Hogyan indult el a lelkészi pályán? Mindig is lelkész szeretett volna lenni?

Á, dehogy. Habár az érettségi után anyukám azzal a javaslattal állt elő, hogy jelentkezzek teológiára. Tizenkilenc évesen viszont még úgy gondolkodtam, hogy én biztosan soha nem leszek lelkész. Igaz, aktív tagja voltam a szülőfalumban a madari gyülekezetnek, gyerekekkel is foglalkoztam, ennek ellenére mégsem vonzott ez a pálya. Isten útjai azonban nem a mi útjaink, s amit mi gondolunk az egy idő után megváltozhat. Sőt, a példám igazolja, ne mondjuk azt, hogy soha.

Hová járt iskolába? Hol érettségizett?

A Párkányi Magyar Tannyelvű Gimnáziumot látogattam. A negyedik évfolyamban jelentkeztem a nyitrai Pedagógiai Főiskolára. Alsó tagozatos tanító néni szerettem volna lenni, de sajnos nem vettek fel. Nem voltunk igazán jó káderek az előző rendszerben, még a 90-es évek előtt. A szüleim ugyanis szorgalmasan látogatták az istentiszteleteket, s az ilyenek gyerekeit az állami hatalom inkább távol tartotta a felsőbb szintű tanulmányoktól. Eredményesen felvételiztem, mert a főiskoláról /ami ma már egyetem/ olyan értesítés érkezett, hogy helyszűke miatt utasítottak el.

Más lehetőség nem lévén, munkát kerestem. Komáromban helyezkedtem el egy kerékpárüzletben. Jó kis közösség alakult ki ott a munkatársak között. Mindent elsajátítottam, ami szükséges volt az eladással kapcsolatban. Megszoktam és megszerettem a kollégákat és a munkámat is. Isten tervei azonban mások, mint a miénk. Végül engedve anyukám óhajának, munka mellett beiratkoztam a 90-es évek elején Komáromban indult Kateketikai Szemináriumba. 

Ha nem szeretett volna lelkész lenni, akkor milyen célt szolgált volna a Kateketikai Szeminárium? Több teológiai tudás szerzése, a Biblia alaposabb megismerése?

Igen, mivel aktív tagja voltam a gyülekezetnek, ezért úgy gondoltam, ez jól jöhet majd segítségként a gyerekekkel való foglalkozáskor, illetve úgy álltam ehhez, hogy  jól jön nekem egy ilyen képesítés. Valamikor biztosan hasznát veszem majd, meg a tudásszomjamat is csillapítani akartam ezzel. Egyébként nem gondoltam különösebben túl ezt a történetet. Amikor elkezdtem a tanulmányaimat, viszont még az is foglalkoztatott, hogy mégsem fejezem be. Végül még a lévitaképzőt is elvégeztem.

Mivel eredetileg is pedagógus szerettem volna lenni, de mivel ez az álmom nem vált valóra, úgy gondoltam, a rendszerváltás után, amikor bevezették az iskolákba a hittanoktatást, ha lehetőség nyílik rá, akkor akár taníthatnám hittanra a gyerekeket. Amikor viszont megszereztem a lévitai képesítésemet a Calvin János Teológiai Akadémián úgy éreztem, hogy valahogy nincs befejezve a megkezdett tanulmány. Nem láttam a ponton az i-betűt. Úgy vélekedtem, hogy talán a teológia lesz az, amelynek az elvégzése után megnyugodhatok. A gyülekezetünk akkori lelkésze, Nagy Lajos nagyon is támogatott ebbéli elhatározásomban, s ő is úgy vélte, hogy a lévitaképzővel mégse érjen véget ez az út számomra, hanem legyek inkább lelkész.

Az ő inspirálására jelentkezett teológiára?

Igen, és ez hatott is rám. Azonban a többi jelentkezőhöz hasonlóan, nekem is felvételi vizsgát kellett tennem, hiába voltak meg az előző tanulmányi évek és hozzá a jó vizsgaeredmények. De nem a nappali, hanem a távutas képzést választottam, közben pedig továbbra is dolgoztam. Az ötéves tanulmány befejezése után kaptam egy igét, amely arra utalt, hogy aki az eke szarvára teszi a kezét, az ne tekintsen hátra, mert az nem méltó az Isten országára.

Attól kezdve egy teljesen más történet indult el az életemben. Bár amikor a végzést jelentő diplomával ott álltam a kezemben a komáromi református templomban, akkor még nem tudtam, hogy ez mit fog magával hozni. Azt természtesen sejtettem, hogy változást, mégpedig egy száznyolcvan fokos fordulatot. De úgy voltam ezzel, mindegy mi lesz, el kell kezdeni.  Amint az ige is figyelmeztetett, nem lehet visszafelé tekingetni, mert annak nincs értelme, hanem előre kell nézni. Ha az Isten erre hívott el, hogy a szolgálatába álljak lelkipásztorként, akkor megyek az általa kijelölt úton tovább.

Mondhatjuk azt is, hogy a Kateketikai Szemináriumnak az elkezdése, illetve elvégzése az egyfajta hobbi volt ismeretszerzés céljából, aminek az elején nem fogalmazódott meg akár olyan távlati terv sem, hogy ebből valami más is lehet akár?

Igen. Nyilvánvalóan akkor csak az iskolára gondoltam, a tanulásra, meg arra, hogy majd foglalkozhatnék gyerekekkel is otthon a gyülekezet keretén belül. Egyáltalán nem merült fel bennem  az a gondolat, hogy akár még a teológiát is elvégezhetném, és ehhez még évekig tanuljak, hanem akkor egyszerűen csak egy jó döntésnek tartottam a saját életemre nézve.

Abban a kezdeti időszakban jelentkeztem a hitoktatói szakra, amikor megalakult a Katechetikai Szeminárium, illetve Intézet. Később a Calvin János Teológiai Akadémia név alatt folytatódott a lelkészek és katekéták képzése. Eleinte nagyon sokan jelentkeztek katekétának. Majd szó volt arról, hogy aki még egy évet elvégez, akkor lévitaként szolgálhat az egyházban. Nagyon sok akkori katekétának ez csábítóan hangzott, és vállalták még azt a plussz egy évet. Elsősorban is a még több tudás megszerzése miatt, másrészt azzal a gondolattal vezérelve, lehet, hogy akkor jobban elismerik majd a munkájukat az egyházban.

Nekem is ez volt a vezérelvem, s én is úgy láttam, az az egy év nem olyan sok. Ennek oka az is volt, hogy nagyon sokat szolgáltam a szülőfalum gyülekezetében: istentiszteleteken, evangelizációs alkalmakon, tehát aktívan bekapcsolódtam a közösség életébe. Arra, hogy lelkész legyek, nem is gondoltam. Lévitákat ugyan alkalmazott az egyház, de nem is az anyagi részre gondoltam, mert akkor sem kaptak magas fizetést a lelkészek, viszont olyan befejezetlennek tartottam azt a két éves tanulmányt, azért döntöttem a folytatás mellett, hogy lévita lehessek. Amikor elvégeztem, beiratkoztam az ötéves teológiára, hogy lelkész lehessek, de akkor már aktívan szolgáltam a gyülekezetben az időközben esperessé választott lelkészünk mellett. Havi szinten legalább egy istentiszteletet tartottam, főleg a vasárnap délutánit.

Nem érezte-e csalódásként azt, hogy a három évnyi tanulmány után is ismét előlről kellett mindent kezdenie?

Egy kicsit igen. A teológiára való jelentkezéskor felvételiznem kellett. Előzőleg ugyan még azzal csábitgattak, elismerik azokat a tantárgyakat, amelyekből lévitaként már vizsgáztunk, de valójában nem működött így. Az elejéről kellett kezdeni, az azonos tantárgyakból ugyanúgy le kellett vizsgázni, függetlenül attól volt-e már valamilyen ismeretszerzés ezzel kapcsolatban, vagy megfelelő érdemjegyet kaptam-e érte. Bizonyos értelemben könnyebb volt a tanulás, de a teológián sokkal többet kellett tudni és tanulni is, illetve teljesen új tantárgyak is jöttek a teológus szakhoz, mellesleg az ókori nyelvekkel is meg kellett ismerkedni és megbirkózni a héber nyelv elsajátításával.

A munkahelyén nem mondott fel?

Nem, nem mondtam fel. Hétfőtől péntekig dolgoztam, minden második héten szombaton pedig a Teológiai Akadémia felé vettem az irányt. Nem volt egyszerű, amikor mások már aludni tértek, én a sok egyéb teendő elvégzése után akkor kezdtem hozzá a tanuláshoz, este tízkor.

Mi adta az inspirációt a tanuláshoz?

A változás és a változtatás. Éreztem, hogy emögött ott van Isten, mintha tolna mindig egy kicsit előre. Másrészt, sokszor megfogalmazódott bennem az a gondolat is, hogy ott hagyom, minek nekem egy ilyen teher. Amikor viszont jobban belegondoltam ebbe, hogy rendben, de akkor hogyan lesz utána? Újból elkezdek valami mást? Vagy maradok ott, ahol vagyok? S aztán jött a lökés Isten részéről: előre az úton, ne nézz hátra. Ugyanakkor amikor elkezdtem a teológiai tanulmányaimat, tudatosítottam, hogyha mindent sikeresen teljesítek, akkor lelkészként szolgálhatom Istent, és egy teljesen új szakasz kezdődik az életemben.

Igei üzenet is kapcsolódott ehhez?

Budapesten voltunk egy alkalmon, s ott kaptam egy igét: Én az Úr vagyok, és nem titkon szólok, mert megjelentem, amik igazak. Akkor nem igazán értettem mi is ennek az értelme, de most már tudom: Istennél nem titkok vannak, hanem nyílt kijelentések, amelyek az életünket vezetik.

A kollégái hogyan fogadták, amikor bejelentette tanulmányainak elkezdését, majd pedig a befejezését?

Tudták, mi lesz az utam vége, ha befejezem a teológiát, akkor felmondok és otthagyon a kollektívát. Elfogadták a döntésemet és támogattak. Jött a részükről is a biztatás a tanulásban való kitartásomra. Erőt adtak nekem. Nem volt könnyű a tanulás, aztán pedig mindenből vizsgázni.

Milyennek látja így visszatekintve a tanulmányi éveket, amelyek ha mindent összeszámolunk akkor nyolc évet tettek ki?

Valójában igen. Az iskola csak alapos tárgyi tudásra készít fel. Arra viszont már kevésbé, miként kezeljük az adott problémákat, illetve a konfliktusos helyzetek okos megoldását. Az egyház akkori vezetése olyan gyülekezetbe helyezett ki, amely tele volt megoldatlan problémákkal. A teológia végzése alatt Nagy Lajos, a gyülekezetünk lelkésze teológaként több szolgálatba is bevont, így tudtam  némi tapasztalatra szert tenni a gyülekezet irányításából és a problémás dolgok megoldásából. Az akkor szerzett ismeret sokat segített az ottani helyzet kezelésében.

Mi a legnehezebb egy szolgálatban?

Minden nehéz. Igazából azt sem tudtam hol van az a hely, ahová kihelyeztek, de gondolom ezzel nem csak én voltam így. Akkor sem egyszerű a kezdés, ha a gyülekezetben rendezettek a körülmények. Ahol viszont konfliktus van, ott még nehezebb.

Hogyan sikerült mégis a felmerült a konfliktusokat megoldani, vagy azt a helyzetet rendezni? Jó emberismerettel, sok alázattal és imádsággal?

Mindkettővel. Szükséges a sok imádság és az alázat. De lényeges az emberekkel való megfelelő kommunikáció is. A gyülekezetnek az a része, amelyik aktívan bekapcsolódott minden megvalósulásra váró tervembe, az igazából támogatott, mellém állt. Látták, hogy fiatal, tapasztalatlan vagyok. Korábban sosem voltam bíróságon, de amikor idekerültem a gyülekezetbe, egy-két hónap után már a tárgyalóteremben találtam magam. Ezek a terhek olyan súllyal nehezedtek rám, amire az ember teológusként nem is tud felkészülni. Minden helyzet ugyanis más.

Nagyon sok alázat kell annak, aki egy ilyen helyen kezdi meg a szolgálatát, ugyanakkor szükséges a gyülekezeti tagoknak a teherhordozása is. Az ige is arra figyelmeztet, hogy egymás terhét hordozzátok. Kell is, mert ahogyan nekem meg kell ismerni a gyülekezetet, a gyülekezetnek is meg kell engem ismernie és kölcsönösen el kell fogadni egymást. Ugyanakkor különbözőek is vagyunk, hiszen sokféle tagból állunk össze, de a cél ugyanaz: Isten ügyét előre vinni, és ez kell, hogy előbbre vigyen bennünket.

Milyen áldásokat adott a nagykeszi gyülekezetben való huszonöt éves szolgálat?

Sok minden volt. Amikor odakerültem, minden két évben építkeztünk. Minden nagyon rossz állapotban volt. A közös munka által viszont összekovácsódott a közösség. Áldásokban is részesültünk. Csak azok sokszor nem olyanok voltak, amilyet szerettünk volna. Az ember olyan, hogy szeretné látni a magvetésének az eredményét. Az ige azonban utal arra, hogy tiéd a vetés, és másé az aratás /más a magot vető és más az arató/.

2025 szentestéjén megtelt a templomunk. Észrevettem, hogy az évek során mindig egy kicsit többen jöttek el ezen a napon, de annyian, mint legutóbb, még sohasem. Úgy látom, hogy lassan beérik a munka gyümölcse. Beszéltünk is erről az egyik év végi alkalmon az egyházközség gondnokával, aki örömmel mondta el, hogy nem akart hinni a szemének, amikor látta a megtelt a padsorokat. Majd hálát adtunk azért, hogy ez a „csoda“ megtörténhetett. Egy ilyen élményt lelkészként átélni nagyon jó érzés.

Mi minden változott meg az eltelt évek alatt?

Amikor kihelyeztek a nagykeszi gyülekezetbe, a vasárnapi istentiszteleteken kívül más alkalom nem erősítette a híveket. A böjti időszakban felvetettem a presbitériumi gyűlésen, hogy ezentúl tartunk bűnbánati istentiszteleteket. A néhai idős gondnok erre azzal reagált, itt ilyen nem szokott lenni, minek az. A negatív reagálás ellenére kitartottam elhatározásom mellett, s úgy döntöttem, márpedig ezentúl lesz. Bár nem sokan vagyunk egy-egy ilyen alkalmon, de mindig kihirdetem a híveknek, hogy számoljanak ezzel. Ami nekem otthon, Madaron természetesnek tűnt, az itt nem volt az. Nem azért, mert nem akarták, hanem azért, mert nem tudták, ilyen lehetőséggel is számolhatnak. Amikor a gyülekezetünk először szervezett egy alkalmat, kijelentettem, azt csak azzal a feltétellel tudjuk megvalósítani, ha besegítenek, mert én egyedül ahhoz kevés vagyok. Majd jeleztem, legyen szeretetvendégség is. Nekem kellett elmagyaráznom, mit takar, nem ismerték ennek a jelentését. Madaron teljesen természetesnek tűnt, hogy szeretetvendégség várta a résztvevőket az alkalmak után. Amikor megértették, miről van szó, már lelkesen segédkeztek, s ezzel a későbbiek során sem volt gond.

Szépen elindult a gyerekekkel való foglalkozás is, bár Nagykeszin aránylag kevés református él.

Szolgálatom tizenötödik évétől elterveztük, hogy nyaranta szervezünk a gyerekek számára egy háromnapos napközi bibliatábort a KOEN program alapján. Kijelentettük a templomban, hogy mikor lesz és be lehet jelenteni az alapiskolás tanulókat. De nemcsak a református gyerekeket érdekelte ez a lehetőség, hanem a faluból a többieket is, felekezeti hovatartozás nélkül, viszont máshonnan nem jöttek. A táborozási napokon a kis munkatársi közösségemmel általában 25-30 gyermekkel foglalkozunk. A gyerekek nagyon szeretik ezeket a napközi táborokat. Az iskolai év végén már alig várják, hogy elérkezzen a kezdés. Ily módon igyekszünk számukra elhinteni a szükséges magot, de tudom, az Istené az áldás és az aratás. Nem mindig azé, aki vet. Hogy miként működik ez, nem tudjuk, de ami rajtunk áll, azt meg kell tenni.

Építkezések?

Amikor Nagykeszire helyeztek, nem tudtam azonnal beköltözni az emeletes, több helyiséget magába foglaló parókiára. Két évig otthonról jártam be. Az idős tiszteletes úrék lakták az épületet, csak amikor elköltöztek, utána tudtuk lakhatóbbá, konfortosabbá kellett tenni. Majd a templom került sorra, mivel az is nagyon siralmas állapotban volt. Először a külsejét, majd a belső terét szépítgettük. Isten kegyelméből nemrég készült el az új harangunk és a kicsit pedig felújítottuk.. Ezzel teljesült a gyülekezet azon vágya, hogy harangszó hívogassa őket az istentiszteletre. Korábban két harang szolgált a templomtoronyban. A nagyobbik nem jó anyagból készült, többször is javíttatta a gyülekezet, majd elrepedt, végül használaton kívül helyezték. A harangszó magnóról szólt. Kerestünk támogatókat is az új harang öntéséhez, de az összeg jelentős részét a gyülekezet állta. Az adományokból sikerült, hála Istennek a régi kis harangot is felújítani, így most már mind a két harang szól, ehhez modernizálni kellett a villanyhálózatot is. A harangöntő azzal adta át az új harangot, hogy az kitart ötszáz évig is. Én pedig elcsodálkoztam ezen, kérdést is feltéve, tényleg kibírná annyi ideig?

Visszatekintve az elmúlt huszonöt évre, mi az, amiért a legjobban hálás?

Magáért a huszonöt évért. Mindenért hálát adhatunk, hiszen minden évben valami változott. Előbbre mentünk. A gyülekezet ugyan nem nagy létszámú, de ennek ellenére egy életképes kis közösséget sikerült létrehozni. Reménységem az, hogy ez majd így is folytatódik a továbbiakban, ahogyan elkezdtük. Nyilvánvalóan az évek alatt kicserélődött a gyülekezeti tagok egy jó része. A mostani fiatalok is beépülnek a közösségbe, de nem olyan mértékben, mint az előzőek, akiket minden vasárnap meg lehetett találni a templomban. Ők alkalmanként jelennek meg. Másutt is azért az idősek képviselik a többséget, ahogyan nálunk is.

Az ember önmagának talán fel sem tesz egy ilyen kérdést. Egyik falubeli szintén efelől érdeklődött, illetve, hogyan érzem magam a falu közösségében azon a helyen amit betöltök? Neki is ugyanúgy válaszoltam, hogy ezen még sosem gondolkoztam, de nyilvánvalóan itt kell lennem. Erre azzal válaszolt, hogy igen, ez így van, s ő is  így látja, hogy nekem itt kell lennem. Nagyon érdekes visszajelzés volt ez egy olyannak a részéről, aki nem gyülekezeti tag, hanem falubeli, aki mellesleg  más szemüvegen keresztül nézi a gyülekezetet, mint akár én vagy az érintettek. De ez egy érdekes visszajelzés volt.

Azt azért érdemes tudni, hogy Nagykeszi nem egy nagyon vallási beállítottságú közösség. De annak ellenére, jó a viszonyunk az önkormányzattal. Bár a polgármester ritkán jár templomba, de támogatja az egyházközséget. Segítenek amikor szükséges, akár anyagilag vagy másféle módon, például a templom felújításánál anyagi téren. A gyülekezetnek a tagjai a falu közösségét is alkotják, és úgy látom, hogy a gyülekezet be tud épülni ebbe a közösségbe.

Kitől tud segítséget vagy támaszt kapni?

Sokan vélik helytelenül úgy, hogy a lelkész csak legyen lelkész, de a valóságban ez nem így működik.  Rengeteg más dolgot is kell tennie, nemcsak vasárnap prédikálni a templomban. Elengedhetetlen és szükséges is a visszacsatolás arról, hogy jól végezzük-e a szolgálatot. A családomban vannak lelkészek, akiktől tudok kérni tanácsot, eligazítást, de jól esik a biztatás is, a ráerősítés arra, hogy igenis jól teszem a dolgom, s folytassam tovább. A körzetben lévő kollégákkal jó viszonyt ápolunk. Szinte mindegyikünk ugyanazokkal a problémákkal küszködik, még akkor is, ha mindenütt más a gyülekezet. Mégis jó érzés, ha egymás között meg tudjuk beszélni a felmerülő problémákat és közösen keresünk választ a felmerülő kérdésekre, illetve tudjuk egymást biztatni abban, hogy nem szabad feladni, hanem tovább kell menni.

Sok függ a lelkészi szolgálat során attól is, hogy kinek milyen a habitusa?

Szerintem igen. Nagyon sok múlik azon, hogy milyen pozitívummal rendelkezünk. Az emberek nagyon észreveszik a lelkiállapotunkat. Az alapiskolában, ahol hittant tanítok, az egyik tanító néni azt mondta nekem, magának mindig jókedve van. Én meg hozzátettem, ne gondolja, hogy nekem nincsenek terheim, csak másként állok hozzájuk. Ahogyan a szakirodalom is mondja: más a problémamegoldó képességünk. Ez pontosan abból adódik, hogy minket az ige vezet. S Isten ki tud emelni a nehézségből. Igaz, hogy vannak terhek, de azért van ott az Úr, hogy kérjük őt, karoljon fel bennünket, mert vele együtt könnyebb. Ő maga mondja igéjében: a vállamra veszlek és hordozlak. Ez nagyon igaz a gyakorlati életben is. Könnyebb a teher, ha rá hagyatkozom. Ha csak a magam erejében bízom, akkor akár rosszul is sülhetnel el a dolgok, de ha Istenre tudom bízni magam, akkor ő biztosan a legjobbat hozza ki a számomra. Csak nehéz letenni a gondokat, magunk akarunk mindent irányítani. Hiába mondjuk el sokszor a Miatyánkban: legyen meg a te akaratod, mégis úgy szeretnénk, hogy először a miént valósuljon meg, aztán az övé. Nagyon fontos tudatosítani, hogy merjük Istenre bízni magunkat.

Érkezett-e felkérés más gyülekezetből, hogy legyen a lelkipásztoruk? Vagy megfordult-e a fejében az, hogy megpályázza valamelyik megüresedett lelkészi állást?

Igen, lehetőség lett volna rá. De úgy gondolkodtam, ha talán valamivel nagyobb is a gyülekezet, meg talán anyagilag jobb helyzetben van, kevesebb a gond, de valóban a javamat szolgálná-e, ha elmennék, vagy tényleg Isten itt akar látni, ahová helyezett. Ha igen, akkor vinni kell a terheket, nem odaadni másnak, az utódnak. Végül maradtam.

Volt esetleg olyan visszajelzés, hogy itt a helye, itt kell szolgálnia?

Ez egy nagyon érdekes felvetés, ugyanis engem tíz éves itteni szolgálatom után választottak meg a nagykeszi gyülekezet lelkipásztorául, illetve iktattak be. Miután felújítottuk a templomot, az akkori presbitériumnak felvetettem, hogy tartanunk kellene ebből az alkalomból egy hálaadó istentiszteletet, majd megkérdeztem, miként gondolják a velem való kapcsolatukat? Az akkori gondnok és gondnokhelyettes egyszerre mondta: úgy, hogy a tiszteletes asszony itt marad közöttünk! Holott én még mindig beosztott lelkészként szolgáltam közöttük, meg sem hívtak, s bárhová elhelyezhetett volna az egyház vezetése. Akkor határozottan kijelentettem, amennyiben nem tudnak dönteni, akkor továbblépek, máshová megyek. Talán meg is lepődtek a hallottakon, de nagyon gyorsan döntöttek a meghívásomról. Valószínűleg azért nem hozták fel korábban ezt a témát, mert mindig építkeztünk, más volt a prioritás. A bejövő adományokat a költségekre fordították, nem pedig arra fókuszáltak, hogy meghívják és beiktassák az ott szolgáló lelkészt, bár jólesett volna. Végül olyan döntés született, hogy a hálaadó istentisztelet keretében belül történjen meg a beiktatásom. Így is lett.

Valószínűleg akkor már marad Nagykeszin egészen a nyugdíjaztatásáig?

Reméljük, igen. S azt is, hogy kitart addig a gyülekezet, s nem fogy el. Meglátjuk, hogy ez a világ, amiben élünk, merre fog tartani, bár nagyon keresztyénellenes lett. Szabadságban élünk, mégis támadja azon értékeket, amelyet az Isten képvisel az ember számára.

Iski Ibolya

Fotó: Nagykeszi Református Egyházközség honlapja