Pontosan húsz évvel ezelőtt, 2006-ban emlékeztek meg először a  Calvin J. Teológiai Akadémia egykori épületénél a komáromi református parókia udvarán egy rövid és csendes főhajtás keretében mindazokról, akiknek köszönhetően Komáromban elindulhatott a leendő lelkipásztorok egyetemi oktatása, illetve azokra, akik egykor e falak között tanultak, tanítottak vagy dolgoztak.

Azóta minden évben a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara diplomaosztó és doktoravató ünnepi közgyűlés részeként tartják meg a koszorúzással egybekötött megemlékezést.

A 89. zsoltár első versének eléneklése után Icso Sándor vámosladányi lelkipásztor mondta az ünnepi beszédet Máté 11,30 alapján: „Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”

„Lelkipásztorként talán nincs közöttünk olyan, aki ne találkozott volna már sokszor ezzel az Igével. Olvastuk temetéseken, magyaráztuk gyülekezeteinkben, próbáltuk megértetni másokkal, hogy Krisztus terhe nem olyan, amely összeroppantja az embert, hanem olyan, amely mellett Ő maga is ott áll. Az Ige szólt vigasztalásként vagy biztatásként, de akkor is, amikor nekünk magunknak volt szükségünk arra, hogy újra meghalljuk: »Az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű«” – ezekkel a bevezető gondolatokkal indította ünnepi beszédét a Calvin J. Teológiai Akadémia (CITA) egykori hallgatója.

Megemlítette: talán ő az, aki a leggyakrabban látogat el Garammikolára, hiszen az ottani temető egyik fekete sírkövére – az egykori dékán, Dr. Molnár János sírjára – éppen ezt az Igét vésték fel.

A lelkipásztor kifejtette: a Teológiai Akadémiára emlékezve valójában nem csupán egy intézményre, az épületre, a tantermekre, az előadásokra és a vizsgákra, vagy éppen egy mögöttünk lévő korszakra kell gondolnunk. „Emberekre is emlékezünk. Tanárokra és tanítványokra.

Beszélgetésekre, tanításokra, vitákra és közös imádságokra. Arra az időszakra, amikor még diákként próbáltuk megérteni, mit is jelent majd lelkipásztornak lenni. Talán még nem is sejtettük igazán, hogy a teológiai tudás mellett mennyi mindenre lesz szükségünk ahhoz, hogy egykor valóban pásztorai lehessünk azoknak, akiket Isten ránk bíz.”

Az egykori dékán és professzor, Molnár János alakját felidézve megosztotta a hallgatósággal: tőle nemcsak azt tanulhatták meg, mit üzennek a teológiai szakkönyvek, hogyan kell kiigazodni a héber nyelv rejtelmeiben és a teológia világában, vagy miként hangzik visszafelé a héber ábécé. Ennél sokkal többet kaptak; megértették, hogy

„a lelkipásztori szolgálat középpontjában végső soron mindig az ember, a gyülekezet és Krisztus ügye áll.”

A pozitív példákat sorolva a dékán egész életre szóló útravalóját is megemlítette: szeretni kell a gyülekezeteket. Nem szabad azokat csupán szolgálati helynek vagy olyan intézménynek tekinteni, ahol istentiszteleteket kell tartani, alkalmakat szervezni, keresztelni, konfirmálni, esketni és temetni. Sokkal inkább olyan közösségként kell rájuk tekinteni, amelyhez Isten küldi a szolgálattevőket, és amelyért felelősséget kell vállalni.

A lelkipásztor rámutatott: óriási különbség van aközött, hogy valaki egy gyülekezetből él, vagy egy gyülekezetért él. Egy gyülekezetből lehet megélhetést, megbecsülést, biztonságot és szolgálati helyet keresni. Egy gyülekezetért élni azonban egészen mást jelent:

„Azt, hogy örülünk annak, amikor a gyülekezet örül, és fáj nekünk, amikor a gyülekezet szenved. Azt, hogy nem kívülről szemléljük a közösséget, hanem magunk is részévé válunk annak. Nem azt kérdezzük elsőként: »Mit tud nekem adni ez a gyülekezet?«, hanem inkább a lényegeset: »Mit bízhatott rám Isten ebben a gyülekezetben?«”

Beszélt arról is, hogy a lelkipásztori szolgálat, bár sok örömet ad, mégiscsak teher. Vannak benne könnyű és nehéz napok, sikerek és csalódások váltják egymást. Valahol megtelt templomok várnak, másutt üresen maradt padsorok. Vannak, akik hálásan fogadják a szolgálatot, másokat éveken át próbálunk megszólítani – sikertelenül.

„Mégis vállaltuk ezt a terhet, amikor Krisztus szolgálatába álltunk. Ez az emléktábla másoknak talán csak egy feliratos kőlap, de számunkra, akik itt tanultunk, mindezt a valóságot jelenti” – nyomatékosította.

A CJTA egykori hallgatója utalt arra is, hogy az emléktábla előtt állva érdemes emlékezni az előttünk járókra. Azokra, akik tanítottak bennünket, s akiknek a szavai, mondatai és példája akkor még talán csak egyszerű tananyagnak tűntek, de később, a saját szolgálatunkban váltak igazán élővé és érthetővé.

„Vannak tanárok, akikre a vizsgák miatt emlékezünk, és vannak tanítók, akikre azért, mert valamit megváltoztattak bennünk: az életre neveltek. Most, amikor Molnár János sírján lévő Igét idézzük, nemcsak őrá emlékezünk, hanem arra a szolgálatra is, amelyet ő maga oly komolyan vett. Arra, hogy a lelkipásztor nem önmagáért kapja a küldetését. Nem azért, hogy a saját nevét építse, hanem azért, hogy Krisztus nevét vigye közelebb az emberekhez. Nem azért, hogy a gyülekezetből éljen, hanem azért, hogy a gyülekezetért éljen. Hogy szeresse azokat az embereket, akiket Isten rábízott – még akkor is, amikor ez a szeretet nem mindig könnyű” – fogalmazott a lelkipásztor.

Végül azzal a kéréssel fordult a hallgatósághoz, hogy vigyék tovább a gyülekezetek iránti szeretetet, a szolgálat iránti hűséget, s azt a hitet, hogy a legkisebb gyülekezetben végzett munka sem hiábavaló, ha azt Krisztusért és az emberekért végzik. Vigyék tovább azt a tudatot is, hogy amit ott tanultak, az nem akkor válik értékessé, amikor az ember átveszi a diplomáját, hanem akkor, amikor leül egy idős ember betegágya mellé, amikor családot vigasztal a gyászban, amikor gyermeket tart a keresztvíz alá, amikor egy üresedő templomban is hirdeti Isten igéjét, vagy amikor vasárnap reggel akkor is feláll a szószékre, ha csak néhány ember ül előtte. „Mert ott válik igazán valóságossá az, amit egykor tanultunk” – nyomatékosította Icsó Sándor.

Beszéde végén utalt arra, hogy egyszer majd a mostani lelkipásztorokról is csak néhány emlék marad: egy név az anyakönyvben, egy régi fénykép, néhány elmondott igehirdetés, egy sírkő, vagy egy ember szívében megőrzött mondat.

A rövid megemlékezés keretében Czinke Zsolt bátorkeszi lelkipásztor, a Calvin J. Teológiai Akadémia titkára és főkönyvtárosa először az élők sorából eltávozott egykori tanárok nevét olvasta fel:

Bihary Mihály, Bolyki János, Búcsi Lajos, Cseri Gyula, Csémy Lajos, Erdélyi Géza, Herczeg Pál, Ibos Dezső, Jakab István, Janovčík Ján, Kálmán Szabolcs, Marcinková Darina, Medgyessy László, Mikó Jenő, Molnár János, Nagy Lajos, Pásztor János, Uwe-Martin Schmidt, Szűcs Ferenc, Szűcs Zoltán, Takács Zoltán, Cornelis Andries Tukker.

Majd a sort azokkal az egykori diákokkal folytatta, akiket az Úr már magához szólított: Batta István, Juraj Gajdošoci, ifj. Ibos Dezső, A. Kis Béla, Tóth Árpád.

Ezt követően az egyház, az egyetem és a hallgatók képviselői helyezték el az emlékezés koszorúit.

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház és a Komáromi Református Egyházmegye nevében Fazekas László emeritus püspök, Kiss Pál főgondnokhelyettes, Szénási Szilárd esperes,

a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara képviseletében Lévai Attila dékán, Szénási Lilla dékánhelyettes és Somogyi Alfréd tanszékvezető tanár,

a Calvin J. Teológiai Akadémia és a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara hallgatói nevében Icso Sándor vámosladányi lelkipásztor, Czinke Tímea bátorkeszi beosztott lelkész és Czinke Zsolt bátorkeszi lelkipásztor, a  Calvin J. Teológiai Akadémia titkára és főkönyvtárosa helyezték el az emlékezés koszorúját.

A rövid megemlékező alkalom a 90. zsoltár első versének eléneklésével zárul.

Iski Ibolya

Kép: Iski Ibolya, Erdélyi Zoltán