A határra szállított adományokat két furgonnal – a somorjai gyülekezet és a Magyar Református Szeretetszolgálat kisteherautójával – három napon keresztül (vasárnap, hétfő, kedd) szállították át a határ menti településekre, különböző gyülekezetekbe és intézményekbe. A Csapi Református Egyházközségbe, a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonba, a Ráti Szent Mihály Római Katolikus Gyermekotthonba, a Beregszászi Diakóniai Központba és a Mezőkaszonyi Református Egyházközségbe sikerült adományokat juttatni. A menekültáradat miatt nagy nyomás nehezedik a kárpátaljai határ menti településekre és a forgalmasabb csomópontok mellett fekvő helységekre. A távolabbi falvak esetében még nem lehet nagyobb élelmiszerhiányról beszámolni, bár a háborús helyzet miatt az állam korlátozásokat vezetett be. Nem vehet bárki bármilyen mennyiségben tartós élelmiszert, a raktárkészletek fogynak, az árak emelkednek.

Kárpátaljai magyar településeken jártál. Milyen a hangulat, mennyire érezhető a háborús feszültség az ott maradottak körében?

Borzasztóan félnek, mindenki riadt. Összekészítették a táskáikat, hogy végszükség esetén el tudjanak menekülni, ha a szükség úgy hozza. A kárpátaljai közrend még működik, nem lehet azt mondani, hogy felborult volna. Minden falu megszervezte a saját maga felügyeletét, természetesen együttműködve a hatóságokkal. Az itt élőknek minden nap más információkkal kell megküzdeniük, ugyanis az ukrán hatóságok akár naponta többször is képesek változtatni a rendelkezéseken. Ez a helyzet csak tovább fokozza a bizonytalanságukat. A lakók bezárkóztak, a települések „elnéptelenedtek”, mivel nincsenek emberek az utcákon. A közösségi vezetők – lelkipásztorok, polgármesterek, pedagógusok – és önkéntesek igyekeznek a feladatokat ellátni.

A határállomásokon mennyi ember, milyen hosszan vár arra, hogy elhagyhassa a szülőföldjét?

Ha befut egy-egy vonat, tömegközlekedési eszköz, akkor feltorlódnak az emberek a határállomásokon. Több határátkelőn is keresztülmentünk, hogy felmérjük az aktuális helyzetet. Az ukrán hatóságok nem gördítenek túl sok akadályt a menekülők útjába, nem tartják vissza az embereket, ha rendelkeznek a megfelelő dokumentumokkal. Mivel a schengeni övezetről van szó, ebből kifolyólag a határátkelés lassan zajlik. A magyarországi oldalon a menedékkérők száma egyre növekszik, és ez azt jelenti, hogy egyre több ember nem tudja, mihez kezdjen. A különféle humanitárius szervezeteknek, illetve az egyéb magánkezdeményezéseknek köszönhetően egyre jobban összehangolódik a munka. Egyre gyorsabban jutnak szálláshoz, ételhez a menekültek. Hála Istennek, nagyon sok adomány érkezik, intenzív az a segítségnyújtás, ami Magyarországon, a határállomásokon tapasztalható. Szükség van a lehető legtöbb tolmácsra, hiszen azok a traumák, amelyeket a menekülők hordoznak, a munkatársaknak és a segítőknek óriási megterhelést jelentenek. Ezt a fajta szolgálatot rövid távon lehet csak nagyon intenzíven végezni, de hosszabb távon egész egyszerűen elfárad, kiég benne az ember. Egy óra alatt akár hat-hét szörnyű történetet is hallanak. Minden segítséget igyekeznek megadni a bajba jutottaknak, nagy odaadással végzik a szolgálatukat. Óriási erőfeszítésre van szükség minden egyes menekülthullám kezelésére.

A Belső-Ukrajnából Kárpátaljára menekülők milyen hírekkel érkeznek Kárpátaljára?

Mintha kiléptek volna Hollywood színfalai mögül a különböző háborús konfliktusokat feldolgozó filmalkotások, amelyekről sokáig azt hittük, hogy ez számunkra egy nagyon távoli műfaj. Megelevenednek ezek a jelenetek, hogy valaki tényleg abban a ruhában kell elmeneküljön otthonról, ami éppen rajta van. Megelevenedik az, hogy az apukát elszakítják a családjától az ukrán hatóságok, és elviszik katonának. Megelevenedik, hogy napokig bujkálnak családok egy szétlőtt ház pincéjében, s mikor úgy gondolják, sejtik, hogy elvonult a háborús vihar, kijönnek, és megpróbálják árkon-bokron keresztül elhagyni a településüket. Igyekeznek megkeresni az első működő vasútállomást, vagy felkéredzkednek bármilyen tömegközlekedési eszközre, hogy nyugatra indulhassanak.

Belső-Ukrajna mely részéből érkeznek elsősorban a menekültek?

Magyarországra mindenhonnan jönnek, de a legtöbben a kijevi régióból érkeznek Kárpátaljára. A közúti közlekedés viszonylag könnyű és egyszerű Kijevből Ungvár vagy Munkács irányába. A délebbi régiókból menekülők már megcélozták Romániát. Máramarossziget környékéről áll rendelkezésre viszonylag sok információ ezzel kapcsolatban, ott is egyre nagyobb a túlterheltsége a különböző befogadóállomásoknak.

Azokban a kárpátaljai magyar református gyülekezetekben, egyházi gyermekotthonokban, ahová a szállítmányok megérkeztek, vannak menekültek?

Az ukrán állam felmérte a lehetőségeit, hol milyen épületek, intézmények alkalmasak ideiglenes elszállásolásra, itt elsősorban állami intézményekről, épületekről van szó. Viszont ezek kapacitása véges, folyamatosan telnek be, így sor került az egyházi intézményekre is. Elmondható, hogy a nagydobronyi gyermekotthonba már húsz kislány érkezik belső-ukrajnai árvaházból, a ráti katolikus gyermekotthon – ami egy családalapú gyermekotthon – menekülő családokat fogad be folyamatosan. Természetesen a háború elől menekülők minden kárpátaljai, személyes kapcsolatukat felhasználják, és igyekeznek így menedéket találni, vagy ha ilyen nincs, akkor üres ingatlanokba költöznek be vagy vásárolják meg azokat. Erőszakos házfoglalásokról nincsenek hírek, viszont a helyiek ettől nagyon tartanak. Ugyanis nagyon sok ingatlan Kárpátalján nincs privatizálva, tehát az állam felhasználhatja ezeket házakat, akár kormányrendelettel is, a menekültek elszállásolására.

A kárpátaljai állami vagy egyházi intézményekben tartózkodó menekültek egyelőre nem akarják elhagyni az országot…

Igen, tulajdonképpen ez elmondható, bár nem általános. Akik akár a legkisebb nyugati kapcsolattal is rendelkeznek, igyekeznek elhagyni az országot. Beszélgettünk olyan menekülttel, aki Macedóniába készül. Az ide menekülők nagy részének Kárpátalja meglepetés, elsősorban az ukrán propaganda miatt, amely hosszú éveken keresztül azt szajkózta, hogy az Ukrajnához tartozó kisebbségek, köztük a magyarok is, az ország ellenségei. A legtöbben idegenkedve tekintenek az itt élőkre. Láttunk egy autóban ülő édesanyát a három gyerekével, aki egy hatalmas kést rejtegetett a kabátja alatt, nyilván a gyerekeit féltve. Egészen egyszerűen rettegnek. A hivatalos állami propaganda az ukrajnai kisebbségekkel kapcsolatban válogatás nélkül azt hirdette, hogy aki nem az ő nézetüket vallja, az az ukrán nép ellensége. Kárpátalján pedig épp az ellenkezőjét tapasztalják. Az itt élő magyarok elszállásolják, megetetik őket. Érdekes a viszonyulásuk a segítségnyújtáshoz: szelídítésre váró vad szemekkel próbálják meg valahogy tudomásul venni, hogy itt nem kell aggódni az életükért, itt befogadják őket. Az a fajta feszültség is megjelenik ebben, hogy féltik az életüket, a gyerekeik életét, átélték azt, amit senkinek sem kívánhatunk, de megmérgezi a lelkiállapotukat az, amit az ukrán propaganda évekig sulykolt beléjük: hogy tartani kell a kárpátaljai magyaroktól.

Beszéltél olyan menekültekkel, akik ennek a meglepetésüknek adtak hangot?

Olyanokkal beszéltem, akik nagyon nehezen nyílnak meg. Látták rajtam, hogy idegen vagyok, a gyülekezeti kabátomban jövök-megyek és teszek-veszek, pakolom a csomagokat. Egyszerűen odajöttek hozzánk a ráti gyermekotthon udvarán, és érdeklődtek, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, miért vagyunk itt. Nehezen fogadják el azt a tényt, hogy mi más országból azért érkeztünk, hogy nekik és az itt élőknek segítsünk. A reakcióikból az volt leszűrhető, hogy számukra meghökkentő érzés az, hogy őket elfogadják, befogadják és szeretik. Valószínűleg eddig úgy gondolták, hogy államalkotó népként nekik itt mindenhez joguk van, hiszen ez Ukrajna. De a szeretet ezt a falat átüti: a zsíros kenyér, a meleg tea vagy egy matrac az árvaház falain belül segít. Az volt a tapasztalatom, hogy győzködik egymást, az újabb menekülőket is, hogy ide nyugodtan jöhetnek. Nem kell félni a magyaroktól, szeretik őket, segítenek rajtuk…

Édes Enikő