Kevezsda Szilvia

A felvidéki magyar református misszionárius először önkéntesként Kenyában, majd a Liebenzelli Misszió keretein belül a dél-afrikai Malawiban, a mdekai gyermekfaluban végzett áldozatos munkát az árvák és nehéz sorsú gyermekek között. Az afrikai évek után most új állomás vár rá: Thaiföldön szeretné tovább vinni az Úr Igéjét. Vele beszélgetünk a kezdetekről, elhívásáról, valamint a misszionáriusi szolgálat szépségeiről és küzdelmeiről.

Hogyan született meg benned az az elhatározás, hogy misszionárius legyen? Mi ennek a története?

Három évig jártam Németországban egy bibliaiskolába, ahol mélyen a szívünkre helyezték a külmisszió fontosságát. Jézus ma is érvényes missziói parancsa így szólt a tanítványaihoz: „Menjetek el szerte a világra, és tegyetek tanítvánnyá minden népet.” Rendkívül fontosnak tartom, hogy az evangéliummal azokat a népcsoportokat is elérjük, akik még nem hallották a megváltás örömhírét – különösen azokon a helyeken, ahol nincs gyülekezet, és nem a kereszténység a többségi vagy uralkodó vallás.

Bár a külmissziós szolgálat vágya a bibliaiskolának köszönhetően már ott élt a szívemben, a végleges döntés előtt úgy éreztem, a belmisszióban kellene tapasztalatot szereznem. Közvetlenül az iskola befejezése után – ahol komoly elméleti alapokat kaptunk –, szerettem volna gyakorlati jártasságot is szerezni.

Először az Élet Szava Alapítványnál helyezkedtem el: öt évig Magyarországon, majd három évig Csehországban szolgáltam. Ekkor fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy önkéntesként Kenyába utazzak.

Szerettem volna bepillantást nyerni a külmisszióba, és megtapasztalni, milyen az otthonomtól távol, egy másik földrészen, Afrikában szolgálni. Korábban ugyan olvastam és hallgattam olyan misszionáriusok beszámolóit, akik már jártak ott, de ezek csak egyfajta külső látásmódot adnak. Egészen más az, amikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg a missziós életet egy idegen földön.

Ha már tizenhat éve éled a mindennapjaidat misszionáriusként, akkor aránylag elég fiatalon hoztad meg ezt az elhatározást. De egyáltalán hogyan kerültél ahhoz a bibliaiskolához? Milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy oda jelentkezz? Holott a kilencvenes években elindult a Calvin János Teológiai Akadémia, vagy a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara, ahol akár magyar nyelven is végezhettél volna teológiai tanulmányokat, sőt missziológiát is.

Németországban egy keresztyén család alkalmazott babysitterként. A néhai Uwe Martin Schmidt Jókán szolgáló missziós lelkész, aki a mi gyülekezetünket is pásztorolta, ajánlotta nekem ezt a családot, így kezdődött az első három hónapom. Mivel nagyon megtetszett a gyermekekről való gondoskodás, a család is javasolta, hogy ha szeretnék, maradjak náluk egy évig is. Én pedig örömmel mondtam igent. Aktívan be is kapcsolódtam az ottani gyülekezeti életbe.

Egy alkalommal meglátogattam a brakei bibliaiskolában tanuló barátnőmet. Az a lelkület, ami ott körülvett – láttam, hogy az emberek szeretik egymást, kedvesek, megértőek, fontos számukra Isten Igéje, és ezt meg is élik –, nagyon megfogott. Megtapasztaltam, hogy nemcsak elméleti tudást szereznek, hanem olyasmit, ami teljesen átformálja az életüket. Láttam, mennyire fontos növekedni az Isten-ismeretben, és azt is, hogy a keresztyénység gyakorlati dolog, aminek a mindennapokban kell megvalósulnia. Nemcsak az a lényeg, amit megtanulunk és az agyunkban elraktározunk, hanem az, hogy megéljük, és ezáltal változzon az életünk.

Úgy terveztem, ha letelik ez az egy évre vállalt babysitterkedés, akkor én is beiratkozom abba a bibliaiskolába, hogy a későbbiekben hatékonyabban tudjak szolgálni. Akkor még nem élt bennem a vágy, hogy igazi külmissziósként Afrikában kezdjek – Magyarországot és Csehországot akkoriban nem igazán tartottam külföldnek –, egyelőre csak szerettem volna több tudást szerezni a gyermekekkel való foglalkozásról. Például, ha egy gyermekeknek szánt bibliaórára készülök, tudjam, mire fontos odafigyelni, vagy ha egy ifis alkalmat szeretnék tartani, ott milyen módszereket alkalmazzak.

A fő célom a megszerzett ismeretek által a hatékonyabb szolgálat volt. Akkor még nem is tudtam jól németül, úgyhogy a nyelvtudásomat is tökéletesítenem kellett, beleértve a teológiai kifejezések elsajátítását. Tanultam a nyelvet, és közben a Bibliával is foglalkoztunk, ami nekem dupla megterhelést jelentett. Az első év után úgy éreztem, hogy ha ezzel sikeresen megküzdök, akkor a többi kihívás sem fog gondot okozni. Bevallom, az első év volt a legnehezebb.

Szolgálat az óvodások között

Aktív tagja voltál a jókai gyülekezetnek, bekapcsolódtál az ifjúsági munkába. Kaptál-e erre az elhivatásodra valamilyen igei üzenetet, vagy akkor csak úgy gondoltad, jó lenne magad kipróbálni?

Akkor még elég távoli célnak tűnt számomra a külmisszió. Úgy gondoltam, egyelőre a belmisszióban szeretnék tapasztalatokat szerezni. A gyülekezeten belül bekapcsolódtunk a Gyermek-Evangélizációs Közösség szolgálatába a magyar ajkú gyermekekkel: táborokat szerveztünk, és leveleztünk velük. Nagyon jó időszak volt ez, amikor a felvidéki gyermekeket szerettük volna elérni az evangéliummal. Rendkívül fontosnak tartottuk, hogy ebből is kivegyük a részünket. Úgy gondolom, ez is egyfajta felkészülés volt a későbbi szolgálatra.

Mit szóltak a szüleid, amikor bejelentetted, hogy három évig Németországban, egy bibliaiskolában szeretnél tanulni, illetve a későbbi külmissziói szolgálatodat hogyan fogadták?

Látták, milyen fontos számomra, hogy olyan munkát végezzek, amit igazán szeretek, és amiben örömömet lelem, ezért teljesen szabad kezet adtak. Persze amikor már Afrikában szolgáltam, szomorúak voltak, hogy évente legfeljebb csak egyszer tudunk találkozni, és a távolság is aggasztotta őket. Az elején féltettek is, mert éppen akkor tört ki az Ebola-járvány. Anyukám ki is fejezte az aggodalmát: elmondta, hogy nem tartja jónak, ha odamegyek. Én azzal nyugtattam meg, hogy Kenyába akkor még nem jutott el a vírus. Szóval megértették, hogy Isten erre hívott el, de természetesen szerették volna, ha közelebb vagyok hozzájuk.

Támogattak azon az úton, amit magadnak választottál?

Idővel elfogadták a döntésemet. A családdal való kapcsolattartást az internet jelentősen megkönnyítette: a heti rendszeres beszélgetések során anyukám és a többiek is láthatták, hogy jól vagyok. Ezek az alkalmak nekem is rengeteget jelentettek, hiszen így én is értesültem az otthoni hírekről, ők pedig megnyugodhattak, hogy biztonságban vagyok. Ráadásul a küldő misszió is odafigyelt ránk. Az ember ott sincs egyedül; egy szerető közösség és igaz barátok vesznek körül. A szüleimnek látniuk kellett ezt a hátteret ahhoz, hogy megnyugodjanak: valóban jó helyen vagyok.

Hogyan készítik fel a misszionáriusokat a szolgálatra? Különbség van a bel- és a külmissziói szolgálat között?

Nekem a magyarországi és a csehországi szolgálat nem tűnt annyira idegennek, illetve külmissziósnak, mert mind a két nyelvet – a magyart és a csehet is – beszélem, minkét országot ismerem, ezért nem kellett még nyelvet is tanulnom. Mindkét ország kultúrája nagyon hasonló. Ellentétben Afrikával, ahol viszont az európaitól nagyon eltérő a kultúra, sőt a nyelvet is el kellett sajátítani.

Kulturális felkészítést is kaptunk, például olyan témákban, mint a konfliktuskezelés, amely azt a célt szolgálta, hogy megértsék egymást a munkatársak. Minden embernek más a jelleme és a kulturális háttere, ami kihívást jelenthet. Nagyon fontos, hogy mint munkatársi csoport jól tudjunk működni egymás között.

Sokszor nem is a helyiekkel van a legnagyobb probléma, hanem egymás megértésével. Meg kell találni a közös célokat, fontos, hogy szeretetben tudjuk megbeszélni a  dolgokat, és egység legyen közöttünk. Ezen dolgozni kell, mert az egység nagyon fontos, és anélkül szerintem nem is lehet hatékonyan szolgálni.

Mégis miből fakad az, hogy a felkészítés ellenére adódnak kisebb konfliktusok vagy meg nem értések a munkatársak között? Mi az oka annak, hogy nem mindenki tud a másikhoz formálódni a közös cél érdekében?

Talán azért, mert mindenkinek mások az elvárásai, az elképzelései, a céljai vagy a víziói. Éppen ezért tartom kulcsfontosságúnak, hogy csapatként már az elején leüljünk, és megbeszéljük, mit szeretnénk elérni, mire törekszünk, és ezt hogyan tudjuk átültetni a gyakorlatba. Idővel azt is ki kell értékelni, hogy mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Mi ugyanis különböző kultúrákból jövünk, és magunkkal hozzuk azt a közeget, amiben felnőttünk. Ami nekünk teljesen természetes, az a másik kultúrájában egyáltalán nem biztos, hogy az – erre nagyon oda kell figyelni.

Én is gyerekekkel foglalkoztam, és a szolgálat elején még teljesen kidolgoztam, kinyomtattam a leckéket, mert elvártam az afrikai munkatársaktól, hogy úgy foglalkozzanak a kicsikkel, ahogyan én. Az ottani kultúrában viszont nem működött, hogy számonkérjem rajtuk az én módszereimet, vagy hogy pontról pontra azt kövessék, amire szerintem a hangsúlyt kellett volna fektetni. Ők a saját elképzeléseik szerint végezték a feladatukat, ebből pedig konfliktusok és frusztrációk adódtak, mert nem oda jutottunk el, ahova én szerettem volna.

Meg kellett tanulnom, hogy a megoldás az együtt tanítás. Ne egy kinyomtatott leckét, egy elméleti anyagot adjak a kezükbe, hanem a helyieket bevonva végezzük a munkát: én vállalom az egyik részt, ők a másikat.

Főleg az óvodásoknál nagyon fontos, hogy mozgással is lekössük őket. Eljátsszuk a történetet, közben énekelünk, hogy fenntartsuk a figyelmüket, különben öt perc után kikapcsolnak. Ha csak beszélünk hozzájuk, hamar elfáradnak. De ha kérdezünk tőlük, bevonjuk őket a történetbe mozgással, énekkel vagy az aranymondás megismétlésével, az csodákat tesz. Rengeteg ilyen pedagógiai eszköz van, amit remekül lehet használni.

Zákeus a fán - foglalkozás 

Ez azt jelenti, hogy a külmissziós felkészítés nem teljesen megfelelő? Mert ha az az elvárás, hogy alkalmazkodjatok a helyiekhez, akkor mindennek úgy kellene történnie, ahogy ők megszokták? Vagy a helyiek nem fogadják el az általatok hozott módszereket? Esetleg a kettő szimbiózisából kellene felépíteni a gyerekek fejlesztését?

Pedagógiailag a helyiek többsége nem igazán képzett, így nem várhatom el tőlük azt a tudást, amit én kaptam meg. Én részt vettem a Vasárnapi Iskolai Szövetség képzésein és a Gyermek-Evangélizációs Közösség tanfolyamain, ahol alaposan felkészítettek bennünket a szolgálatra, ezért mi teljesen más alapokról indulunk. Egy olyan helyi munkatárstól viszont, akinek soha nem volt lehetősége eljutni egy ilyen képzésre, nem is lehet elvárni, hogy ismerje ezeket a módszereket.

Ráadásul az afrikai kultúrában a hagyományok és a történetek szóban öröklődnek; ez alapvetően nem egy olvasásalapú kultúra. Hiába adok hát a kezükbe egy kinyomtatott lapot, lehet, hogy azonnal félreteszik, mert nem tudnak mit kezdeni vele. A folyamat ott kezdődik, hogy nekem kell megértenem az ő világukat: látnom kell, mi az, ami náluk működik, és mi az, ami igazán hatékony.

Nyitottnak kell lennem, és alaposan meg kell figyelnem, hogyan foglalkoznak a gyerekekkel. Csak együttműködve léphetünk előre, hiszen nem erőszakolhatom rájuk a saját módszereimet. Rugalmasnak kell maradnunk, hogy a meglévő, működő helyi sajátosságokhoz tudjuk alakítani a pedagógiai eszközöket.

Érdekes, hogy bár otthon elsajátítotok egy módszert a felkészítés során, végül mégis menet közben kell tanulnotok egymástól. Mennyire fogadják el a helyiek azt, amit ti javasoltok? Vagy inkább ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez?

A legtöbben nagyon nyitottak voltak, és örültek, hogy kaptak egy biztos kiindulópontot. Nagyra értékelték például, amikor negyedéves terveket készítettem: pontosan rögzítettem, milyen történeteket veszünk át, jó, ha van egy ilyen menetrend. Persze a váratlan helyzetek miatt mindig rugalmasnak kell maradnunk, de a terv elengedhetetlen. Az afrikai kultúrában általában nem terveznek előre, inkább spontán módon élnek. Úgy viszont nehéz szisztematikusan haladni a gyerekekkel, mert ha nincsenek meg az alapok, és hiányzik a struktúra, akkor nincs mire építenünk.

Nekik már az is hatalmas segítség, ha az ember leül velük, és azt mondja: „Figyelj, karácsonyig van ennyi és ennyi óránk. Először átveszünk néhány ószövetségi történetet, de az ünnep előtti hetekben már kifejezetten Jézus születésére fogunk készülni. Utána megyünk tovább az újszövetségi eseményekkel, a tavasz folyamán pedig a fő téma a nagypéntek és a húsvét.” Nekünk ugyanis az egyházi esztendő ünnepköreit is követnünk kell. Ez a fajta tervezés nagyszerű dolog, és ebben a folyamatban kölcsönösen tanulunk egymástól.

Ez valóban úgy működik, mint az angol „hand in hand” kifejezés, vagyis kéz a kézben járunk. A misszió nem arról szól, hogy a misszionárius odamegy, és megtart egy bemutató előadást a saját programjából, hanem a folyamatos közös tanulásról.

Azzal a hölggyel például, akivel a legszorosabban dolgoztam együtt, rendkívül hatékonyan tudtunk szolgálni az óvodások között. Mivel én korábban elvégeztem egy kifejezetten óvodás korosztályra szabott tanfolyamot, több módszertani ötletet tudtam átadni neki, amit ő nagyon értékelt. Észrevette ugyanis, hogy a többiek egyszerűen nem találták a hangot a legkisebbekkel. Teljesen más dolog egy történetet elmondani egy ötödikes-hatodikos diáknak, mint a kicsikkel foglalkozni; velük teljesen más megközelítésre van szükség. Őszintén örült annak, hogy ebben a segítségére lehettem.

Nyújtás - kinti foglalkozás

Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást, mi volt a legnehezebb ebben a szolgálatban?

Talán a nyelvtanulás volt a legnehezebb feladat számomra. A csicseva, amelyet Malawiban sajátítottam el, a legbonyolultabb nyelvek közé tartozik; a felépítése teljesen eltér a miénktől. Emiatt nem elég csupán az elméletet megtanulni, megalapozni a tudást, vagy könyvekből, mások tapasztalataiból utánajárni annak, miként végezhetjük hatékonyan a feladatunkat. Ott kell élni közöttük, meg kell érteni a gondolkodásukat, és a saját nyelvükön kell szólni hozzájuk.

Kezdetben a lelki feltöltődés igénye és a kíváncsiság is vezetett, amikor beültem egy-egy helyi nyelven megtartott bibliaórára, de az igazság az, hogy szinte semmit sem értettem – hiába ismertem már néhány kifejezést. Mintegy fél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy magabiztosan felismerjek szavakat a beszédfolyamban. Leírhatatlan sikerélményt jelentett, hiszen a helyiek rendkívül gyorsan beszélnek, mégis képes voltam kihámozni a lényeget. Ekkor éreztem először, hogy elmozdultam a holtpontról.

Később, amikor már csicseva nyelvű közösségbe jártam istentiszteletre, a prédikációk minden egyes szavát még nem értettem ugyan, de a témát és a lényeget már pontosan követtem. Ettől kezdve fokozatosan megszűnt az idegenségérzetem: otthonosan kezdtem mozogni a kultúrájukban, és pontosan értettem, mi zajlik körülöttem.

Bár az ottani munkatársak mindannyian beszéltek angolul is, így elvileg elboldogultam volna csicseva nyelvismeret nélkül is. Viszont az a meggyőződésem, hogy ha az ember a nagyvilágban, idegen környezetben teljesít szolgálatot, kulcsfontosságú a helyi nyelv ismerete. Nemcsak nekem jó, hanem nekik is, mert már úgy érzik ezáltal, te egy vagy közülük. Amikor érzékelik, hogy megérted őket, és próbálsz a saját nyelvükön válaszolni, megnyílnak. Már nem külföldiként tekintenek rád, hanem szinte családtagként fogadnak be.

Énektanulás a legkisebbekkel

Ha már a nyelvcsoportoknál tartunk: Malawiban milyen nyelven zajlottak a gyermekfoglalkozások?

Abban a gyermekközpontban, amelynek az óvodáját mi alapítottuk, kifejezett célunk volt, hogy a nevelés kétnyelvű legyen: az angolra és a csicsevára egyaránt építsen. A gyakorlatban ez úgy működött, hogy a bibliaórai leckéket angolul adtam át a gyerekeknek, a helyi kolléganőm vagy kollégám pedig lefordította. Így a kicsik párhuzamosan mindkét nyelvet hallották és magukba szívták.

Fontosnak tartottuk ugyanakkor az angol nyelv megalapozását is már kicsi korban. Az ottani – még a brit gyarmati időkből örökölt – iskolarendszerben ugyanis az ötödik osztálytól kezdve minden tantágyat kizárólag angolul oktatnak. A szerényebb körülmények között élő falusi gyerekeknek viszont a mindennapokban egyáltalán nincs lehetőségük arra, hogy angol beszédet halljanak. Könnyű belátni, milyen hatalmas hátránnyal indulnak, ha hirtelen mindent egy számukra idegen nyelven kell elsajátítaniuk az anyanyelvük helyett. Szerettük volna megadni nekik az esélyt, hogy már korán megismerkedjenek az angollal, hallják a kiejtést, és fokozatosan magabiztossá váljanak a használatában.

Ugyanakkor a heti rendszerességű bibliaklubokat tudatosan kizárólag csicseva nyelven tartottuk. Meggyőződésünk volt, hogy a történetek mélyebb, lelki üzenetét csak így tudják igazán magukévá tenni, és így érthetik meg: Isten személyesen, a szívük nyelvén szól hozzájuk. Gyermeknek és felnőttnek egyaránt az a legfontosabb, hogy az Igét a saját anyanyelvén hallja. Miközben tehát a hitbeli alapokat tiszta forrásból, a saját nyelvükön kapták meg, a többi, gyakorlati foglalkozáson már bátran bevetettük az angolt is.

Amikor megérkeztél Afrikába, először Kenyában önkénteskedtél, utána pedig Malawi következett, ami végül hosszú távú elköteleződést jelentett számodra. Mi volt az első dolog a megérkezésed után, ami a leginkább meglepett, amikor szembesültél az ottani valósággal?

Az első pár hónapban városban laktam, ami – mondanom sem kell – teljesen más világ volt, össze sem lehet hasonlítani a falusi környezettel. Ott már működött egy angol nyelvű gyülekezet, ahova rendszeresen jártam, és különféle szolgálatok közül lehetett választani, amelyekbe én is bekapcsolódtam. Idővel elkezdtem a helyiek nyelvét is elsajátítani, de be kellett látnom: ahhoz, hogy minél jobban tudjam használni, több gyakorlatot szerezzek, és az itteniek kultúráját is alaposabban megismerjem, a vidéki környezet sokkal jobb feltételeket biztosít.

Ennek a döntésnek a hátránya viszont az, hogy a falvakban nincs angol nyelvű gyülekezet, ezért ott az ember eleinte egy kicsit elszigetelve érzi magát. Természetesen közösség ott is van, beleértve a munkatársakat és a közös programokat. Kezdetben az utazás is külön nehézséget okozott. A szolgálati területemről, a vidéki környezetből csak több átszállással tudtam eljutni a célállomásra. Kicsit bonyolult volt így a közlekedés, de idővel megszoktam.

Ami viszont a legjobban megfogott, az a vidéki emberek mentalitása: rendkívül szeretetteljesek, aranyosak, törődnek az idegennel és nagyon segítőkészek. Eleve ilyenek az afrikaiak – működik bennük egy nagyon erős odafigyelés, egy mély közösségi szellemiség.

Ez egyáltalán nem egy individualista társadalom. Inkább az a szemléletmód jellemző rájuk, hogy egymásért vannak ott, segítik a másikat, és figyelnek arra, hogy senki ne érezze magát egyedül. Mindig úgy gondolkodnak, mint egy nagy család. Ha például valaki megbetegszik, összefognak és pénzt gyűjtenek, hogy segítsenek kifizetni az orvosi ellátást. Európaiként mi teljesen máshogy gondolkodunk, hiszen más háttérből jövünk, de ott ezt a szeretetteljes, egymással való törődést lenyűgöző és felemelő volt megtapasztalni.

Munkatársi kirándulás

Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást Afrikában? Például az időjárás vagy a klíma nem okozott gondot?

Az időjárás végül is meglepett, mert ott nincsen annyira hideg évszak, a legalacsonyabb hőmérséklet 15 fok körül alakul. A monszun idején viszont bőséges az esőzés, ami az egyenlítői éghajlat velejárója. Ilyenkor minden rendkívül párássá válik, amit az emberi szervezet is nehezen visel, gyakran éreztünk nyomasztó fáradtságot. Különösen nehéz volt, amikor a klímaváltozás jeleként megjelent az El Niño-jelenség: ekkor egy teljes esős évszak kimaradt. A fél évig tartó aszálynak súlyos következményei lettek. Nemcsak az, hogy nem voltak termények és kiszáradt minden, hanem a szervezetünkre is nagyon negatívan hatott, gyakran éreztük magunkat fáradtnak.

Ami a kultúrát illeti, a legnagyobb kihívást a kommunikáció jelentette, ez ugyanis egyáltalán nem egy direkt kultúra. Ha valaki hibázik, ott nem lehet csak úgy odamenni hozzá, és a szemébe mondani, hogy „ezt nem csináltad jól”. A negatívumokat kizárólag csoportban, közösen szabad átbeszélni. Ha csalódtam egy munkatársamban – mert felkészületlen volt, vagy szó nélkül elmaradt egy alkalomról –, nem szembesíthettem négyszemközt.

Ehelyett összehívtam a csapatot azzal, hogy van néhány megbeszélnivalónk. Végig többes számot kellett használnom, hogy az illető ne érezze magát megszégyenítve a többiek előtt. Úgy fogalmaztam: „van egy ilyen tapasztalatunk, és szeretném, ha ezen közösen javítanánk”. Innen már az ő felelőssége és a személyes imádság kérdése volt, hogy meghallja-e a sorok közül: ez a kritika személy szerint neki szólt.

Van néhány olyan történet az afrikai misszióval kapcsolatban, amit szívesen elmesélnél?

A legfontosabb és legmeghatóbb történet számomra azoké a fiataloké, akik óvodás koruktól nálunk nevelkedtek. Ma már tizenhat évesek, és látva az életüket, elmondhatom: az általunk vetett mag náluk igazán jó talajba hullott. Ők lesznek azok, akik a saját népük között viszik majd tovább az evangéliumot – ennél szebben nem is látszódhatna a munkánk gyümölcse.

Egy alkalommal egy kórházi evangélizációs szolgálatra mentünk a csapattal, ahol a gyakorlati segítségnyújtás mellett lehetőséget kaptunk az üzenet átadására is. Felemelő volt látni, hogy az egyik ilyen tizenhat éves fiatalunk állt ki a betegek elé, és hirdette az Igét. Isten hatalmasan használja őket! Valódi megtérések ezek: az Úrral járnak, és többen bibliaiskolába készülnek, mert Isten szolgálatára szeretnék szánni az életüket.

Nyilván nem mindenki választja ezt az utat, de végtelenül hálás vagyok azért a néhány fiatalért, akik teljesen elkötelezték magukat. Nem a meggazdagodás hajtja őket, és nem a kényelmes, öncélú egzisztencia megteremtése a fő céljuk, hanem az, hogy az életükkel Istent szolgálják. Misszionáriusként úgy gondolom, ez a legnagyobb dolog, amit elérhettünk.

Sütiklub

Mennyire volt célirányos a missziós munka a megtérés szempontjából? Nem valami teljesen újat mondtatok nekik? Hiszen annak ellenére, hogy újdonságot hoztatok, a kereszténység nem volt idegen számukra, a lakosság mintegy 80%-a már korábban is kereszténynek vallotta magát.

Persze nem mindenki tért meg, és nem mindenkinek van személyes kapcsolata Istennel. Pontosan ezért fontos az evangélium hirdetése – az, hogy személyesen elhiggyük, hogy Jézus Krisztus meghalt értünk, a mi bűneinkért és feltámadt, ma is él, terve van az életünkkel és Ő újra eljön és magához vesz bennünket. Sokan már csak megszokásból járnak templomba: mert a kultúra része, mert kórustagok, vagy egyszerűen  legyen aki eltemeti őket. Mivel nem mindenhol a tiszta evangéliumot hirdetik, a vallás sok helyen puszta hagyománnyá vált. Ezért kulcsfontosságú, hogy ne csak hirdessük, hanem meg is éljük a hitünket.

Fontos, hogy az evangélium az életünk része legyen. Nem merülhet ki annyiban, hogy vasárnap elmegyek a templomba, hanem hogy kapcsolatban legyek Istennel - legyen napi csendességem: foglalkozzak az igével, imádkozzak, és mindenbe bevonjam Istent. A szüntelen imádkozás pontosan ezt jelenti: a nap folyamán is kapcsolatban maradok Istennel, kérem, hogy mutassa meg az akaratát, adjon erőt és bölcsességet. Meg kell tanulnunk: hogy teljesen tőle függünk, és az Ő jelenlétében élünk.

Misszionáriusként elsődleges feladatod volt ezeknek a bibliai történeteknek az átadása – tehát a gyerekekkel való foglalkozás a vasárnapi iskola keretében –, vagy az oktatás más területeiből is kivetted a részed?

A Liebenzelli Misszió azzal az útravalóval indított el bennünket, hogy egy misszionáriusnak már eleve úgy kell kezdenie a szolgálatát, hogy bevonja és képzi a helyi munkatársakat. Fel kell készítenie őket arra az időre is, amikor az adott országban befejezi a munkáját, hogy legyen, aki átveszi a helyét. Ez egy kiváló rendszer, mert így biztosított a folyamatosság. Fontos, hogy már az elején ehhez igazodjunk: akit tanítok, az később majd továbbviszi a szolgálatot.

A ránk bízott gyerekeket természetesen tanítjuk a bibliai foglalkozásokon, de emellett különféle gyakorlati dolgokra is rávezethetjük őket. Voltak különböző klubjaink, ahol például varrást vagy kézművességet lehetett tanulni, és angol klubot is indítottunk. Sok mindent kipróbáltunk: valami működött, valami nem.

A legfőbb célunk az volt, hogy a gyerekek maguk jöjjenek rá, miben tehetségesek. Aki például az asztalosmunkában szerette volna kipróbálni magát, annak egy műhely állt a rendelkezésére, aki viszont sütni szeretett, az a sütőklubba jelentkezett. Fél év után új foglalkozást választhattak.

A kínálat attól is függött, hogy az adott önkéntes éppen mihez értett, ebből adódóan persze a munkatársainkkal is foglalkoznunk kellett. A gyerekek így az adottságaiknak megfelelő, gazdag kínálatból válogathattak, és már csak rajtuk múlt, hogy felfedezzék, mi az, ami igazán örömet szerez nekik.

Csoportjáték óvodásokkal

Hogyan telt egy átlagos napod?

Egyik napunk sem hasonlított a másikra. A gyerekek általában délután négy-öt óráig voltak iskolában, de a kérésünkre hetente háromszor korábban elengedte őket az intézmény, hogy foglalkozhassunk velük. Az egyik nap bibliai foglalkozást tartottunk nekik, a következőn sportoltak, a harmadikon pedig a különböző klubfoglalkozásokon vehettek részt. Mivel a gyerekekkel délután tevékenykedtünk, a délelőttök más tartalommal teltek el. Ilyenkor tartottuk például a kapcsolatot a támogatóinkkal, készültünk a foglalkozásokra, vagy éppen munkatársi megbeszélést tartottunk. Ha valamilyen probléma adódott valamelyik gyerekkel, összeültünk és átbeszéltük. Értékeltük a hetet, egyeztettük a feladatokat, az aktuális teendőket és a felkészülést. Szinte minden nap más volt, de munkatársi csoportként nagyon jól tudtunk együtt dolgozni.

Éreztél magányt annak ellenére, hogy folyamatosan munkatársak és gyerekek vettek körül? Voltak olyan időszakok, amikor tudatosan kerested az elvonulást, az elcsendesedést?

A szabadnapom a szombat volt, ezt az időt egyedül töltöttem. Ilyenkor végeztem el a házimunkát, és igyekeztem lelkileg is kikapcsolódni. Szerencsére volt internet-hozzáférésem, így rendszeresen kerestem és hallgattam otthoni, magyar nyelvű igehirdetéseket. Ez a magányos időszak nem az elszigeteltségről szólt, hanem arról, hogy testileg és lelkileg egyaránt fel tudjak töltődni.

Vasárnap viszont már én is szerettem volna személyesen elmenni egy gyülekezetbe, például a városba. Ezt sajnos nem lehetett mindig megoldani, de ha sikerült, akkor egy-egy hosszabb hétvégét töltöttem ott. Ezt az időt a többi misszionáriussal való találkozásra használtam ki, hogy egy kicsit szocializálódjam.

Tőlünk háromórányi útra volt egy másik gyermekközpont, időnként az ott szolgáló munkatársakat is meglátogattam. Mindez csupán szervezés kérdése volt, meg persze belső igény is a részemről, hogy más európai misszionáriusokkal is találkozzam. Be kellett osztanom az időmet, hogy ezek az alkalmak megvalósulhassanak. Ilyenkor egy-két napig maradtam, beszélgettünk, bátorítottuk egymást. Logisztikát igényelt a dolog, de mindig meg tudtuk oldani.

A gyerekek közötti szolgálat során kötődtek-e barátságok? Kialakult-e valamilyen érzelmi kötődés, vagy erre tudatosan oda kellett figyelni?

Azt az utasítást kaptuk, hogy minden gyermekkel egyformán kell bánnunk. Nem szabad senkivel sem kivételezett, közelebbi kapcsolatot kiépíteni, hogy ne legyenek kedvenceink. Ezt nem mindig könnyű betartani,

mert sokan igénylik a közelséget, az ölelést és a szeretetet. Természetesen egyikük közeledését sem utasitottuk el, de tilos volt bárkivel is külön időt tölteni; mindig csoportban foglalkoztunk velük.

Ha valamelyikük kérdéssel fordult hozzánk, vagy lelkigondozói beszélgetést igényelt, természetesen jöhetett hozzánk – akartuk is, hogy érezze, elérhetőek vagyunk a számára –, de ezt is mindig úgy alakítottuk, hogy legalább két munkatárs mindig jelen legyen. Emellett meg kell értenünk a nagyon csendes gyerekeket is, mert ők nem mindig mutatják ki, ha valami bántja őket. Ilyenkor odamegyünk hozzájuk, és megkérdezzük, hogy vannak. Törekszünk arra, hogy alaposan megismerjük a gyerekeket: kinek mi az igénye, mik a szükségletei, milyen a jelleme, mert csak ezek alapján tudjuk őket igazán bátorítani.

Ettől függetlenül akadtak olyan gyerekek, akikkel kölcsönösen közelebb kerültetek egymáshoz?

Voltak kifejezetten segítőkész gyerekek, akik például a bibliaórára menet azonnal felajánlották, hogy viszik a segédanyagokat. Ők ezzel fejezték ki a szeretetüket. Mindig nagyra értékeltem, ha pluszban vállaltak feladatokat, és látszott rajtuk a valódi elköteleződés. Persze nem vagyunk egyformák: van olyan gyermek, akit kevésbé kötnek le az előre kidolgozott programok, mások viszont teljes bedobással vesznek részt bennük.

Misszionáriusként hatalmas megerősítést adott, amikor láttam a legkisebbek lelkes éneklését, vagy amikor maguktól, a saját szavaikkal kezdtek el imádkozni. Ilyenkor ébred rá az ember, hogy Isten már munkálkodik a szívükben, és van értelme a szolgálatunknak. Amikor az egyik kisgyerek a maga egyszerű, de végtelenül őszinte módján adott hálát az Úrnak, az nagyon csodálatos, megható élményként hatott ránk. Ezek a legértékesebb, tiszta gyermeki imák.

Ábrahámról tanulnak a kicsik

Mennyi időt töltöttél Afrikában?

Önkéntesként négyszer jártam Kenyában, ami a hónapokat összeadva nagyjából egy évet tesz ki. Mivel akkoriban még a csehországi Élet Szava Alapítványnál dolgoztam, kezdetben évente egyszer, a szabadságom terhére utaztam ki. A munkaviszonyom megszűnése után viszont már egy teljes félévet kint tölthettem; ez volt a leghosszabb önkéntes időszakom. Ekkor már komolyabb feladatokat is vállaltam: például besegítettem az ottani Élet Szava táborokba, és a kenyai munkatársakkal is ekkor ismerkedtem meg.

Ezt követte a malawi misszió, ahol nyolc évet töltöttem. Az első két év a felkészülésről és az alapozásról szólt: a nyelvtanulásra és a helyi kultúra megismerésére fókuszáltam. Ezt követte a hat év tényleges szolgálat a gyermekközpontban, így alakult ki a kinti nyolcéves időszak.

Mi vezetett téged ahhoz, hogy a váltás mellett dönts? Miért szerettél volna továbblépni? Hiszen mostanra már megismerted a helyieket, megtanultad a nyelvet, és teljesen beilleszkedtél közéjük. Kaptál erre isteni elhívást vagy igei üzenetet?

Nyolc év után úgy éreztem, szükségem van a váltásra. A kimerítő forróság, a megterhelő klíma és a gazdasági válság is közrejátszott ebben, de a legfőbb ok az volt, hogy szakmailag már átadtam nekik mindent, amit csak tudtam. A helyi munkatársak is láthatták, hogy már nem tudok sok újdonságot hozni, és ők maguk is megértek arra, hogy továbbvigyék a szolgálatot. Már nem voltam nélkülözhetetlen.

Megtapasztaltam, hogy bizonyos feladatokról, amikor jelen voltam közöttük, automatikusan azt gondolták, azok kizárólag az én kötelességeim. Amikor viszont Európában jártam körúton, kénytelenek voltak átvenni ezeket a teendőket, és nagyszerűen meg is oldották. Isten felbátorította és alkalmassá tette őket, a távollétemben pedig teret engedtek a saját, kreatív ötleteiknek. Amíg a misszionárius helyben van, úgy éreztem a helyiek néha nem elég bátrak a kezdeményezéshez.

Ha viszont egyedül “mankó nélkül”, támasz nélkül maradnak, akkor szépen elvégzik a szükséges feladatokat. Isten alkalmassá teszi és felbátorítja őket. Emiatt bizonyos helyzetekben még jobb is, ha nincs ott a misszionárius, mert így felszínre kerülnek a saját ötleteik. Nagyon hasznosan, sőt talán még jobban is tudnak dolgozni nálam. Néhány munkatársnál észrevettem a kicsikhez való zseniális adottságaikat; olyan ötletekkel álltak elő időnként, hogy csak ámultam: „Hát ez sokkal jobb, mint az én tervem!” Most már képesek önállóan működni anélkül, hogy bárki külföldről besegítene nekik.

Ajándékosztás karácsonykor

Mindennek megvan a rendelt ideje. Isten kiszab egy bizonyos időszakot egy országban, utána pedig máshova hív tovább?

Pontosan így van, én is ezt tapasztaltam. Éreztem, hogy Isten máshova küld. Az Afrikában és máshol szerzett tapasztalataimat most egy olyan másik földrészen működő, új munkatársi csoportban hasznosíthatom, amelynek még szüksége van erre a tudásra a gyermekek közötti szolgálatban.

Kikkel foglalkoztak Malawiban? Az árvaházi gyerekekkel vagy a településen élő többiekkel?

Az árvaházi gyerekek a környező falvakból származnak. Voltak közöttük olyan árvák, akiknek meghaltak a szülei, de a rokonaik befogadták őket. Általában egyiküknek sem él már az édesanyja – vagy az otthoni szülés közben fellépő komplikációk miatt vesztette életét, mert későn érkezett a segítség, vagy valamilyen betegség révén, esetleg pszichiátriai okok miatt nem tudja vállalni a nevelést. Az édesapa lehet, hogy még él, csak elhagyta a családot, új házasságot kötött, vagy már ő sem él. Mi elsősorban olyan gyermekeken segítettünk, akiknek a családjából hiányzik az édesanya, de az édesapa sincs jelen, viszont élnek rokonaik: valamelyik nagynéni vagy nagybácsi, akiknél ugyan lakhatnak, de az iskoláztatást már nem tudják fizetni számukra.

Ilyen esetekben lépünk közbe: felvesszük a gyermeket a programunkba, és a támogatásunknak köszönhetően járhat iskolába. Iskolabusszal szállítjuk őket, mivel nálunk helyben csak óvoda működik. Tanítás után pedig részt vesznek a programjainkon, ahol segítjük a lelki fejlődésüket, és ha megbetegednek, mi biztosítjuk számukra az orvosi ellátást is.

Viszont előfordulnak olyan esetek is, amikor a gyermek – veszélyeztetettség, például alkoholizmus, agresszivitás vagy más ok miatt – nem maradhat a rokonoknál. Őket az árvaházban helyezzük el. Jelenleg tizenöten vannak, velük egy helyi házaspár foglalkozik.

A zenekar 

Miben látod ennek a munkának a szépségét?

Minden gyerekkel érdekes foglalkozni, mindenki egyedi, Isten egy csodálatos teremtménye. Meg kell tapasztalni, hogy Isten mire hívta el őket, milyen adottságaik vannak, és miként lehet őket támogatni, terelgetni és segíteni ezen az úton.

Egészen az egyetemig tudunk nekik oktatást biztosítani, ezért fontos, hogy minden gyermeknek legyen támogató szülője. Ezek a támogatók általában Németországból érkeztek, és tartottuk is velük a kapcsolatot. Tehát ha valaki szeretne továbbtanulni, annak megadjuk a lehetőséget.

Sajnos sok esetben a fiatalok nem motiváltak, vagyis nincs előttük minta a családban, amelyből látnák, miért érdemes tanulni. Ennek hiányában nagyon hamar családot alapítanak. Mivel a saját környezetükben sokszor nincs példa a kitörésre, ennek ellensúlyozására gyakran hívtunk meg motivációs előadókat. Olyan embereket, akik hozzájuk hasonló háttérből jöttek, de elértek valamit, és fel lehet rájuk nézni.

Ez a pozitív példa segít lebontani a kisebbrendűségi érzést – azt a hiedelmet, hogy ők úgysem vihetik semmire az életben. Szeretnénk, ha hinnének abban, hogy Isten őket is elhívta egy bizonyos útra, szolgálatra és feladatra, és az Ő segítségével igenis képesek elérni a céljaikat.

Ez motiválja őket?

Úgy gondolom, sokukban elindul valami, amikor meglátják és meghallják, hogy egy közülük való fiatal képes volt egy ilyen szép életpályát bejárni. Egy korábban alapított gyermekközpontunkban ma már olyan felnőttek dolgoznak, akik maguk is árvaházban nevelkedtek. Ők élő példaként állnak a gyerekek előtt: elmesélik a saját történetüket, azt, hogy miként tudtak boldogulni az életben. Ez a bizonyságtétel pedig elindítja a kicsikben a gondolatot és a reményt, hogy Isten segítségével nekik is van esélyük a felemelkedésre.

A játszótéren

Tizenhat év után elbúcsúzol Afrikától, és máshol folytatod a szolgálatodat. Hová készülsz?

Ezután Ázsiában, pontosabban Thaiföldön szeretnék szolgálni a Pioneers Europe missziós társaság kötelékében. Olyan országot kerestem, amely biztonságos, ugyanakkor égető szükség van misszionáriusokra. Ázsiában nagyon sok olyan állam található, ahol nem a kereszténység a fő vallás – Thaiföldön is csupán a lakosság egy százaléka keresztény. Éppen ezért hatalmas feladat és felelősség ott az evangélium hirdetése.

Elsődleges küldetésem a gyülekezetplántálás támogatása lesz. Ezen belül kiemelt szerepet kap majd a gyermekmisszió, valamint az angol nyelv oktatása: angol klubok szervezésével szeretnék kapcsolatot építeni a fiatalokkal, hogy közelebb vigyem őket a hívő közösséghez. Emellett célom, hogy bekapcsolódjak a hétvégi gyermekklubokba is.

Természetesen a szociális munka ott sem maradhat el: a hátrányos helyzetű családok rendszeres látogatásával, valamint adományokkal – például étel- és rizsosztással – szeretnénk segíteni a rászorulókon. Úgy gondolom, Krisztus szeretetére nemcsak az Ige hirdetésével kell rámutatnunk, hanem a mindennapi, gyakorlati szükségletek betöltésével is.

Ez egy olyan hely, ahol már kiépültek a keresztény közösségek?

Igen, már számos keresztény gyülekezet működik Thaiföldön, hiszen az evangéliumi szolgálat már kétszáz évvel ezelőtt megérkezett az országba. Azonban egy mélyen buddhista kultúrában nagyon nehéz áttörést elérni, még a misszionáriusok évszázados, kitartó kezdeményezései ellenére is.

Ez azt jelenti, hogy még ha kereszténnyé válnak is, vagy elfogadják Jézus Krisztus megváltó munkáját, továbbra is ragaszkodnak a helyi szellemekhez vagy azokhoz a hagyományokhoz, amelyekben felnevelkedtek?

Az animizmus és a buddhizmus rendkívül mélyen gyökerezik bennük. A thaiföldiek egyfajta félelemkultúrában élnek, amelyben úgy vélik, hogy a szellemeket folyamatosan ki kell békíteni. Ezzel ellentétben a keresztyénség egy egészen más világ, ahol a felszabadító szeretet kap hangsúlyt.

Jézus Krisztus hatalmasabb és erősebb minden szellemnél: aki őt elfogadja, annak többé nincs oka a félelemre. Ahogyan az Írás is vallja: „...megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” Éppen ezért meggyőződésem, hogy fáradhatatlanul hirdetnünk kell az evangéliumot, mert Isten maga készíti el az utat az emberi szívek felé.

Nekünk, misszionáriusoknak pedig nagyon figyelmesnek és kreatívnak kell lennünk azon az úton, amely az ő szívükhöz vezet. A fiatalok elérését szolgálja például a nyelvoktatás is. Az angol nyelv elsajátítása hatalmas kitörési lehetőség számukra, ám szükségük van a gyakorlásra, ebben pedig mi hatékonyan tudunk segíteni.

Aki missziós szolgálatra indul, annak a meglévő adottságait kell felhasználnia arra, hogy Isten lehetőséget adjon neki először mély baráti kapcsolatok kiépítésére, és csak ezután az evangélium megosztására. Nem kezdhetjük rögtön a tanítással. Ha viszont megkérdezzük tőlük, hogy „imádkozhatok érted?”, vagy „segíthetek valamilyen gyakorlati dologban?”, azt hálásan elfogadják. Ebből a nyitottságból épülnek fel a valódi barátságok, amelyek elvezetnek odáig, hogy idővel már ők maguk kérdeznek rá: „Milyen a te hited? Szeretném közelebbről megismerni.”

Önkéntesként Pattayán

Hol lesz a szolgálati helyed Thaiföldön?

Mivel Thaiföld északi részén már meglehetősen sok misszionárius szolgál, én az ország keleti részén fekvő Pattayára készülök. Bár ez a város a turisták egyik kedvenc célpontja, missziós szempontból hatalmas szellemi szükségben van. Az ország déli része inkább muszlimok által lakott terület, ami egy egészen másfajta kihívást jelent, én azonban ezt a központi fekvésű régiót választottam a szolgálatom helyszínéül.Mi minden kell ahhoz, hogy valaki misszionárius legyen? Neked magadnak kell megteremtened a szolgálatod anyagi hátterét, vagy kapsz ezért valamilyen juttatást? Kik állnak mögötted támogatóként?

Minden misszionáriusnak magának kell kiépítenie a saját támogatói körét. Ez állhat barátokból, gyülekezetekből, magánszemélyekből – bárkiből, akit Isten arra indít, hogy támogassa a missziót. Mi valójában teljesen Istentől függünk. Ő az, aki az emberek szívét megszólítva megteremti számunkra a szükséges anyagi hátteret. Mi vagyunk azok, akik elindulunk, de ehhez elengedhetetlen a stabil bázis: azok a testvérek, akik küldenek, imádkoznak értünk és támogatnak minket. Így egy-egy misszionárius mögött valójában egy egész nagy csapat áll.

Egy misszionárius sohasem indulhat el egyedül, szüksége van egy küldő gyülekezetre és olyan egyénekre, akik imádságban hordozzák a szolgálatát. A misszionárius rendszeres körlevelekben számol be a munkájáról a küldő közösségnek, és megosztja velük az aktuális imakéréseit.

Nagyon jó lenne, ha minden gyülekezetben működne egy missziós koordinátor, mert így a közösség még inkább magáénak érezné a misszionárius ügyét, és valóban mellette állhatna a szükségben. Természetesen a mi feladatunk is a folyamatos kommunikáció és a hírlevelek írása, hiszen ez a szolgálat mindenképpen csapatmunka: elszakíthatatlanul szükségünk van egymásra.

Ebből a munkából fenn tudod magad tartani? Említetted, hogy nem elég felkészülni a szolgálatra, de még a támogatói hátteret is meg kell szervezni. A küldőszervezet nem biztosít anyagi hátteret, hanem csak megmondja, hová lehet menni misszióba és milyen területre? Felvidéken jól ismert Molnár Mária neve, aki a múlt század negyvenes éveiben Pápua szigetén volt misszionárius; ő is hasonlóan járt el, mint te?

Thaiföldre hála Istennek nem teljesen a nulláról indulok, hiszen az előző szolgálatom során már kialakult egy támogatói kör, amelynek több tagja is jelezte, hogy továbbra is számíthatok rájuk, mert értékelik a munkámat. Azonban szükségem van még új partnerekre is, hiszen Thaiföldön például a vízumköltség eléggé magas, és a nyelvtanulásra is több forrást kell összegyűjtenem. Hálásan köszönöm mindenkinek, aki anyagi hozzájárulással is beáll a szolgálat mögé; a kiutazásom időpontja is ennek a függvénye.

Természetesen nem kell arra gondolni, hogy egy misszionárius luxuskörülmények között élne, de Isten mindig kirendeli azt, amire szükségünk van. Reménység szerint a jövőben is kapok majd hivatalos fizetést, és fizetik utánam a társadalombiztosítást is: a nyugdíj-, az egészségügyi és a szociális járulékokat. Rendes munkaszerződéssel, alkalmazottként fogok tudni dolgozni, csupán nem otthon, hanem külföldön.

Ebben a kérdésben is teljesen Istenre kell hagyatkoznunk, aki arra tanít minket: „Keressétek először az ő országát és az ő igazságát, és mindezek megadatnak nektek.” Aki ezt szívvel elfogadja, annak nem kell félnie elindulni egy ilyen küldetésre. Sokan éppen azért riadnak vissza a külmissziótól, mert tartanak a támogatásgyűjtéstől, és nem szívesen szólítanak meg ezzel másokat. Én azonban úgy vélem, hogy ha ez az Isten által kijelölt út a számunkra, akkor ebben is engedelmeskednünk kell: hittel végezni a feladatunkat, félelem és megtorpanás nélkül.

Mindenkit arra bátorítok, aki elhívást érez, hogy nyugodtan vállalja fel ezt a szolgálatot, hiszen Isten a maga idejében kirendeli a szükséges anyagiakat. Mindennek Ő a tulajdonosa. Az az összeg is az Ő tulajdona, amit mi kapunk; mi magunk csupán sáfárok vagyunk, és Istent szolgáljuk azzal is, ha adakozunk egy-egy ilyen missziós célra.

Emlékszel még a vezérigédre, ami az első küldési kártyádon állt? „Maga az Úr megy előtted, ő lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el tőled. Ne félj hát, és ne rettegj!” (5Mózes 31,8) Hányszor kellett elővenned ezt az igét, amikor esetleg elcsüggedtél? Volt-e olyan pillanatod, amikor azt mondtad: elég, hazamegyek?

Valójában több olyan ige is volt az évek során, amely bátorított és vezetett. Természetesen jó, ha van az embernek egy állandó vezérigéje, de a mindennapi csendességben is mindig kaphatunk új megerősítést. Naponta olvasom Charles Spurgeon áhítatait vagy a Mai Ige napi útmutatásait, de Isten bármilyen igehirdetésen, élethelyzeten, sőt, akár egy dicsőítő éneken keresztül is képes szólni hozzánk.

Amikor csüggedtem vagy mélyponton voltam, Ő mindig felemelt. Néha ehhez az is elég volt, ha valaki rám írt Messengeren: „Hogy vagy? Imádkozom érted!”, vagy küldött egy rövid, kedves üzenetet. Előfordul, hogy egy-két szó is bőségesen elegendő ahhoz, hogy megérezzem: nem vagyok egyedül, valaki gondol rám és imádságban hordoz. Ez pedig azonnal szebbé teszi a napomat. A külmisszióban a legkisebb figyelmesség és szeretetmorzsa is óriási jelentőséggel bír.

Volt esetleg olyan időszakod is, amikor azt mondtad: abbahagyod, hazatérsz, mert elég volt és nem bírod tovább?

Igen, néhányszor megfordultak ilyen kósza gondolatok a fejemben a nehéz pillanatokban. Azonban utólag visszatekintve látom, hogy néha még a mélypontokat is jó megélni, mert ezekben tapasztalhatjuk meg leginkább, hogy Isten a viharban is velünk van. Ilyenkor teljes lényünkkel az elhívásunkba kapaszkodunk. Ha nem lenne ott a bizonyosság, hogy Ő hívott és küldött el minket, és ez a számunkra készített tökéletes terve, akkor az első komolyabb akadálynál megfutamodnánk.

Így viszont tudjuk, hogy Ő a próbákban is megtart, erőt ad, és megmutatja a kivezető utat. Nem engedi ugyanis, hogy erőnkön felül kísértessünk, és a próbatétellel együtt a szabadulást is megadja, hogy el bírjuk viselni. Megtanít arra, hogy a körülmények helyett egyedül Reá tekintsünk, mert csakis Tőle kaphatunk valódi erőt. Ahogyan az Ige is mondja: „Elég neked az én kegyelmem...”, hiszen amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős – Jézus az, aki a legnehezebb pillanatokban is képes felemelni és megerősíteni minket.

Tervezel-e esetleg férjhez menni, családot alapítani?

Soha nem mondtam, hogy nem szeretnék férjhez menni. Ezt a kérdést mindezidáig teljesen Istenre bíztam: ha a házasság benne van az Ő számomra készített tervében, akkor én nyitott vagyok rá. De ha nem így alakulna, akkor sem keseredem el, hiszen egyedülállóként is lehet teljes életet élni.

A gyülekezeti közösség bizonyos fokig kárpótol azért a hiányért, amelyet a hátrahagyott család és a barátok jelentenek. Mivel gyermekekkel foglalkozom, úgy érzem, a velük való szolgálat a saját gyermek hiányát is enyhíti. A gyermekek körében mindig felvidulok, csodálatos dolog velük lenni, és a szeretetük valamilyen módon valóban pótolja számomra a családi fészket.

Húsvétkor Pattayán

Egyébként nehéz az ismerkedés egy misszionáriusnak?

A terepen a sűrű feladatok miatt az ismerkedésre is kevesebb idő jut, de alapvetően mindkét helyzetnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Egy egyedülálló ember figyelme nem aprózódik el, így teljes mértékben a szolgálatára összpontosíthat. Családdal már egy kicsit nehezebb a missziós élet, mert nagyon szigorúan be kell osztani az időt: a gyermekek iskolába járnak, tanulniuk kell, aztán a továbbtanulás miatt esetleg hazaköltöznek, majd újra visszatérnek – szóval ez egyáltalán nem egyszerű folyamat. Egy egyedülálló misszionárius ezzel szemben sokkal rugalmasabb lehet; ő is teljes életet él, csak éppen más struktúrában.

Idén negyvenhat éves vagy, és most vállalkozol arra, hogy egy teljesen új országban légy misszionárius. Hogyan tekintesz erre az időszakra: hosszabb távú elhívásként éled meg ezt az új fejezetet, vagy nyitott vagy arra, hogy addig maradj, ameddig Istennek feladata van ott számodra?

Előre nem tudom megmondani, mennyi ideig maradhatok Thaiföldön; ez függ a körülményektől és attól is, hogy mennyi időre kapom meg a vízumomat. De ha Ő ott akar látni engem, akkor semmi sem lehetetlen. Thaiföld ráadásul nagyon biztonságos ország, az emberek melegszívűek, és a megélhetési feltételek is kedvezőek. Bár vannak hőhullámok és nagy forróság, az infrastruktúra sokkal fejlettebb, mint Afrikában. A helyiségek klimatizáltak, így nem kell annyira tartanom a hőségtől. Az utazási feltételek is sokkal jobbak, a lakhatás, az ellátás és az élelmiszer pedig egyaránt megfizethető.

Még főznöm sem kell feltétlenül mindennap, mert az utcai árusoknál (street food) is nagyon finom és olcsó ételeket lehet kapni. Sok szempontból önállóbb lehetek: nem függök annyira másoktól, és nem kell mindent magamnak előteremtenem. Afrikában, ahol vidéken szolgáltam, mindent magamnak kellett elkészítenem – például a kenyeret is magam sütöttem, és a joghurtot is magamnak oltottam. Thaiföldön viszont az ellátás és a mindennapi életkörülmények sokkal kedvezőbbek lesznek a szolgálatomhoz. 

Hogy meddig maradok misszionárius? Ebben a kérdésben is teljesen Istenre kell hagyatkoznom: Ő tudja, meddig szeretne a missziós mezőn látni, és hogy tartogat-e még ott feladatot a számomra. Ahogyan azt sem tudhatjuk pontosan, mikor jön vissza az Úr – bár a jelek szerint már nagyon közel van a visszajövetele. Óriási kiváltság, hogy ezekben az utolsó időkben is használhat minket arra, hogy általa minél többen megismerhessék Őt.

Iski Ibolya

Fotó: Kevezsda Szilvia

Aki szeretné anyagilag támogatni Kevezsda Szilvia missziói küldetését, az megteheti a következő számlaszámon:

IBAN: NL85INGB0008042700

Megjegyzés: EU-2282, Kevezsda Szilvia