony szolgálatban maradt beosztott lelkészként, a gyülekezetnek pedig van megválasztott lelkipásztora, gondolnak-e Önre a többi szolgatársak, ha helyettesíteni kellene őket?

Igen, rögtön az első szabad vasárnapomon megszorult kollégát helyettesítettem, itthon pedig eddig egy alkalommal fordult elő az elmúlt két év alatt, hogy szükség volt rám, de az temetési szolgálat volt. Marcelháza korábbi polgármestere ragaszkodott ahhoz, hogy ha meghal, én búcsúztassam el őt. Az utódomnak ugyanis hangsúlyoztam, semmilyen szolgálatot nem fogok elvállalni, ne is keressenek ilyen ügyben, de ebben az egy esetben ígéretemhez híven kivételt tettem.

Nyugalomba vonulása után a parókiáról ugyan elköltöztek, a faluból viszont nem mentek el, hanem maradtak, hiszen ott állt üresen az évekkel korábban felépített családi házuk, amelybe csak vissza kellett költözniük. Amikor az építésébe belefogtak, gondolva a jövőre, akkor már eleve azzal a céllal is döntöttek Marcelháza mellett, mert itt volt megfelelő telek egy ház felépítésére, de az is szerepet játszott ebben, hogy a feleségének ez a szülőfaluja, innen származik, s itt élnek a rokonai? Vagy elképzelhető már lehetőség is?

Nagy történet van e mögött. Igen, az ő gyökerei itt vannak. Az enyémek az egész Kárpát-medencében. A mi lehetőségeink viszont egész életünkben korlátozottak. Az adottakat úgy érzem, igyekeztem kihasználni. Én építkező lelkész is voltam, nemcsak lelki szempontból, hanem fizikai értelemben is. Ez Kisújfalun kezdődött, ahol egy kis részben átépített parókiára költöztünk, ami már öt éve nem volt lakva. Rövid időn belül kiderült, szükség van bővítésre. Hozzá is láttunk a munkához, amit nagy nehézségek közepette el is végeztünk.

Az újabb feladatot számunkra az a családi motiváció adta, hogy a lelkészként szolgáló édesapámat idő előtt nyugdíjazták, még mielőtt engem Kisújfalura helyeztek volna. Reális volt az aggódó gondolat, mi lesz, ha majd tőlem is idő előtt megválnak, talán korábban, mint kellene, s akkor hol fogunk lakni. Láttam ugyanis idősödő szüleim gondját, hogy a parókiáról való kiköltözésükkel egyidőben meg kellett oldaniuk a lakhatásukat is. Végül Komárom belvárosában vettek ingatlant, amely az otthonuk lett.

Így mi már jóval korábban eldöntöttük a saját lakhatásunk megoldását a bármikori szükség esetére. Apósom felajánlotta a szülői ház melletti telket számunkra Marcelházán, amit hálásan fogadtunk. Nagyon lassan, az anyagiak függvényében, miközben a szolgálati helyeken, Kisújfalun és Párkányban is bővel volt feladat az épületek körül, de kegyelemből felépülhetett a családi otthonunk is. Nagyon sokat dolgoztam rajta egyedül. Kaptam ugyan sok-sok fizikai segítséget, de kritikát is érte. Nem rovom fel senkinek. Élt bennem a vágy saját otthon után, a szükségszerű feladatokat pedig nem szerettem az utolsó pillanatra hagyni.

Közben a Kisújfaluhoz tartozó, akkor még párkányi leányegyházközségben, amit később anyásítottak, vásároltunk a városközpontban egy alapos felújítást igénylő, de jó állapotú épületet a gyülekezet céljára. A munkálatokat mi csak elindítottuk, de nem vittük végig, mert közben megválasztottak marcelházai lelkipásztornak, a feleségem pedig lemondott a párkányi gyülekezet gondozásáról.

Amikor viszont elfoglaltuk az új szolgálati helyünket Marcelházán, a parókia alkalmatlan volt arra, hogy beköltözzünk, alapos és költséges beavatkozásra lett volna szükség a korszerűsítésére. Így inkább a lebontása és a helyén egy újnak a megépítése mellett döntött a gyülekezet. Amíg el nem készült, majdnem tíz évig itt laktunk a saját családi házunkban. A következő tizennyolc évet is, amit már a parókián töltöttünk, úgy éltük meg, hogy csak a legszükségesebb dolgokat vittük magunkkal. A fiainkkal pedig rendszeresen felsétáltunk a házunkhoz. Kétlakiak voltunk, de a fő hadiszállásunk a parókia volt.

Egy kicsit már előre vetítettük a történéseket. De most nézzük vissza a múltba. Mikor döntötte el, hogy lelkipásztor lesz, s édesapja, az akkor Madaron szolgáló Rácz László útjára lép? Úgy tudom, a kötelező katonai szolgálata alatt, katonaruhában ment a felvételire Prágába, ahol a leendő református lelkészeket készítették fel a szolgálatra. Mi ennek a története?

Egy olyan családban születtem és nevelkedtem, ahol a hitéletet nemcsak a gyülekezetben, hanem a mindennapi életben is megélték. Sókszelőcén születtem és tíz éves koromig ott éltem testvéreimmel együtt édesapám, Rácz László szolgálati helyén, aki az apjától vette át a gyülekezetet. Az ő apja, vagyis a nagyapám, néhai Rácz Elemér építette a sókszelőcei református templomot, amit a szívemhez közel érzek mind a mai napig. Szinte a parókia udvarán cseperedtem fel, hiszen a gyermekkorom egy jelentős részét ott töltöttem.

Apám rendszeresen tartott bibliaórai alkalmakat a hívek számára, de szervezett hitmélyítő konferenciákat is az ötvenes években, amelyeknek, mint családtag részese voltam én is. Az ott elhangzott igehirdetésekből tudtam meg, hogy szolgálni kell Istennek, aki látja az életünket, de nála a bűn kérdése megoldódott az értünk életét adó Jézus Krisztus által. Fantasztikus élményeket őrizgetek magamban abból az időszakból.

A meghirdetett alkalmakon családok is részt vettek, magukkal hozva a gyermekeiket is, akikkel az udvaron hatalmas játékokat szerveztünk, de persze nemcsak ilyenkor, hanem számos más esetekben is. Jó kedvvel tréfáltuk meg egymást, amelyért senki sem haragudott meg. Gyönyörű időszak volt. A tavakon korcsolyáztunk, a Vágban úszkáltunk. Ez szakadt meg azzal, hogy Madarra költöztünk. A világ egy kicsit megkeményedett, legalábbis a mi társadalmunk, amely minden jó kezdeményezést igyekezett csírájában elfojtani.

Először Sókszelőcén tapasztaltam meg azt, hogy figyelnek bennünket, illetve a lelkész édesapám buzgó szolgálatát a hívek között, amely nem nagyon nyerte el a tetszését az akkori államapparátusnak. Emiatt kellett eljönnünk onnan, illetve az egyházi vezetés felajánlotta neki, hogy menjen át egy másik járásban lévő gyülekezetbe szolgálni.

Túlságosan aktív gyülekezeti szolgálatot végzett, ami nem tetszett az akkor hatalomnak és ezért kellett váltania?

Igen, akkoriban a második világháborút követő és újjáépítési években sok gyülekezetben elindult egyfajta ébredési mozgalom a buzgó lelkipásztorok nyomán, amitől viszont tartott az akkori állami hatalom, és igyekeztek az egyház befolyását minimálisra csökkenteni. Ezért, hasonlóan, mint másokat, édesapámat is próbálták „jobb útra terelni”, illetve meggyőzni arról, hogy elég csak vasárnapi istentiszteletet tartani, nem kell nagyon aktívnak lenni. Tudom, voltak olyanok, akik igyekeztek őt is az államhatalommal való együttműködésre beszervezni, besúgóként. Ő azonban mindvégig ellenállt ezeknek az agitálásoknak.

Így került át Sókszelőcéről a madari gyülekezetbe az édesapja.

Igen. Madar teljesen más volt, mint Sókszelőce. Magas dombon álló nagy templom, s buzgó, nagy, templomba járó gyülekezet fogadott bennünket. Édesapám igei szolgálata tovább mozgatta a tömeget. Sőt, megérkezésünk után elmeséltek egy korábbi történetet, hogy a lelkészlakot, ahová ugyan beköltöztünk, de még nem volt teljesen kész állapotban, kinézte a falu vezetése, szerette volna más célra hasznosítani és egészségügyi rendelőként működtetni.

Amikor ez a gyülekezet tagjainak a tudomására jutott, kapákkal és villákkal a kezükben vonultak fel megvédeni tulajdonukat, a parókiát. Így lett nekünk új otthonunk, még ha félig készen is, amelyet édesapám fejezett be. Hiányzott belőle a burkolat, a központi fűtés és még sok más is. Családomban a műveltség természetes volt, beleértve a zeneit is. Ennek a madari időszaknak az egyik érdekessége volt, hogy tizenévesként létrehoztam egy baráti kört és alapítottam egy zenakart. Sokat vesződtünk egymással, hogy zenei téren valamilyen szintet elérjünk.

Mondhatjuk azt, hogy világias életet élt?

Nem egészen, inkább egyfajta zenei közösségi életet éltem meg. De semmiképpen nem halványult el bennem még a zenélés ellenére sem az Istenhez való elkötelezettségem. Sőt, ebben a baráti körben többen gondolkodtak hozzám hasonlóan, de a slágerek és a zenék, amelyeket játszottunk, világiak voltak. Az egyik karácsonyon azonban megengedték, hogy a templomban gitárok kíséretében lelki énekeket adjunk elő. Szolgálatomban a kezdetektől, bár akkor még szokatlannak tűnt, de helye volt a gitárnak.

Madaron formálódott Önben, hogy lelkész legyen vagy inkább másféle hivatást szeretett volna választani?

Édesapám óvó szavára nem gimnáziumban tanultam tovább, hanem szakközépiskolában. A bátyámat ugyan előzőleg már eltanácsolták a középiskolából, a két nővéremnek pedig az érettségi után nem engedélyezték az egyetemre való jelentkezést. Ilyen tapasztalatok után a komáromi gépiparit választottam, amit el is végeztem.

Szüleim gyülekezetben végzett munkájának eredményeként ismét egy komoly ébredési időszak indult el. Még mindig elevenen él bennem az egyik olyan alkalom, amelyen nemcsak a gyülekezeti terem telt meg teljesen fiatalokkal és idősebbekkel, hanem még a szobám is. Több evangelizációra is sor került a parókián, aminek ismét azt eredményezte, hogy megint kezdtek jobban odafigyelni édesapám szolgálatára, mert ez sem tetszett az akkori hatalomnak. Végül mesterkélt módon rákényszerítették arra, hogy önként, még jó erőlétben, saját elhatározásából vonuljon nyugdíjba, hatvanhárom évesen. Később többször is felemlítette, hogy hosszú, aktív nyugdíjas korral válaszol a rosszindulatra. Nyolcvannégy éves korában halt meg, a maradék időt, a több, mint huszonegy évet további szolgálattal töltött el. Madari kortársaim gyakran felemlegetik őt nekem.

2022. április 1. Nyugalomba vonult lelkipásztorok szolgálatának megköszönése a zsinat nyitó istentiszteletén - Balról jobbra: Demeter Vilma, Iván István, Molnár Elemér, Rácz Elemér, Radácsy Károly

A madari gyülekezet lelki „mozgolódása” idején fogalmazódott meg bennem, én is lelkész szeretnék lenni, mint édesapám. Ebből az elhatározásomból akkor józanodtam ki, amikor az érettségi után közölték velem: iparistákat nem vesznek fel teológiára. Helyette megpróbáltam pótfelvételin bejutnom a gépészeti főiskolára, de nem jártam sikerrel, s kicsit el is keseredtem a jövőmet illetően.

Mivel nem tanultam tovább és kötelező volt, bevonultam két évre katonának. A családom, de főleg édesanyám segített és ösztönzött arra, hogy a katonaságtól jelentkezzek teológiára. Így is tettem, majd katonaruhában mentem el a felvételire Prágába. A legnagyobb meglepetésemre a néhai Tóth Mihály, volt csalóközaranyosi lelkipásztor fia, Tóth Mihály is a felvételizők között volt, szintén katonaként. Ez nagy örömömre szolgált. Később, amikor édesapja nálunk vizitált Kisújfalun, fel is emlegettük neki a kezdeteket.

A katonaságnál nem próbálták meg Önt visszatartani?

Valahogy elsiklott a figyelmük e fölött. A katonaságot gyötrelmesen éltem meg. Az első csehszlovák tankezrednél szolgáltam, olyan helyen, ahol kimondottan szigorú fegyelem uralkodott, az idősebb katonák sok fiatal katona életét megkeserítettek. A lázadást nem is engedték meg. Egy teljes évig szabadságra sem jutottam el. A lelki életem szempontjából viszont nagyon hasznos volt a két év, ahol megtanultam, a jövőben nagy szükségem lesz az alázatra és a kitartásra.

Hol volt katona?

Csehországban Strašicén, Rokycany mellett, de nem kívánkozom arra a tájra.

Volt Önnél egyfajta igei elhívás is?

A gyermekkori impulzusaim időközönként hol elhomályosodtak, hol felerősödtek, de igazából már a teológia végzése közben ébredtem rá, hogy amit hiszek és vallok azt egy komoly döntésben is meg kell erősíteni. Egy magyarországi református lelkészi közösség, akik aktívan munkálkodtak a fiatalok között, több alkalommal is elhívtak a Balatonhoz. Az ő szolgálatuk révén kaptam meg az elhívást a lelkészi pályára, illetve a megerősödést abban, amiben elindultam. Ott érintett meg egy ige a Zsoltárok könyve 5. részéből, annak is a hatodik verse: Pap vagy te örökké, Melkisédek rendje szerint. Ez nagyon megérintett és bizonyossá tette a döntésemet. Így a hatod ízig papi leszármazott voltomat már a krisztusi leszármazási vonal határozta meg.

Hány generációra visszamenőleg vannak lelkipásztorok a családjában?

Akit személyesen ismertem, az édesapám édesapja, a nagyapám, a néhai Rácz Elemér, aki lelkipásztor volt Sókszelőcén. Az ő édesapja, a dédapám, Rácz Géza móri lelkészként él emlékezetemben. S úgy tudom, hogy az ükapámnak az édesapja szintén lelkész volt. Visszamenőleg én voltam a hatodik a sorban. A folytatás a családunkban női ágon valósult meg. A lányom, Kinga végezte el a teológiát, de az egyik vejem is, illetve a bátyám egyik fia, Tibor szintén ezt a hivatást választotta.  

Az édesapja, aki maga is lelkész volt, bár szolgálatát az akkori állami vezetés nem nézte jó szemmel, hogyan fogadta elhatározását? Örült neki, vagy inkább féltette?

Különösebben nem féltett. Édesapám nem volt féltős típus. Mindig vállalta az adott körülményeket és a szolgálatának a következményeit is. Eléggé vastag nyakú kálvinistának ismert engem is. De valóban, amit sejtett, gondolt, hogy be fog következni, az úgy is lett. Néha, amikor találtunk időt rá, akkor elbeszélgettünk a lelkészi szolgálatról és sok értékes tapasztalatát megosztotta velem.

A marcelházi szolgálatom ideje alatt Erdélyi Géza püspök behivatott a komáromi irodájába és elmondta, hogy a 2006/1-es törvény alapján létrehoztak egy bizottságot a tisztségviselők átvilágítására. Magyarázatként elmondta, tudni kell, kik azok, akik korábban együttműködtek az államhatalommal besúgóként, illetve a következő ciklusban tisztségre jelentkezők közül is, és felkért, vezessem az átvilágítást.

Őrületes nagy munka volt, de elvállaltam. Volt akkor egy nagy segítőm, Básty Péter zsinati tanácsos személyében, akivel többször felutaztunk Pozsonyba a Nemzeti Emlékezethivatalba és vallattuk a dossziékat. Szörnyen ki voltak ürítve, de itt-ott találtunk olyan nyomot, amelyen el lehetett indulni, követni a fonalat, mégis rászorultunk arra, hogy maga a hivatal szolgáltassa ki az átvilágítást. Nem mi kutattunk utána, hanem a hivatal adta ki a végeredményt.

Sajnos voltak olyanok, akik sorozatosan jelentettek. Természetesen gondoltam a saját családomra is, kikértem édesapám dossziéját, amelyből kiderült, megfigyelt személyként vezették. 1989-ben törölték az aktáját, ami megdöbbentő volt a számomra, hiszen a bátyám ugyanakkor, aggályos körülmények között szenvedett autóbalesetet negyvennégy évesen. Az aktában ez a bejegyzés szerepelt: „vybavené”, vagyis elvégezve. Elgondolkodtam azon, hogy esetleg nem volt-e politikai baleset az ő halála.

Az édesanyja milyen családból származott?

Az édesanyám Nyugat-Dunántúlon, Csepregen született. Édesapja jogi pályán működött, törvényszéki bíró volt. Sőt, két testvére is ebből tartotta fenn magát. A gyökerek hatásának felismerése igazából akkor tudatosult bennem, amikor a regnáló püspök által megbízott feladatot láttam el évekig az időszaki tanács keretében.

Egyházmegyei szintű kiküldött bíróságnak az elnökeként az volt a feladatom, hogy számtalan elvált lelkésznek tárgyaljuk le és vigyük döntésre a helyzetét. A döntéseinket általában a feljebbviteli egyházi bíróság is megerősítette. Sokan tették fel jogosan azt a kérdést, hogyan vállalhattam el ilyen megbízatást, hisz nem is vagyok jogász. Azzal érveltem, ilyen elődeim voltak, édesapám felmenői papok voltak, az édesanyáméi pedig jogászok, bírók. Mindkét ágon motivált a becsület, a tisztaság, a megismerhető igazság.

Az édesanyja gazdag családból származhatott, ha az annak édesapja ügyvédként működött.

Azt mondanám inkább, hogy értelmiségi családból. (Ez egy időben szitokszó volt) Az édesanyám előkelő neveltetést kapott. Óvónőképzőt végzett Sopronban, de amikor papné lett, sajnos már nem tudott elhelyezkedni. Sehol sem alkalmazták. Sókszelőcén ugyan még tanított zongorát, Madaron magántanárként járult hozzá a család bevételéhez, de akkoriban ez elég kényes dolog volt, illetve nem igazán nézték jó szemmel.

Előkelő neveltetéséből művészi hajlamait emelném ki. Az istenfélelemmel átitatott szelíd méltóságát. Különös finomsággal nyúlt a gyerekekhez, verset írt nekik, kis színdarabokat, lelki dalokat szerzett. Végzettségét a vasárnapi iskolai munkában hasznosította. Nyugdíjba vonulása előtt pár évvel alkalmazták ismét, a művészeti alapiskola részlegén oktatott hivatalosan zongorát. –

A gazdagságból,  – ha valaha volt is – néhány festmény, kézimunka, nagyapám portréja szobánk falán, maradék herendi porcelán - emlékeztetnek minket. Nagyon szűkös háztartást volt kénytelen vezetni. Gyakran volt nálunk ott alvó vendég, azoknak mindig hófehér, hímzett ágybelit húzott. Szeretett fényképezni, több hangszert is szépen megszólaltatott. Szolgáló élete meghatározta gyermekei útját. Az enyémet is. Gyönyörű énekhangja, zongorajátéka máig a fülemben cseng.

Prágában hogyan zajlott a felvételi, milyen kérdéseket tettek fel, mire voltak kíváncsiak?

Akkoriban inkább a gyülekezeti élet felől érdeklődtek, de az erre vonatkozó kérdések számomra nem okoztak gondot, mivel lelkész édesapám révén sok mindenbe betekintést kaptam. Egyházismeretem, bibliaismeretem rendben volt. Külön teológiai felkészülést nem firtattak.

A cseh nyelv nem okozott gondot?

Nem, mivel a katonaság alatt naponta használtam a nyelvet, így eléggé belejöttem. Ha nem is irodalmi szinten, de elfogadhatóan beszéltem csehül, bár nem könnyen tanultam nyelveket, mostanra meg már el is felejtettem. Nagyon jó indulattal voltak velünk szemben a tanárok és valamit felismertek ebben a mi nemzedékünkben. Hihetetlen volt a számukra, hogy esténként bibliaórát tartottunk egymásnak.

Egy másik emlék tódul most elém, alávetettem magam egy szokásnak, hogy egy kocsmában történt beavatáskor a Bibliával a fenekemre üssenek, s ezzel elértem egyfajta megbecsülést a többiek részéről. Bár kicsit engem is meglepett ez a szokás. Előzetesen nem mondták meg pontosan, miről lesz szó, csak közölték velünk, hogy a Flekk sörözőben lesz egy ceremónia, ahol az új teológushallgatóknak a Bibliával való találkozást kell átélniük. Én vállaltam, nem tiltakoztam ellene. Csak később tudtam meg, hogy a csoportunkból nem mindenkinek tetszett ez a hagyomány. Megjegyzem, hogy ennek a beavatásnak az előnyét is éreztem, kapcsolódásul szolgált.  

Emlékezetes volt még Csoma Lászlóval való megismerkedésem, akinek nagy ihletése volt saját folyóiratot kibocsátani. Tervét sikerült is megvalósítania, egy példány el is készült belőle. A teológián szövődött barátságunk később az általa létrehozott Lelkészegyesületben gyümölcsözött tovább.

Mire emlékszik vissza a legszívesebben a tanulmányi éveiből?

Különleges események nem nagyon értek a tanulmányaim alatt, talán annyi, hogy a vizsgáimat mindig időben letettem. Sokat és szívósan tanultam. Sőt, a zárásnál kitűnt, hogy míg a nyári szemeszterben még senki nem végzett, én pedig már mehettem haza, mert sikeresen magam mögött tudhattam az összes vizsgámmal.

Ennyire szorgalmas volt?

Biztosan ügyesség is kellett hozzá. Ha az ember az első két évben befut, jól tanul, akkor a későbbiek során a tanárok több mindent elnéznek neki, azt is, ha kevésbé tudja a választ. A teológia harmadik éve után gyakrabban jártam haza, otthon készültem, családi körben. Én már tavasszal végeztem a záróvizsgákkal, a lelkészi kibocsátásomra pedig csak ősszel került sor. Volt négy hónap üres járatom, de az mégsem volt teljesen az.

Milyen hatással volt Önre Prága? Sikerült-e kulturálisan is megismerkedni az akkori fővárossal, vagy inkább a tanulmányaira összpontosított?

Nálam a tanulás volt az elsődleges, viszont kötődtem a magyar csoporttársakhoz, ennek keretében bontakozott ki Prága megismerése. Az Ady klubbot nem nagyon látogattuk, pontosan amiatt, mert évfolyamtársaimmal, Peres Imrével, Szabó Andrással és még néhányan hallgatóval kicsit zártunk, és bulikba nem jártunk. Viszont templomokat, gyülekezeteket látogattuk, de különösebb emlékem nincs Prágáról. A nagyvárost élveztem, s amint már említettem, a harmadik év után én inkább ingázó diák voltam, így aztán gyorsan eltelt a teológia öt éve. Az első három évben az ember nem szabadul fel annyira a kötelességei miatt, de amikor már lehetőség lett volna rá, akkorra már egyre kevesebb időt töltöttem Prágában.

Teológiai hallgatóként kötelező volt legációban részt venni?

Ez nem volt kérdés. Évente két alkalommal mentünk legációba, karácsonykor és húsvétkor. A keleti gyülekezetekben is voltam, több körzetben.

A prédikációt a teológushallgatók maguknak írták meg vagy kaptak segítséget kész szöveg formájában, amit csak fel kellett olvasniuk?

Az első és a második évben természetesen kézhez kaptuk a prédikációkat, de én már akkor is fokozatosan rátértem arra, hogy saját szavaimmal, fejből mondjam el az üzenetet. Nehezemre esett olvasni az előre megírt szöveget. Nem tartottam életszerűnek. Mai napig is csodálom azokat, akik úgy tudják elmondani, hogy alig lehet észrevenni az olvasást, mert nagyon kellemesen adják elő. Másodikos koromtól a papír már csak úgy dísznek volt ott, s egészen nyugdíjazásomig csak vázlatot készítettem arról, amiről beszélni szeretnék a híveknek és úgy szolgáltam az istentiszteleteken.

Voltak kedvenc tanárai, akik nagyobb hatást gyakoroltak volna Önre?

Általában mindegyik közel állt a szívemhez. A cseh előadók közül Amadeo Molnár dékán, a magyarok közül pedig Csémy Lajos professzor. Volt egy érdekes helyzet, amikor felkerültem Prágába, nem tudatosítva azt mondtam a másik magyar tanárnak: Szervusz, komám! Mórocz Ernő sógorommal ugyanis komák voltunk mindketten, ott voltunk nővérem valamelyik lányának a keresztelőjén. Ő volt akkoriban a kollégium igazgatója, de rájöttem, hogy vele ilyen közeli viszonyt nem ápolhatok.

Lelkészkibocsátás 1978-ban a szepsi református templomban. Balról jobbra: Pál Bertalan, Peres Imre, Rácz Elemér, Szabó András, Tóth Mihály és Kádár Éva

A teológia elvégzése után, illetve a lelkésszé szentelés után hová szólt a kihelyezése, hol volt az első szolgálati helye és miként emlékszik vissza erre az időszakra?

Sem a kibocsátásom, sem a lelkészszentelői alkalom nem igazán hagyott bennem nyomot, csak homályosan emlékszem, de az azt megelőző beszélgetések az egyház vezetőivel mind a mai napig élénken élnek bennem. Az egyik a püspökkel, a másik a püspökhelyettessel volt. Horváth Zsigmond püspökhelyettes megkérdezte, hová szeretnék menni szolgálni. Én meg nyíltan megmondtam, úgy hallottam, Kisújfalura fognak helyezni. Erre azt felelte, választhatok magamnak szolgálati helyet. Nem éltem ezzel a lehetőséggel, gondoltam, oda helyeznek, ahová szeretnének. Varga Imre püspök viszont behívatott magához, s közölte, Kisújfalura fognak kihelyezni, majd hozzátette: Érsekújvárban szolgál Liptai Lothár, ha bármiben segítségre lenne szükségem, forduljak hozzá bizalommal. Érdekes történet, mert ő fél év eltelte után külföldre távozott, az akkori szóhasználattal éve: disszidált. Így nem volt kitől segítséget kérnem.

Az első szolgálati helye tehát Kisújfalu volt. Jóvá kellett hagyni az egyház vezetésének a döntését az állami szerveknek is?

Nyilván ezt az egyház vezetése korábban már megtudakolta, velem pedig már tényként közölték a kisújfalui szolgálati helyet. Kezdetben adminisztrátor voltam. Négy évvel később pedig a gyülekezet úgy döntött, meghív lelkipásztorául. 1978. november 1-jén kerültem oda, 1982-ben hívtak meg, majd iktattak be egy tikkasztó nyári napon.

Feleségével, Jolikával, aki a dunaszerdahelyi egészségügyi szakközépiskolában végezte középiskolai tanulmányait, ott is érettségizett és egészségügyi nővér képesítést szerzett, hol és hogyan ismerkedtek meg?

Nagyon egyszerűen. Az akkori ifiben. Úgy a marcelházi, mint a madari gyülekezetnek volt ifjúsági csoportja, amely valóban egy erős közösségként működött. Madar és Marcelháza szomszédos gyülekezetek. Hetente egyszer akár harmincan is összejöttünk a környékről, legalábbis Maradon, Marcelházán pedig egy kisebb csapat. Itt találkoztunk rendszeresen és ismerkedtünk meg. A szerelem akkor kezdődött, amikor a bátyám felhívta rá a figyelmemet, hogy mit szólok hozzá? S valóban akkor kezdtem el nyomozni, hogy van-e reménységem és esélyem nála.

Fel kellett hívni rá a figyelmet?

Igaz, lelkészi családból származtam, de az Édes család ezen a vidéken olyan tekintély volt minőségében, hogy arra gondoltam, esélytelen vagyok. De megkaptam az esélyt és az ismeretség szerelemben folytatódott, a szerelem pedig házasságban. A teológiai tanulmányaim harmadik éve után össze is házasodtunk. Előtte, 1975-ben eljegyeztük egymást, egy évvel később pedig egybekeltünk, majd 1977-ben megszületett első fiúgyermekünk, Dávid. De szüleink ismerték egymást korábban is, apósom Sókszelőcén is járt hajdanán az édesapám által szervezett konferenciákon. 

Házasságukat Isten négy gyermekkel áldotta meg. Dávid volt az első, akit Gedeon követett. Majd a két lány Kinga és Abigél. Hogyan élték meg érkezésüket? Ajándékként?

Nekünk nem tervezett, hanem elfogadott gyermekeink vannak. Köszönöm, hogy ajándékként fogalmazta meg a kérdést, mert vannak, akik inkább csapásként látják őket az életünkben. Mi nagyon sok ilyen életet megtapasztaltunk például olyan rendelőkben, ahol hozzájuk hasonló gyermekeket fogadnak. Az egyik legsúlyosabb megfogalmazás a pszichológusra való várakozás közben ért bennünket, miután egy idős férfi látta a két sérült gyermekünket, Dávidot és Gedeont, azt mondta az őt kísérőnek: No, ezeket is jól megverte az Isten. Akkor csak nyeltem egyet, s Istennek adtam hálát, hogy ezt a feladatot, vagyis az ő nevelésüket ránk bízta.

Bár túl egyszerű lenne ezt úgy beállítani, hogy nekünk az ő elfogadásuk nem jelentett különösebb gondot, holott ennek az ellenkezője volt az igaz. Isten viszont ezt a terhet mértékkel és folyamatosan tette ránk. Dávid születése után fél évig teljesen egészségesnek tűnt, majd múló neurológiai tünetként néztek az állapotára. Csak később derült ki, hogy gond lesz a fejlődésével. Sokan úgy élik meg az ilyen helyzetet, hogy majd kinövi, vagy behozza a lemaradást, s mi ilyen tudat alatt nyugodtunk meg.

Amikor egy évvel később megszületett a testvére, Gedeon, nála a korai szülés hamarább kihozta a problémát, s akkor kezdtünk ráeszmélni, hogy itt talán nagyobb baj van, de hát fogadtuk őt is. Kisgyermekként nem igazán tűnik fel annyira a hiányosság, a másság, mint felnőtt korban. Néhány példát megemlítek. Rájöttünk, hogy kortársaiktól eltérve, később kezdtek el beszélni és járni. De nem volt gond a számunkra elfogadni ezeket a hiányosságokat, illetve ezekre összpontosítani, mert közben megszületett a harmadik gyermekünk, Kinga. Isten ajándékaként fogadtuk őt is, hálát adva az egészségéért. Neki bizonyára nehéz volt, de teljesen természetes lett a két bátyjának az állapota.  

Hogyan élték meg ezt az időszakot? Az emberek reménykednek abban, hogy majd rendeződik, kinövik a hiányosságokat, de nem így történt.  Mennyire határozta meg ez a helyzet a szolgálatának az irányát, vagy mennyire befolyásolta azt, hogy van két egészségükben akadályozott gyermekük?

Kétségtelen súlyosbító tényező. Többszörös hátrányt jelent. Mégis évek teltek el, amíg munkaadónk tudomást vett a helyzetünkről. Később is, sokáig csak néma szemlélői voltak vergődésünknek. Akkor egy kicsit felszabadultunk, amikor egészséges gyermekünk született, ugyanakkor izgalmakat is adott ez az időszak. Őszintén elmondhatom, nem tragédiaként kezdtük felfogni a helyzetünket. A gyülekezeti munkában nem nyomta el ez a helyzet a fő irányt. Igyekeztünk helytállni úgy, ahogyan azt elképzeltük. Sok áldozatot, sok kompromisszumot igényelt a családi körülményünk. A lányainkat is fel kellett nevelni, segíteni, támogatni. Ők korán önállósultak, elmentek, mindketten külföldön is tanultak, de hazahozták a megszerzett tudást. Bizonyára befolyásolta az ő életüket is ez a körülmény, sokat tűrtek, s ez kölcsönös volt.

Ami aztán némi vigasztalást is adott, az az ismerkedési folyamat, amikor különböző civil szervezetekkel vettük fel a kapcsolatot, akik felkarolták a hasonló problémákkal küszködő szülőket és egy-két hetes kirándulást szerveztek nekik és gyermekeik számára. Mi is csatlakoztunk hozzájuk. A Selmecbánya melletti egyik táborban nagyon sok hozzánk hasonló példával megismerkedtünk. Találkoztunk olyan családdal, akiknek a négy gyermekük közül három volt egészségükben akadályozott, s láttuk hogyan kezelték ezt a helyzetet.

Ekkor döbbentem rá arra, hogy a mieinknél sokkal, de sokkal súlyosabb esetek is vannak. Visszahozhatatlan szomorú körülmény, hogy akkor még, az ő gyermekkorukban nem volt megfelelő szakmai segítség, nem sikerült fejlesztő támogatást találni a számukra, ami talán részben minket is tehermentesített volna. De a gyülekezeti alkalmak, a közösségi lét, a parókiai élet sok mindenért kárpótolta őket. Szép és gazdag éveket éltek meg velünk együtt. Most a nyugdíjba vonulásommal szűkült ez a kör, ezt sajnos megsínylik.

Erre kapcsolódva kezdett kibontakozni a marcelházi gyülekezeti szolgálatunk mellett egy másik küldetésünk is, hogy szervezzünk lelki alkalmakat a sérült gyermekeket nevelő családok számára. Ez a kezdeményezésünk egy csodálatos emlék a számunkra, s mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot az ilyen helyzetben lévőkkel, akikkel megosztjuk a tapasztalatainkat vagy szükség esetén segítséget nyújtunk egymásnak. Értjük egymás nyelvét, ismerjük egymás gondolatait is. A kíméletes szeretet gyógyító erejét.

A két fiú, Dávid és Gedeon után, ahogyan elhangzott, megszületett Kinga, aki szintén teológiát is végzett és egyházunk egyházzenei osztályát vezeti, tizennégy éves volt, amikor megszületett a húga, Abigél, szintén egészségesen. Hogyan élték meg a születésüket? Isten iránti hálával, megelégedéssel, vagy jelentett-e ez egyfajta felszabadulást?

Kingát Kisújfalun kaptuk, Abigélt már Marcelházán. Bevallom, egy kicsit izgultam Abigél születése előtt. Talán a nehéz tapasztalatok miatt is. Lány mellett tettem le a voksom, mert a két fiú születése után úgy véltem, az a rész kockázatos, a lánynál viszont nem volt gond. Ugyanakkor hitben megharcoltam, ha mégis fiunk születik, akkor Isten akaratából megadhatja, hogy egészséges legyen. Végül úgy oldotta meg, hogy lányunk született. Ennek volt egy előzménye.

Amikor a feleségem jelezte, gyermeket vár, az érsekújvári kezelő orvosa behívatta azzal, hogy jó lenne elvégezni néhány kivizsgálást, majd elmagyarázta miért van azokra szükség: Jolika korára, illetve a két sérült gyermekünkre való tekintettel. A feleségem pedig megkérdezte, mennyire kockázatosak ezek a kivizsgálások. Amikor megtudta, hogy ilyenkor a magzat megsérülhet, vagy akár el is halhat, megköszönte és közölte, akkor nem kéri. Majd az orvosnő felvetette, nem gondolt-e terhességmegszakításra? Ő pedig csak ennyit mondott, ez már nem választás kérdése, ha betegen születik meg, akkor is vállalja. Egyébként már gyakorlottak vagyunk ebben is, hisz nevelünk két ilyen gyermeket. A doktornő erre elsírta magát.

Azonban nemcsak örömet és felszabadulást jelentett Abigél megszületése, hanem mint középkorú szülőknek a megújulást is. Egyrészt volt bennünk egyfajta kötelességtudat is, hogy ha a lelkipásztornak gyermekei vannak, azzal példát nyújt a hívek felé, mert a gyülekezetnek gyermekekre van szüksége. Mi ezt a marcelházi gyülekezetnek is megadhattuk, mert Abigél akkor született, amikor már ott szolgáltunk.

Kisújfalu volt az első szolgálati helye. Milyen gyülekezet fogadta?

Hamar Istvánt váltottam, előtte Nehézy Károly pásztorolta a gyülekezetet. Az elődöm tragikusan korán hunyt el, veszteség volt a családjának, a gyülekezetnek. Nagyon nagy tekintélye volt a hívek között, egy fantasztikus lelkész volt, nagy kihívást is jelentett a számomra, hogy a szolgálata után helyt álljak a gyülekezetben. A kisújfaluiak szeretettel fogadtak minket, s ehhez a mi családi körülményeink is hozzásegítettek. Egyébként mindig ott volt előttem édesapám példája, aki hangoztatta, nem szabad meghunyászkodni és megalkudni. Az istentisztelet mellett vasárnaponként foglalkoztunk a gyermekekkel is, bár akkoriban ezt nagyon bírálták.

Kik nem nézték jó szemmel?

Még mielőtt átkerültünk volna Kisújfalura, Jolika Marcelházán az otthonunkban tartott gyermek-istentiszteleteket, s bizonyos lelkészek megfenyegettek minket mintegy kioktatva, nem jó, ha velük foglalkozunk. Sőt, jövendő feletteseim meglobogtatták, hogy ez komoly akadálya lehet a szolgálati engedélyemnek. Nagyon szép számú csapat volt ott éveken keresztül, sőt, mivel a hittanoktatást nem engedélyezték az iskolában, helyette a parókián tartottam meg talán már az első osztályosoktól kezdve, aztán a kátéval fejeztük be.

A marcelházi református templom

Kisújfalun a lelkészi szolgálat mellett az építkezés is meghatározó volt, szükséges volt a parókiát bővíteni. A tizenkilencedik századból itt maradt gyülekezeti termet és mellékhelyiségeket lebontani, újat építeni helyettük. A gyülekezettel szinte összenőttünk. A jövendőbeli lelkészeknek is ajánlom, nem baj, ha építkeznek, mert akkor nagyon sok emberrel meg lehet ismerkedni munka közben, ugyanakkor a keresztelői, esküvői meghívásoknak is eleget kellett tenni. Kisújfalun nagyon összefogtak és nemcsak az idős emberek, hanem a fiatalok is, de ott voltak a középkorúak is. Nem kellett sem kőművest, sem villanyszerelőt, sem ácsot felfogadni. Később mégis szükségünk volt egy szakemberre is, mert néha gondok is felmerültek, ugyanakkor ezzel párhuzamosan folyt a gyülekezeti munka a hívek között. A Firesz munkájába kezdetektől tevékenyen bekapcsolódtam. Vittük a gyermekeket, a hangszereket, a technikát Jabloncára, az országos ifjúsági táborba vagy ahová éppen kellett.

Közben – gondolva a jövőre – el kezdtük építeni a saját házunkat Marcelházán. Sajnos, ez kiváltotta a hívekben azt a feltételezést, hogy a tiszteletes úrék el akarnak költözni. Az akkori esperes, Nagy Lajos később meg is kérdezte erre kapcsolódva, nem akarom-e elfoglalni a megüresedő lelkészi állást Marcelházán. Megdöbbentem a javaslaton, amire azzal válaszoltam, ha meghívnak, akkor esetleg megfontoljuk. Sajnos csalódást okoztunk ezzel a kisújfalui gyülekezet tagjainak. Szerettek minket. Most is szeretnek, hálásak vagyunk feléjük. Nem volt szándékom otthagyni őket, de amikor megüresedett a marcelházai lelkészi állás, sürgetővé vált a válaszunk.

Szép emlékei vannak a kisújfalui szolgálatáról?

A mai napig sajnálom, hogy megszakadt számomra ott az a munka.  

Hogyan jött a képbe Párkány?

Párkányt Kisújfaluról szolgálták be. A kisújfalui kinevezésemmel együtt kaptam meg a párkányi gyülekezetet, amely akkoriban szórvány volt. Oda is rendszeresen eljártam. Amikor Liptay Lothar külföldön maradt, majdnem teljesen egy évig szolgáltam a volt gyülekezeteiben. Érsekújvárott kezdtem reggel kilenc órakor, majd a hozzá tartozó Csúzon tartottam istentiszteletet. Következett Kisújfalu, délutánra maradt Párkány, amely Mikó Jenő püspök idejében a szórványból először leány-, majd később anyaegyházközségi státuszt kapott.

A maroknyi hívekkel először a Csemadok egyik helyiségében tartottuk meg az alkalmainkat, később a nyugdíjas klubban, ahol már a mai viszonyokat meghazudtoló létszámban jöttünk össze. Felvetődött az igény templom építésére. A város vezetése partner volt ebben, egyik telket a másik után néztük meg, melyik lenne a legalkalmasabb. Sajnos az történt, hogy másutt is szeretettek volna templomot emelni, s a külföldről érkező támogatásból végül nem a mi projektünket helyezték előtérbe, hanem egy másikat, így egy kis falucskának lett református temploma a városi helyett. Ez a mai napig szomorú emlék nekem.

Közben elkezdődött a gyülekezet építése. Találtunk alkalmas embereket a hívek összetartására, a gondnokasszonynak ez szívügye is volt, s a kezdeményezést még a Nehézy Károly ébredési mozgalom résztvevőinek leszármazottjai is támogatták. Nagyon szép közösség jött össze, amelynek jelentős részét a Búcsról, Dunamocsról, Kétyről, Nagyölvedről és már helyről elszármazott reformátusok adták ki. Egyszerűen azt tettem, hogy családokat látogattam meg, akiktől megérdeklődtem, hogy abban a háztömbben élnek-e reformátusok? S becsöngettem oda, ahol mondták, hogy vannak, majd hívogattam őket istentiszteletre. Megörültünk az 1991-es népszámlálási eredménynek, amikor kiderült, hogy a városban háromszáz református él. Ekkor fogalmazódott meg egy ilyen gondolat is, hogy református templomot építhetnénk az esztergomi bazilika árnyékában, de helyette végül imaház lett.

Akkoriban már tárgyalópartnernek tekintettek Takács Zoltán főgondnok, Göőz Bertalan zsinati tanácsos és Mikó Jenő püspök úr is. Sikerült anyagi forrást találni a gyülekezeti ház megvásárlására. A több százezer koronát páncélos bőröndbe vitte a párkányi Városi Hivatal vezetője egy rendőrrel Komáromba, hogy betegyék a takarékpénztárban lévő folyószámlára. A szovjet katonai temető mellett vettünk meg egy emeletes házat.

Egy másik ilyen sikeres tárgyalásról is beszámolhatok. A Kisújfalun élő korábbi lelkész, Búcsi Lajos, akit felmentettek a szolgálatból, de ott élt a faluban, vasárnaponként pedig, délelőtt, délután, nekem, mint kezdőnek hallgatta az igehirdetéseimet, s ez engem nagyon meghatott. Megkérdeztem tőle, szólhatok-e az érdekében. Ő is építkezett, ahogy a gyülekezet. Tapasztalatot, eszközöket is kölcsönöztünk egymásnak időnként. Majd felutaztam Pozsonyba Mikó Jenő püspökhöz, s elmondtam neki, már megváltozott a világ, van itt egy lelkész, aki beszél latinul és görögül, sőt németül is, hűséges templomba járó, nem lehetne őt ismét bevonni a szolgálatba? És sikerült. Végül Tanyon, Párkányban, Komáromban is szolgálhatott, s ha jól emlékszem, oktatott is. Sőt, Búcsi Lajos tiszteletes vezetésével, akit a püspök helyezett oda, kezdte el rendbe tenni a gyülekezet Párkányban a megvásárolt ingatlant.  

Végül Marcelháza mellett döntöttek, illetve eleget tettek a gyülekezet meghívásának. Nem láttak hátrányt esetleg abban, hogy olyan helyre mennek szolgálni, abba a faluba, ahonnan a felesége származik?

Véleményem szerint, a már korábban említett tekintélynek köszönhetően az Édes család annyira meghatározó volt nemcsak a reformátusság, de az egész falu életében, hogy ez föl sem merült. Én voltam a gyülekezet megválasztott lelkésze annak minden felelősségével és terhével együtt. Őszintém mondva, az elmúlt huszonnyolc év alatt a feleségemet, Jolikát, akit az idősek kislányként is ismertek, nagyon elfogadták, tehát nem tettek különbséget közöttünk. Az én szolgálatom mellett elfogadták az övét is. Neki más, gyülekezeten kívüli diakóniai feladata is volt. De nem kért magának külön figyelmet, igyekezett a háttérmunkát végezni.

Huszonnyolc évig szolgált Marcelházán. Mi minden fért bele ebbe az időszakba?

Ez volt a leghosszabb és egyben leggazdagabb szolgálati időszak is. Kisújfalun tizenöt évig pásztoroltuk a gyülekezetet, s vallottam azt az elvet, hogy bizonyos idő után cserélődjenek a lelkészek, legyen frissítés. Ezzel nem minden lelkész értett egyet. Mielőtt azonban hozzá láttunk volna új parókiát építeni Marcelházán, a komáromi gyülekezettel karöltve evangelizációs alkalmakat szerveztünk. Ebben partner volt az ottani lelkész, a későbbi püspök Fazekas László. Az első szolgálattevő Szabó Imre és a felesége volt Sárbogárdról, akik egy hétig evangelizáltak nálunk. Később felkértünk másokat is, részünkről ez volt a szolgálatunk egyik vonala, a gyülekezet ébresztése.

Fontosnak tartották, hogy ne csak átvegyék az előző lelkésznek a szolgálatát, azt folytatva, vagy igyekeztek más szint is bevinni a gyülekezet életébe?

Az elődöm, Könyves István abban is nagyon tehetséges volt, hogy mindent, amit csak tudott elintézett: bevezette a templomba a gázt, villamosította a harangokat. De amire már nem volt ereje, az a saját lakhatásának, vagyis a parókiának a felújítása. Ehhez már nem tudott átütő erővel hozzáfogni, sajnos beteg is volt. Amikor odakerültünk, felmerült az a kérdés, hogy a meglévő parókiát újítjuk-e fel, vagy teljesen újat építünk a helyére. Hosszasan tanácskoztunk a presbiteri gyűléseken, végül az a döntés született, legyen új.

Az építkezés érdekessége a számomra az volt, hogy míg Kisújfalun szinte csak anyagköltség volt, a gyülekezet maga felépítette a parókiát, Marcelházán pedig azzal szembesültem, hogy a hívek kijelentették, velük úgy ne számoljunk, ők nem tudnak jönni segíteni. De akkor hogyan fog felépülni? – tettem fel a kérdést. A gyülekezet tagjait akkoriban annyira lekötötte a kertészet, a fóliázás, hogy inkább pénzt ajánlottak fel a saját kezük munkája helyett az építkezésre. A pénz pedig olyan csodálatosan érkezett tőlük.

A korábbi esperes, Kosár András a hetényi lelkésszel, Borza Zoltánnal eljöttek megnézni a parókiát, s nekem szegezték a kérdést, hogy mertünk ennek neki fogni, mert nagy is lett. Behívtam őket a lelkészi hivatalba és megmutattam a beérkezett adományokról szóló feljegyzéseket, s fennhangon olvasták az adakozási tételeket: 5 ezer korona, 10 ezer korona. Volt olyan bejegyzés is, hogy felajánlom erre a célra az összes tizedemet. Csak csodálni tudom Isten munkáját ebben, hogy mindig összejött az a pénzösszeg, amelyre szükség volt.

A parókia alapkövét 1996-ban tettük le Csoma László püspökhelyettes szolgálatával, amely elindította az építkezést. Erdélyi Géza püspök szentelte fel 2003-ban, viszont már 2000-től használatba vettük a gyülekezeti részt. Ezt követően a következő vállalkozásunk a templomi orgona beszerzését célozta meg, mert csak harmóniumunk volt, azon játszott a kántor. Kinéztünk egy Erdélyben készült kis klasszikus orgonát, amelyre gyűjtést hirdettünk. Aztán ablakot cseréltünk a templomon, meg kifestettük és még egyebek is sorra kerültek.

Az iskolánkat a kilencvenes évek elején kaptuk vissza, egy vállalkozó húsz évig bérelte az épületet. A bérleti díjat belefektettük a parókia építésébe. Addig nem is volt vele gond, csak miután kiköltöztek onnan és felmerült a kérdés, hogy mi legyen az üressé vált ingatlannal. A felújítása több részben is zajlott a különböző forrásokból érkezett támogatásokból pályázat útján. Minden évben tudtunk valamit újítani, korszerűsíteni rajta. A kihasználása még máig kérdéses.

Majd jött a magyar kormány felajánlása, hogy a Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program keretében óvodát vagy bölcsődét létesíthetnek az egyházközségek. Mi végül ez utóbbi mellett döntöttünk, bár erre már a szolgálati időmnek a végén került sor, de felépíthettük az egy csoportszobás Éden Református Bölcsődét. A városok előnyt élveztek. Végül mi is sorra kerültünk. A legkritikusabb járványos időt is kegyelemből áthidalva már harmadik éve gondozzuk a kicsiket. 

Feleségével, Jolikával

A gyülekezeti életbe megpróbáltunk olyan újdonságokat bevezetni, mint az évenkénti evangelizációk, a havonként megszervezett csendes nap, amelyre a környékbeli híveket is vártuk. Bibliaórákat, ifjúsági alkalmakat, gyermek-istentiszteleteket tartottunk változó eredménnyel. Zenés összejöveteleket és  találkozókat. Tájainkon elsőként szerveztünk egyhetes nyári napközi tábort. Sokáig jómagam állítottam össze az anyagát. Ennek előnye is volt, különösen az énekek terén. Mintegy húsz évig töretlenül folytathattuk a faluközössége felé ezt a szolgálatot, néha a százat is elérte a gyermekek száma. Nem azt kerestük, hogy nekünk mi a kényelmes vagy előnyös, hanem nyitott szívvel fordultunk a lelki szükségben levők felé. Sajnos az utóbbi évek bizonytalanságai, félelmei minket is érintettek. 

Mindig is hálás voltam a presbitériumért, akik mellém álltak és támogattak elképzeléseimben, s abban is, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy vállalnék-e esperesi szolgálatot. Ezt megelőzte két feladat, az egyik a rendszerváltozás után a lelkészi állomány átvilágítása volt, a másik pedig a lelkészházaspárok válására létrehozott bizottságban való részvétel, ahol az egyes eseteket vizsgáltuk meg úgy, hogy döntést is kellett hozni. Ez nagyon nehéz feladat volt.

Nehéz volt elvállalni egy ilyen feladatot, illetve dönteni?

Nem egyedül döntöttem, csak én ittam meg a levét.

Utólag nem bánta meg, hogy elvállalta ezt a megbízatást?

Nem. Volt egy időszak, amikor lemondás után engem neveztek ki esperesnek, majd a rendes választáskor ismét indultam a tisztségért, bár nem tudtam, hogy rajtam kívül más is megméretteti magát, ez csak később derült ki. Utólag megbántam, hogy ennek tudatában nem vontam vissza a jelölésemet. A gyülekezetek többsége nem én rám szavazott, bár az volt az utolsó igazi megmérettetés az esperesi vagy akár más tisztség esetében is, mert a háttéregyeztetések eredményeként azóta csak egy jelölt indul kihívó nélkül, akit meg is választanak. Ez így nagyon kényelmes.

Amikor Marcelházára került, már megtörtént a rendszerváltozás. Szabadabban végezhette a szolgálatát. Az előző rendszerben megfigyelték?

Egyik gyülekezeti tagunk Kisújfalun a Ladájával a templom és a parókia között rostokolt esténként, de néha nappal is. Mikor egy alkalommal odamentem hozzá és megkérdeztem, segíthetek-e neki valamiben, nemmel válaszolt, majd elhajtott. Kiderült róla, figyel bennünket. Marcelházán viszont már nem volt ilyen megtapasztalásunk. Itt másfajta nehéz megtapasztalásaink voltak. Amikor határozottam láttuk a külső beavatkozást. De a szolgálatot szabadon végeztem itt és ott is.

Egy érdekességet azért elmondok. Amikor megtartottuk Szabó Imréékkel 1994-ben az első evangelizációnkat, akkor az egyik presbiter odajött hozzánk azzal, nagyon szép volt, csak kár, hogy nem hivatalos. Ennyire rögződött az emberekben a régi rendszer, amikor minden engedélyhez volt kötve. Mi úgy kezdtünk el alkalmakat szervezni, hogy nem jeleztük senkinek előre, se a püspöknek, se az esperesnek mit tervezünk, hanem azokat mi a saját erősségünkre tettük. Később az történt, hogy akiket meghívtunk hozzánk evangelizálni, azokat máshol is szívesen látták, például ifjúsági táborokban. Többek között szolgált nálunk Zimányi József és az édesapja is.

Milyen eredményeket hoztak ezek az evangelizációk?

Ennek több küldetése volt. Marcelházán Nehézy Károly lelkész, aki innen Kisújfalura került, nagyon szép munkát végzett a gyülekezetben. Én még találkoztam azokkal az emberekkel, akik az ő idejében tértek meg és indultak el a hit útján. Sajnos, szomorú, de én a szolgálatom alatt eltemettem egy generációt, viszont lehetőségem is volt arra, hogy gondoztam őket. Nagyon áldásos és csodálatos volt, hogy olyan hívő emberek vettek részt a bibliaórán, akik nem elégedtek meg azzal, hogy elmondom a magyarázatot, majd ámennel zárjuk az alkalmat, hanem ők maguk is hozzászóltak, sokszor szinte alig jutottam szóhoz. Ők tanítottak és mondták el tapasztalataikat. Sok mai lelkésznek kívánom, hogy ilyen híveik legyenek. Bár nem sok helyen látom, hogy ez így működne. Egyrészt, ez a generáció, amely kiöregedett, annak a gyermekei közül sokan megtértek.

Egyet kiemelek. Az utódom, Édes Gábor innen származik Marcelházáról. A szülei teljes mértékben bekapcsolódtak a gyülekezeti életbe, akiknek két gyermekük Budapestre került, s Gábor az egyházközség lelkipásztoraként tért vissza. Ilyen értelemben is tiszta a lelkiismeretem, hogy a gyülekezetemből voltak olyanok, akik a lelkészi pályát választották. Az előző helyemről is el tudom mondani, hogy onnan is kerültek ki lelkészek, elég szép számban. Isten így is megáldott, hogy a lelkészutánpótlás a gyülekezeteimből biztosítva volt.

Senki se vessen meg azért, hogy én az egyik magyarországi, – ahol többféle lelkiségi irányzat van – karizmatikus közösségbe tagolódtam be. Vallom, nemcsak ambíciókkal telve kell karizmatikusnak lenni, hanem ezt a lehetőséget Istentől el is kérni, hogy a kegyelmi ajándékoknak a bennünk való munkálkodása által előre vigyük az egyház ügyét. Itt érzek egy kis adósságot, hogy nem sikerült ezt olyan átütő erővel megvalósítani, de Isten még megadhatja, hogy a református egyházban is minél többen felvállalnák ezt az irányzatot.

Hogyan készült egy-egy szolgálatára?

A hétközi rendszeres feladatok, a hitoktatás, bibliaóra, ifjúsági alkalom lelki kondíciót igényeltek. Egy kicsit luxusnak tartottam, hogy már a hét elején el kezdjek foglalkozni a vasárnapi prédikációmmal. Bár napokig érlelődött bennem a mondanivaló. Sosem gyakoroltam azt, hogy elolvasok egy igei tanítást, – bár ott van erre a hatalmas könyvtáram kínálata, – vagy meghallgatok egy prédikációt és azt elmondom, aplikálom az adott korra, gyülekezetre.

Az Éden Református Bölcsőde átadása 2021-ben

Volt egy alapelvem, hogy a teljes szövegemet nem írom le, csak jegyzeteket készítek. Bár többször is próbálkoztam, hogy előre megírom, főként a templomon kívüli szolgálatokat,  és azt olvasom fel, de nem sikerült. A menóriám sem volt olyan jó, hogy amit rögzítettem, azt fejből el is tudtam mondani. Könnyelműen hangzik, de hagyatkoztam a „Szentlélekre“. Viszont imádsággal készültem és nagyon sok kommentárt elolvastam, nemcsak úgy hasból mondtam a magyarázatot. Isten adott olyan erőnlétet, hogy nem aludtam el a könyveim felett, ha napközben sok fárasztó teendőm is volt, de este, ha elcsendesült a ház, hosszan tudtam készülni. Az üzenetet az emberekkel való rendszeres találkozás, foglalkozás is formálta. Kerestem, mik az örömeik, a gondjaik. Aztán örültem, amikor olyat is elmondtam, amivel nem is számoltam. Ez egy titok, amelyben megnyilvánul az ember szolgálatában az Istennel való kapcsolata.

Nemrég hallottam egy olyan prédikációt, amely nagyon elszomorított. Gyönyörűen megfogalmazott körmondatok, közben pedig az ember érzi az ürességet. Mit is akart mondani a lelkész? Én megszoktam kérdezni az istentisztelet után a hívektől, hogy mit vittek haza az igehirdetésből, mi az, ami őket megszólította? Ilyenkor általában az a válasz érkezett, nagyon szépen prédikált a tiszteletes úr, nagyon szép volt. De elszomorít, hacsak ezt mondják. Örülök neki, ha megszólító, konkrét tanításokat hallgatok. Ami leköti a figyelmemet, ami építő. Ezért Istennek adok hálát, hogy van reménység arra, hogy Isten igéje hirdettessék a gyülekezeteinkben.

A mi feladatunk nagyon egyszerű, de úgy érzem, nagyon bonyolítjuk mindenféle nézetekkel, teológusok eszmefuttatásaival, amik ugyan nagyon jók, de a lényeget nem szabad elhagyni: Üdvösség. Örök élet. Ez az evangélium.

Mit tartott legnagyobb eredményének a teljes lelkészi szolgálatának ideje alatt?

Az eredményt majd valaki más mondja meg. Megköszönöm Istennek azt, hogy negyvenhárom éven keresztül elfogadtak és megtűrtek a gyülekezetek. Egyik helyről sem távoztam kényszer alatt, hogy nehéz szívvel kellett volna eljönni. Biztos volt benne hiányosság is. Ha a Zsinat nem fogadta vola el, hogy a hetven életévüket betöltött lelkészeknek végleges nyugalomba kell vonulniuk, akkor még marasztaltak volna Marcelházán, viszont így van ez jól. Bár nekem az volt a nézetem, ha elérem az államilag elfogadott nyugdíjkorhatárt, akkor leteszem a szolgálatomat. Végül mégis másként döntöttem, mert mindig jött egy újabb feladat, amelyből szintén ki szerettem volna venni a részemet. Hozzáteszem még, áldásként éltem meg prófétai látásom beteljesülését, a korábbi ateizmus és mostani demokrácia néven megismert ideológiák bukását. Mert ha egy tévhitet tévhitre cserélünk, akkor végünk, végünk.

Mi volt a szolgálatának mottója?

Van egy ige, amely vezette az életemet. Ez: ...a szeretet épít. /1 Kor 8,1/ Szolgálatom során hol megrovást kaptam, hol buzdítást, de az Istennel való kapcsolatom, a belőle fakadó élet az fantasztikus. Aki nem él az Istennel való közösségben, vagyis elutasítja ezt a lehetőséget, az nagyon sokat veszít. Napjában többször kinyitom a Bibliám, most is visszatérek rá, igyekszem erre a kapcsolatra. Az imádságot is szívesen használom eszközként. Az a tudat, hogy Isten engem lát, figyel, az kényszerít, - mert hordozzuk magunkban az óemberi természetet – reménységgel tölt el. Most, hogy letettem az egyházi szolgálatomat, Istentől azt kérem, minél tovább tudjak a két egészségkárosodott fiunk mellett maradni. Adjon hozzá olyan egészséget, hogy ne kelljen őket otthonban elhelyezni és sokáig tudjunk még együtt lenni. Rendszeresen könyörgök ezért Istenhez. Állandó imatémám még a népek és magyar nemzetünk megtérése. Hitben hordozom mindezeket, várva a kegyelmet.

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, Szarvas László, archív 

Névjegy: Rácz Elemér

Születési időpont és hely: 1951. szeptember 7. Sókszelőce

Középiskola: Gépipari Szakközépiskola, Komárom

Prága – Károly Egyetem 1973 - 1978

Lelkészi szolgálatok: Kisújfalu 1978 - 1993

Marcelháza 1993 - 2021

Megválasztott lelkész: 1982-től

Egyházi tisztségek: a komáromi egyházmegye tanácstagja több cikluson keresztül

Esperes 2006-2007

Zsinati tagság: 2008 – 2014, 2015 - 2020

Felesége: Ráczné Édes Jolán lelkipásztor

Gyermekei: Dávid, Gedeon, Kinga, Abigél

Unoka: három leány és két fiú

Dédunoka: egy leány