Mikor kerülték közelebbi kapcsolatba a Galileával?

A Galileával akkor kerültem kapcsolatba, amikor nyolcadikosként elkezdtem a konfirmációra való felkészülésemet. A lelkésznőnk, Buza Bodnár Aranka egyik alkalommal felhívta a figyelmünket arra, hogy lesz egy ifjúsági találkozó, amelyre minket, konformandusokat is szeretettel várnak. Arra gondoltam, hogy semmi rossz nincs abban, ha én is elmennék a találkozóra, így részt vettem rajta. Már az első ottlétemkor nagyon megtetszett az az alkalom, így azóta rendszeres résztvevője vagyok, illetve egy idő után már segítőként is igyekszem a többieknek is átadni azt az élményt, amit nekem akkor mások megadtak.

Hogyan érezted magad a kortársaid között?

Az első Galileás alkalmon úgy éreztem, hogy mindenki nagyon nyugodt és összetartoznak. Én is nagyon megnyugodtam ettől a légkörtől, sőt, nagyon is jólesett, hiszen megtapasztalhattam egy másfajta szeretetközösséget. Aztán egy idő után kisebb feladatokkal is megbíztak, most pedig már oszlopos tagja vagyok a Galileának.

Mitől más a Galileás alkalom? 

Sok minden történik a Galielás szervezésű ifjúsági alkalmokon. A fiataloknak, a kortársainknak próbáljuk megmutatni az utat az Istennel való kapcsolódáshoz. Ezt ugyan a templomban is megkaphatnák a lelkipásztor igehirdetése által, de ezeket az ifjúsági alkalmakat sokkal közelebb érezzük a magunkéknak. Olyanok adnak elő nekünk, akik korban hasonlóak hozzánk és kicsit közelebb áll az ő tapasztalatuk a mieinkhez. Van a Galileának egy vezetősége, akik összeülnek és megbeszélik, hogy az adott alkalomnak a keretében milyen program lesz, miről fog szólni. Az alkalom előtt két-három héttel jelentkeznek, s megkérdezik tőlünk milyen ötleteink vannak, s azokat miként tudnánk megvalósítani.

Milyen feladattal bíztak meg?

Én plakátfelelős vagyok, tehát minden alkalom előtt az én feladatom azt elkészíteni. Mások szöveget írnak a műsorvezetéshez, vagy feladatokat találnak ki a jégtörőhöz. Sok fiatal kap szolgálati lehetőséget, így megoszlanak a feladatok.

Egy-egy alkalomnak vannak szórakoztató és elméleti elemei is. Melyiket szereted jobban?

Mindkettőt, hiszen megvan a helyük a Galileás alkalmakon. A játékok arra valók, hogy akiknek nincs még szorosabb kapcsolatuk Istennel, mégse féljenek megszólalni, hanem próbáljanak meg feloldódni. Utána már magától értetődőek az erre kapcsolódó komoly beszélgetések, hiszen érdekeltté váltak, valahogy ez a kettő egymásból következik, egymásra épülnek.

Az, aki szeretne közénk jönni, annak azt tanácsom, hogy ne legyenek félelmei, mert Isten mindenkit tárt karokkal vár. Mindegy, hogy milyen volt az előéletünk. Istent ez nem érdekli. Neki az a fontos, hogy hozzá térjünk és hogy vele legyünk. Tehát, aki vágyat érez arra, hogy közénk tartozzon, jöjjön bátran, szeretettel várjuk őt.

Alább olvasható Écsy Eszter személyes bizonyságtétele megtéréséről és a kapcsolódását a Galilea közösséghez.

Hiába hittem Istenben már egészen kiskorom óta és folytattam istenfélő életmódot (legalábbis akkor azt hittem), akkor is maradt bennem egy gát, amit nem tudtam legyőzni. Pedig én kipróbáltam nagyon sok mindent: elmentem a legtöbb Galileás alkalomra, olvastam a Bibliát (igaz, csak találomra felnyitottam), lekonfirmáltam, imádkoztam.

De most már Isten és köztem már nincsenek gátak. Büszkén és őszintén el tudom mondani, hogy átadtam neki az életemet. Ez volt életem legjobb döntése. Nagy szavak ezek, de hogyan is jutottam el idáig?

Mindig is tudtam, Isten létezik, erre nevel édesanyám, mert kötelességének érzi. Lelkészunokaként erre nevelt. Dédnagyapám, az ő nagyapja, Neczli Károly, lelkipásztorként szolgált Csarnahón.

A vallás sokáig csak mellékszálként futott az életemben, nagyjából arra szolgált, hogy a teljesen katolikus pozsonypüspökieknek fel tudjak vágni: én református vagyok. De egyébként csak akkor fordultam Istenhez, amikor valami rossz történt az életemben, ugyanakkor csodálkoztam, illetve nem tudtam elfogadni, hogy miért nem segít nekem, ha kérem őt.

Amikor nagyobb lettem, édesanyám szerette volna, ha lekonfirmálnék. Beleegyeztem. Szeptemberben el is kezdődött a konfirmációs oktatásom. Tisztán emlékszem arra, hogy rögtön az első órán Buza Bodnár Aranka, a lelkésznőnk mutatott nekünk egy képet, amelyeken egymásra voltak téve kövek. Megkérdezte tőlem, hogy az én kapcsolatom Istennel a kőtorony melyik részén helyezkedne el? Alulról a második követ választottam, ami eléggé alacsonyan volt. A konfirmációs oktatásom ideje alatt azonban mindig egy kicsivel feljebb kerültem ezen a kőlétrán, de a legfelsőt sokáig nem tudtam elérni.

2024 nyarán Gríger Krisztinától, a dunaszerdahelyi beosztott lelkésztől érkezett egy felkérés, lennék-e segítő a nyári táborban. Amint végigolvastam az üzenetét, tudtam, a válaszom igen lesz. Valójában hamarább visszajeleztem neki, mielőtt bárkit is megkérdeztem volna erről.

A tábor, amelyre gyorsan bejelentkeztem, számomra sajnos nem indult zökkenőmentesen. Aznap érkeztem ugyanis haza egy nagy kirándulásról, én pedig azért nyafogtam, mert nekem azonnal egy táborba kellett mennem segíteni. Általában ilyenkor mindenki először hazamegy a családjához. Én az anyukámmal akartam eltölteni az estét, elmondani neki az élményeimet, nem pedig szocialista emeletes ágyon aludni és hallgatni, hogy mások még háromkor is szórakoznak.

Ezek a gondolatok keringtek bennem az odavaló úton, de amint megérkeztem a táborba, el is szálltak tőlem. Találkoztam Tiszivel /Langschadl Istvánnal/ és Gríger Krisztával, akik úgy fogadtak, mintha hazajöttem volna. Kimondhatatlanul jól esett.

A tábortól kezdve viszont az életem egy hullámvölgybe került annak ellenére, hogy a dolgok külső szemmel nézve kezdtek javulni. Minden, amire már évek óta vágytam, megvalósulni látszott, bár közel sem úgy, ahogyan én azt elképzeltem. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy az időmet ezerfelé szabdaltam. A fontossági sorrendben ugyanakkor az utolsó helyre kerültek az érzéseim és a kapcsolatom Istennel.

Isten nélkül hiába kapálódzunk, biztos, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre fogunk kerülni. Velem is így történt. Amikor már csak a fejem látszott ki ebből a süllyesztőből, azt mondtam: elég. Mindent, ami az Istennel való kapcsolatomban akadályozott, eldobtam magamtól, illetve lemondtam róluk.

Aki hasonló helyzetben van és nem tud nemet mondani a sorozatos felkéréseknek, annak azt tanácsolom, tanuljon meg nemet mondani. Elég sok fejfájást tud kiküszöbölni ezzel az egyetlen szóval, ahogyan a bölcs édesapám mondta: Nem másnak mondasz nemet, hanem magadnak egy igent.

De az életem ezután sem ment zökkenőmentesen. Rettentő bűntudatom volt az elutasítások miatt sokáig, mert nem egy embert bántottam meg ezzel a döntésemmel.

Végül elkezdtem imádkozni. Majd feltételt adtam Istennek, ha segít rajtam, akkor olvasni fogom a Bibliát. Úgy is lett. Segített nekem. De Isten ahelyett, hogy egy gondomtól szabadított volna meg, ráadásul egy csapással megoldott jó néhányat (pl. valóra váltotta azt az álmomat, hogy játszhassak egy bandában gitárosként).

Majd Isten elkezdett velem beszélgetni a maga sajátos módján. A problémák ugyan továbbra is előjöttek, de mindig elküldte számomra a megfelelő megoldást. Éreztette velem, hogy a helyzet akármilyen nehéz is, ő mindig velem van.

Nehéz elképzelni azt az érzést, amikor van egy gond s keresem rá a jó megoldást, de végül a Jóisten úgy arcon csap vele, hogy beleremegek, közben meg örülök, hogy már megint megcsinálta.

A Galilea közösségről készült beszélgetés Langschadl István lelkipásztorral itt olvasható.

Iski Ibolya

Kép: Iski Ibolya, Laczo Dávid