Az Úr Lelke által életre hívott jeruzsálemi gyülekezetben kegyetlenkedni kezdett. Miért? Azért, mert szüksége volt arra, hogy kitűnjön. Így akart magának szimpatizánsokat szerezni a zsidó nép köréből. Először Jakab esik áldozatul kegyetlenkedésének, és vértanúhalált hal. Amikor pedig úgy látja, hogy tervének örülnek, akkor tovább cselekszik, és börtönbe veti Pétert. Az önkényes uralkodó. Isten reformációja ellen ágáló.

De Heródes Agrippa akciójára is van reakció. A gyülekezet nem ír levelet, nem fellebbez a császárhoz, nem gyűjt aláírásokat sem, hogy a per hamisan zajlott. Ők önmaguk lelkét sorakoztatják fel Isten előtt, és imádkoznak. Lelki csatarendbe állnak, és imaharcot folytatnak. A nehézség idején megfogadják a legteljesebb reformátori alapelvet: Egyedül Krisztus. Ott, ahol az ember ereje kevésnek bizonyul, ott hívják segítségül az Urat, mert „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk” (Róm 8,31)? Mi, akik Krisztus által kiáltjuk, tudjuk, hogy imádságaink mögött a Hatalmas áll.

Heródes Agrippa retteg és fél. Őrizteti Pétert, és amikor már megvan kivégzésének időpontja, akkor Isten angyala kimenti őt. A megkötözött Péter hallja az angyali parancsot: „Kelj fel gyorsan!” Akinek életéről lehullottak már bilincsek, egyszerre cselekszik az angyali szóra. Nincs őrség, nincs bilincs, nincs kapu, amelyet ne nyitna meg az Úr ereje!

El Jézussal és az út követőivel, feszítsd meg, feszítsd meg! – ez az akkori zsidóság kérése. Isten válasza azonban a kimentés, mert akit halálra szánt a világ, annak a szájába Isten az ő igéjét adja még, hogy hirdesse, egy út, egy igazság és egy élet van csupán, az Úr Jézus Krisztusban hittel elfogadott valóság. Isten megdicsőíti önmagát. Isten bizonyít választottjai életében. Nem kérkedni, kétkedni, kegyetlenkedni és tetszelegni kell a vallási szerepben, hanem imádkozni és dolgozni Isten nagy neve dicsőségére. Kérni, keresni és zörgetni kell, hogy életünk legyen az ő Fiában. Péter csak akkor és ott fogja fel, hogy mit jelent igazán a halálból való kimenekedés, amikor a saját bőrén tapasztalja az Úr szabadító erejét. Az Úr munkájának a csodája ez, amiért ő semmit sem tett.

Végül ugyanaz az angyal, aki az Úr szolgáját megmentette, közbelép, és leszámol a világ kiszolgálójával. Miért? Mert életvitele nem tükrözte a hozzá való tartozást. Ugyan körül volt metélve testileg, de szíve nem volt körülmetélve. Isten dicsőségét, szentségét, tisztaságát és igazságát magának tulajdonította. Nincs szennyesebb élet annál, mint aki magának tulajdonítja az Úr dicsőségét. Ez az életvitel, ez a pompa tetszik a világnak, de Isten ledönti a trónjáról. Aki ellene mondott a reformációnak, férgek martaléka lesz. Egyedül Istené a dicsőség! Ő az Úr és a mi Királyunk, nem földi király, aki rosszat cselekszik, és vég nélkül Isten népének pusztítására tör, hanem „Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29).

Reformata, Buza Zsolt