Van, akinek Isten úgy tereli az útját, hogy már a pályaválasztáskor az első gondolata a lelkipásztori hivatásra irányuljon. Van, aki teljesen más célt tűz ki maga elé. Először másutt próbálkozva, de előbb-utóbb  mégis ott, azon a helyen találja magát, ahová Isten rendelte őt. Ha vargabetűkkel is, de megérkezik oda, ahol a legjobban szolgálhatja Istent. Közéjük tartozik a Kisgéresben lassan huszenegy éve szolgáló Blanár Erik lelkipásztor. A vele készült beszélgetésből kiderül milyen úton vezette őt Isten a lelkipásztori szolgálat felé.

Hogyan lett lelkipásztor, mi ennek a története, illetve már gyermekkorában is ez a hivatás vonzotta?

Gyermekkoromban nem hajtott az a vágy, hogy egyszer majd lelkipásztor leszek. Legelső emlékeimből kiindulva, olyan „hatalmas“ és „nemes“ célok lebegtek előttem, minthogy sikeres futballistaként győztes gólt rúgok a magyar válogatottban megnyerve ezzel a futball-világbajnokságot. Ugyan nem minden fiúnak az a vágya, hogy futballista legyen, de a kilencvenkilenc százalékának biztosan. Közéjük tartoztam én is. Egyszerűen szerettem a futballt, mellesleg elég sportos gyerek voltam. Sokat jártunk ki a futballpályára a barátokkal, osztálytársakkal. De nemcsak futballoztunk együtt, hanem más sportot is űztünk: nagyokat bicikliztünk és úsztunk. Testnevelésre sem nagyon kellett tanulni, úgyhogy nekem teljesem bejött ez a tanítási óra.

A foci pedig gyermekkoromban egy általánosan közkedvelt sport volt a fiúk között. Elég jól ment, sőt, még sikerélmények is kapcsolódtak hozzá. Szerintem a sportban az összjáték, az egy célért való közös küzdelem az egy csodálatos dolog. Egyébként ennek a szeretete a mai napig megmaradt bennem. De ha igazából komolyabban visszagondolok a gyermekkoromra, a sportolás és a futball mellett az állatokat és a természetet is szerettem.

Az első ilyen komolyabb gondolatom a jövőmet illetően is erre összpontosult. Elsősorban az állatok érdekeltek, a zoológia volt az, ami nagyon felkeltette a figyelmemet. Nagyon sok természetismereti könyvet elolvastam, megnéztem a televízióban az állatokról szóló „minden“ filmet. Teljesen lenyűgözött a teremtett világ gazdagsága, az állatvilág szépsége és csodája. El tudtam magam képzelni olyan természetkutatónak, aki bejárja a világot, felkeresi a különböző tájegységeket, dzsungeleket, szavannákat, hegyeket, sivatagokat, megfigyeli az állatokat és lejegyzi a viselkedésüket. Ez az érdeklődés sem veszett el az évek során, hanem mind a mai napig élénken él bennem.

Mi adott az állatok szeretetére inspirációt?

Nem emlékszem egy konkrét pillanatra, amely nagyon felkeltette volna az érdeklődésemet az állatok iránt. Tény viszont, hogy városban, lakótelepi házban nőttem fel, ami ugye ilyen értelemben egy elég ingerszegény környezet, de minden hétvégét falun, Csarnahón töltöttem a nagyszüleimnél. Mivel nagyapám elég korán távozott az élők sorából, így inkább úgy fogalmaznék, hogy a nagymamámnál. Sokszor csak ketten voltunk a portán. A szüleim, mivel munkába jártak, engem hétvégeken és a szünidőben is sokszor ott hagytak. Nagymamám a falu végén, az utolsó házban lakott, és onnan egy karnyújtásnyira volt az erdő, az igazi vad természet. Az udvaron pedig ott sereglettek a háziállatok, akik körül segédkeztem. Én pedig ilyen környezetben egészen különleges boldogságot éreztem. Valószínűleg innen eredeztethető a természet szeretete, amikor közelebb kerültem ehhez a világhoz.

Miért nem lett folytatása ennek a gyerekkori álomnak?

Amikor az ember kezd kamaszodni, újabb és újabb dolgok keltik fel a figyelmét. Középiskolában pedig már komolyabb szinten kell egyik vagy másik irányba elmozdulni, s a tanulást is arra felé terelni, így a harmadik terület, amit szerettem és érdekelt, az a matematika volt.

Isteni adományként kaptam a számok világában való összefüggések felismerését, ami szintén csodálattal töltött el. Ahogyan nem kellett testnevelésre tanulnom, ugyanúgy matematikára sem. Elég jó logikával rendelkeztem. Az iskolában többnyire megértettem a magyarázatokat, odahaza pedig csak minimális erőfeszítést igényelt a tantárgyra való készülődés. Így ebbe az irányba indultam el arra gondolva, hogy majd lazán, olyan fiúsan, kevés energiabefektetéssel megúszom a továbbtannulást.

A jó átlagommal fel is vettek a Kassai Műszaki Egyetem Informatikai Karára. Egy szemesztert bírtam ki ott. Éreztem, hogy ez nem az én világom. Itt tisztult ki leginkább a látásom. Egyre jobban tudatosult bennem, hogy egy életen keresztül biztosan nem tudnék egy olyan munkahelyen dolgozni, ahol egy gép jelentené a társaságot, ahol számítógép előtt kellene naphosszat ülnöm. Végül arra a következtetése jutottam, hogy valószínűleg nem lennék boldog. Így hát keresni kezdtem azokat a lehetőségeket a jövőmet illetően, amely igazán boldoggá tennének.

Honnan jött a megoldás? A teológia már korábban is előtérbe került, illetve volt ennek valamilyen előzménye? Gyerek- vagy ifjúsági táborok élményei, vagy inkább egyfajta isteni vezetésnek tudható a lelkészi pályán való elindulás?

Egyértelműen isteni vezetésnek tudható, ami mindenkinek az életében ott van, hitem szerint. Csak fel kell ismerni, vagy meg kell látni. Amikor a ember látása, szíve kitisztul, akkor tudatosítja, hogyan vezeti, irányítja szépen az Úr az ő útját.

De ezt a döntést nem valamelyik egyházi táborban átélt meghatározó élmény eredményezte, hanem egy másfajta gyermekkori megtapasztalás. Amikor azon kezdtem el gondolkodni, mi lehet az én irányom, az  életemnek a célja és értelme, akkor sejlettek fel bennem olyan emlékek és élmények, amelyeket konfirmációra való felkészülés során kaptam Istentől.

Nagyon érdekes, hogy addig nem is nagyon tudatosítottam, de akkor mindent elsöprő erővel járt át az az élmény. Az Isten személyének, a világot és benne az emberiséget és az egyes embert óvó, irányító gondviselésének megismerése, annak az izgalma és szépsége, hogy milyen csodálatos is volt róla tanulni. Az igéi, amelyeket akkor még egyszerűbb szinten, gyermeki lélekkel próbáltam megérteni és olvasni... Ezek nagyon-nagyon erős hatással voltak rám. Arra a következtetésre jutottam, hogy az életem igazi értelmének a megtalálásában a legnagyobb segítséget csak „az“ adhatja meg, aki eltervezett és élettel megajándékozott, majd életét adta értem, és ez nem lehet más, csakis az Úristen.

Ekkor fordultam újra vissza hozzá a kamaszéveim végén. Sokkal komolyabban és mélyebben kerestem a vezetését, kértem ki a tanácsát. Akkor már tudtam dönteni afelől is, hogy az ő tanítványaként, (vagy) követőjeként akarok-e élni. Bár akkor még nem tudtam pontosan hogyan, hogy lelkészként szeretnék-e szolgálatába állni, azt viszont igen, hogy mindenképpen szeretném jobban megismerni őt, s ehhez kellettek a teológiai tanulmányok.

Ugyanakkor biztos voltam abban is, hogy az általam megismert isteni szeretetet jó lenne majd másoknak is átadni, őket is odafordítani Isten országának a szépsége felé. Mindazt továbbítani, amit én is megtaláltam Benne és ami mások életét is meggazdagíthatja. Kezdve rögtön a közvetlen környezetemmel, azokkal, akik között a mindennapokat élem. Láttam, hogy valami hiányzik az emberek életéből, valami lényeges, nagyon fontos igazodási pont. S ahogyan én ezt az Úristenben megtaláltam, szerettem volna, ha mások is erre vágynának.

Mi történt az első szemeszter végén?

Egy nagy döntést igényelt, amikor ráébredtem arra, hogy amit a Kassai Műszaki Egyetemen tanulok, az mégsem az én világom. Már nem akartam abban elmélyedni, sem elkötelezni magam azzal egy életre. A kérdés azonban szinte szétfeszített, akkor mégis mit? Tanulni ugyanis még szeretettem volna, de valami mást akartam. Így hát búcsút vettem Kassától és a Műszaki Egyetemtől és megpróbáltam utánajárni, hol képeznek teológusokat.

Ekkor tényleg csak magamra hagyatkoztam. Még a szüleimnek sem árultam el a szándékomat, egy ideig titokban is tartottam. Micsoda boldogságot jelentett a számomra, amikor felfedeztem a Kálvinista Szemlében egy felhívást, amely arról szólt, hogy várják a jelentkezőket a Calvin János Teológiai Akadémiára Komáromba, ahol teológusokat, jövendő lelkészeket képeznek, illetve katekétákat. A szűkebb családommal hamarosan közöltem a tervem, hogy jelentkezem teológiára és elküldtem a felvételi kérelmemet.

Mi volt a reakció?

A család női tagjai nagyon örültek, édesapám pedig egyszerűen, úgy férfi módra tudomásul vette. Különösebb támogatást vagy buzdító hátteret nem is igazából igényeltem. Éreztem, hogy ez az én irányom, amit örömmel és teljes nyugalommal elfogadták a szüleim, a családom is. Soha nem is kérdeztem meg őket erről, hogyan gondoltak akkor erre, de mindenesetre azt a békés és nyugodt családi környezetet megteremtették a számomra, ahol ez nem okozott feszültséget, hanem egyszerűen elfogadták: ha így döntöttél, biztosan jól döntöttél. Mi mögötted állunk és amiben csak kell, segítünk. Valahogy ezt sugározták felém.

Akkor a következő hónapok arról szóltak, hogyha ez az út, akkor alaposan fel kell készülni a felvételi vizsgára, s helyt állni.  

Erre az időszakra nagyon szívesen gondolok vissza. Az életem egyik legszebb, legbékésebb, legnyugodtabb, ugyanakkor legizgalmasabb része is volt. Olyan értelemben, hogy tudtam, a felvételire valóban alaposan fel kell készülnöm. Erre a gimnáziumban nem volt lehetőségem, nem erre felé orientálódtam, ezért mást tanultam. Elő kellett keresnem azokat a könyveket, amelyek segítséget nyújtottak abban, hogy úgy tudjak odaállni a felvételi vizsgára, hogy elérjem a célomat.

De ami igazán szép volt az egészben, s ami miatt örömmel tekintek erre az időszakra, az az volt, hogy miután távoztam Kassáról, nem haza, hanem falura, az akkor már egyedül, özvegyen élő nagymamámhoz költöztem, akinél közel öt hónapot töltöttem el a felvételi vizsgáig. Nemcsak a könyveket bújtam és tudatosan töltöttem fel magamat tudásanyaggal, hanem a szellemi megterhelés közben segédkeztem a ház körüli munkálatokban és a kertben, úgyhogy a munka és az imádság /ora et labora/ összefonódott az ottlétem alatt. Ez volt a legjellemzőbb arra az időszakra.

Napi beosztással olvastam el – rövid idő alatt –  a teljes Szentírást. A hitem valóban napról napra mélyült, bújtam a teológiai- és egyháztörténeti könyveket. Újra elővettem a Kátét és még jobban megtanultam, mint tizennégy évesen. Ebben az időszakban egy rendkívüli mély kapcsolat alakult ki Isten és köztem.

Amikor megjelent a felvételi vizsgán az intenzív készülődést követően, úgy érezte, hogy minden tudással fel van vértezve?

Nem emlékszem pontosan arra a napra, de biztosan volt bennem egyfajta félelem is, hogy vajon sikerülni fog-e vagy sem. De az Istennel való élő kapcsolat olyan békességet és nyugalmat adott az életemben, hogy igazából nem aggódtam a jövőm miatt. Belegondolva, talán olyan naivitással mentem el a felvételire, hogy ha az Úr velem, akkor kicsoda ellenem, tehát biztosan sikerülni fog. Aztán mégis nagy örömmel és hálával töltött el az, amikor kiderült, sikerült a felvételi.

Enyhén szólva, nem tudtam mindent tökéletesen. Ebben is láttam az Úristennek a kegyelmét, hogy végül is ezen az úton megsegített és ennek köszönhetően felvettek a teológiára, habár akkor én még tényleg nem tudtam elképzelni, hogy egyszer lelkipásztor leszek. Engem leginkább az Istenismeret, annak egyre komolyabb és mélyebb szinten való elmélyülése érdekelt és motivált.

Mikor teljesedett ki már az a gondolat, hogy nem csak ismerethalmazt szeretne szerezni a teológián, egyfajta tudást, hanem a lelkek gyógyítója, lelkipásztor szeretne lenni?

Igen, ez fokozatosan formálódott ki bennem. Én úgy emlékszem vissza, hogy a negyedik és ötödik évfolyam volt az, amikor már éreztem, hogy mindazt, amit én az Istentől kaptam vagy a vele való kapcsolatomban megéltem azt konkrétan egy gyülekezet élén vagy egy közösségben szeretném kamatoztatni és továbbadni lelkipásztorként. A teológia végére ez már egyértelműen tisztázódott és már erős vágy élt bennem, hogy az Úristent lelkészként egy gyülekezetben szolgáljam.

Amikor ez megvalósult, akkor visszatekintve, megfogalmazódott az, hogy ez egy jó döntés volt?

Soha nem kételkedtem ebben. Nem is merült fel soha bennem, hogy ez egy rossz döntés lett volna, talán azért is, mert mindvégig éreztem, ez az Istennek a hívása és küldése. Amikor befejeztük a teológiát, és megkérdezte az akkori püspök úr, hogy hol szeretnénk lelkészként Istent szolgáni, akkor mi, –  a feleségemmel akivel egyébként a teológián ismerkedtem meg és a tanulmányaink végén össze is házasodtunk – azt válaszoltuk: nekünk teljesen mindegy, ahol szükség van ránk, helyezzen oda minket és mi ott fogjuk szolgálni az Urat. Ez így is volt.

Kihelyezésünk három olyan gömöri gyülekezetbe – Nagybalogra, Uzapanyitra és Balogtamásiba – szólt, ahol harminc éve csak beszolgáló lelkész szolgált, és 220 kilométerrel távolabb volt a szülőföldünktől. Ettől függetlenül mi teljes elánnal, Istenbe vetett hittel felfegyverkezve, örömmel indultunk a szolgálatba. Később kiderült, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. A lelkesedés hamar lelohadt, amikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg a szolgálat nehézségeit. Hát, voltak nehéz pillanatok. De soha nem vontam kétségbe azt, hogy jó döntés volt-e a részemről. Az ember dönt ugyan, de ez egyben Isten hívására való válaszadás is volt. Egy „igen“ válasz Isten akaratára, tervének elfogadására. Az Úristen pedig a lehető legjobbat akarja a számunkra.

A szolgálatnak vannak szépségei és nehézségei is. Mi az, amire jó visszaemlékezni? Talán arra, amikor megtelik a templom istentiszteletkor, így látva meg a szolgálat eredményét?

A lelkészi szolgálatban talán a legnehezebb az, hogy hiányoznak a visszajelzések, a kézzelfogható eredmények. Bár lehet, hogy ezek csak emberi vágyak és elképzelések, amik ott vannak a fejünkben: felmegyek a szószékre, elmondom, kibontom Isten aktuális üzenetét az igéből, és elvetem az igemagvakat, ami következő hétre 30, 60, sőt,  100-annyi termést hoz. Amikor viszont ez mégsem így alakult, legalábbis nem ilyen gyorsan, és nem ilyen jól láthatóan történik meg, akkor az emberben felmerülnek a kétségek: jaj, valamit biztosan nem jól teszek, nem jól végzem a szolgálatot, vagy prédikálok. A sok más közül számomra ez az egyik nehézsége a szolgálatnak. Viszont a szépségeiről sem szabad elfeledkezni, amiből szintén nagyon sok van.

Számomra is nagy öröm egy emberek által szépen megtelt templom, de érdekes módon talán a személyes kapcsolatok, amikor az egyik-másik ember megosztja velem az Istenélményét, a hit útján való előrelépését, az valahogyan mégis közelebb áll hozzám. Amikor valaki a személyes beszélgetésben arról számol be, hogy őt az Úristen valamilyen helyzetéből hogyan segítette meg, az nagyon pozitívan hat rám. De az is, amikor mondjuk támaszt, vezetést adó pásztorként ott lehetek egy-egy ember gyászfolyamatában. Vagy akár a fiatalokat hallgatva, hogy miként élik meg az Úrral való kapcsolatukat, és miközben erről számolnak be, kivirulnak, békesség és az öröm árasztja el őket. Az ilyen visszajelzések azért nagyon megerősítőek egy lelkipásztor számára. A megélt, tapasztalt, átadott Istenélményekre mindig nagyon jó visszaemlékezni.

Vagy akár egy-egy mondatra, amikor valaki utólag árulja el nekem, a tiszteles úrnak, hogy milyen nagy segítséget jelentett a számára, amikor ezt és ezt hallotta a szószékről. Én magam sokszor nem is emlékszem rá, hogy mit mondtam, de lám, Isten mégis munkálkodott általam.  De egy-egy jó szó, hálás visszajelzések a szülőktől, hogy a gyermekekkel foglalkoztunk. igen, ezek jólesnek, és megerősítőleg hatnak. Nem beszélve azokról a saját, szolgálati vagy családi életben megtapasztaltakról, amelyekben erőteljesen megmutatkozik Isten kegyelme, beleértve azokat az apró kis csodákat is, amelyekben láthatóvá válik jelenvalósága a mindennapokban.

Most említsük meg a nehézségeket. Mi a legnehezebb egy szolgálatban? A temetések, a búcsúztatás?

Vannak nehéz helyzetek, amikor nemcsak lelkészként, hanem emberként is nehéz egy-egy ilyen helyzetet megélni vagy odaállni a korporsó elé. Ami lehet tényleg egy gyermek elvesztése, vagy bármilyen más tragédia, akár egy súlyos betegség. Vannak ilyen nehéz helyzetek, amit senki sem szeret. A lelkész sem, mert oda kell állni a vigasztalára szorultakhoz és hirdetni az evangéliumot. De hát végül is erre hívott el bennünket az Úr, hogy a nehéz helyzetben lévő emberek számára is hirdessük a vigasztalás igéjét és támogatólag odaálljunk melléjük.

Néha elég, ha csak csendben, a jelenlétünkkel vagyunk mások mellett. Ez is tud segíteni. De nem könnyűek ezek a helyzetek, és főleg az nem, hogy ilyennel nemcsak néha-néha találkozunk, hanem a szolgálatból eredően rendszeresen ott vannak egy lelkész életében, ami lelkileg bizony nagyon megterhelő. Ezeket tudni kell valahogyan letenni, feldolgozni, elhordozni.

Aztán ott vannak azok a nehézségek, amelyek akarva-akaratlanul is valamilyen negatív üzenetet hordoznak a lelkész személye felé. Akár egy szolgálatára, vagy egy mondatára kapcsolódva. Hiszem, hogy minden lelkipásztor Isten és embertársai, a rábízott gyülekezet iránti szeretettel, jót akarva igyekszik végezni a szolgálatát, de a lelkész is ember, mégpedig gyarló ember és vannak gyenge napjai, pillanatai, amikor hibázik. Aztán ott van az is, amikor valakit valamilyen sérelem, bánat ér, akár saját magának köszönhetően, de feszültségét levezetően a lelkész személyét vagy az egyházat hibáztatja, illetve rossz színben, negatív módon tünteti fel, bűnbakot keresve.

Az ilyenfajta megnyilvánulásokat is tudni kell higgadtan, szeretettel kezelni, elhordozni szelídséggel, ugyanakkor meglátni, hogy emögött milyen fájdalom húzódik meg, és valahogy azt kezelni. Ezek valóban nagy kihívásai a lelkészi szolgálatnak.

Mi ad örömet, vígasztalást az ilyen helyzetekben? Sokat segít ebben a lelkész házastársának a személye is, vagy a közös imádkozás, akár a gyülekezet közösségében is megbeszélni a lelket terhelő dolgokat?

Igen, nagy segítség az, ha az ember újra és újra megtapasztalhatja, hogy nincs egyedül, mert vele van az Úristen. Elsősorban mellette tud az ember igazán felszabadulni, megnyugodni és megbékélni, sőt új erőt, energiát kapni a szolgálat folytatásához. De az Úristen segítsége abban is meglátszik, hogy ad az ember mellé segítőtársat: megértő feleséget, akivel – mivel az én esetemben szolgatársak is vagyunk – gondjainkat megoszthatjuk egymással és ilyen értelemben is egymás támaszai lehetünk.

A család az mindig tud egy nagyon erős támasz lenni az ember számára. De a bővebb nagy családra is gondolhatunk, mert nemcsak a nehézség érződik a gyülekezet közösségében, hanem a támogatás is, hiszen az öröm is tőlük jön. Sokat jelent egy-egy bibliaórai, presbiteri, testvéri kisközösség, a közös imádkozás, amikor tényleg testvérként együtt hordozzuk el a ránk nehezedő terheket. Ez is egy csapatjáték, mint a futball, ahol számíthatunk egymásra, kisegíthetjük egymást és végülis egy közös célért küzdünk.

Ha van olyan baráti, testvéri közösség, amelyben őszintén megnyilvánulhatunk, akkor az mindig építő és gyógyító is egyben, sok-sok örömet és vidámságot hozva az ember életébe. A régmúlt nehézségeit az ember visszatekintve tudja akár még humorral is, jó kedvvel feldolgozni vagy értelmezni.

Ezek mind-mind olyan örömök, pozitív történetek, amelyeket nem szabad elfelejteni, amelyeket jó felidézni, hiszen újra és újra eszébe juttatják az embernek: Isten, aki elhívta őt nemcsak, hogy nem hagyta magára, de kézben tartja és vezeti ezt a csodálatosan megalkotott világot, és benne az ő személyes életét.

Kép és szöveg: Iski Ibolya