Bevezetőjében tájékoztatásul elmondta, hogy mindhárom erdélyi református kollégium (Nagyenyed, Kolozsvár, Marosvásárhely) az egy évszázaddal korábban meghatározott skolasztikus rendszerben oktatta diákjait, de az új irányzatok közül csupán a kartezianizmust sikerült integrálni a tananyagba. Az új filozófiai rendszerek alkalmazása csak a tanárok óvatos egyéni kezdeményezésében mutatható ki.

A teológiai oktatásában meghatározó irányzat továbbra is a 17. századból örökölt újskolasztikus ortodoxia volt, s tudományok felépítése is a korábbi évszázadot idézte. A tudományok csúcsán a teológiai oktatás töltötte be a vezető szerepet, a 18. század elején minden egyéb tudomány a teológiának volt alárendelve.

„Önálló diszciplínák kialakulása rendkívül lassan folyamat eredményeként valósulhatott meg. Így például a bölcsészettudományt, mint alapozó diszciplínát értékelték. A történelemtudomány az egyháztörténtből fejlődött ki, a természetfilozófia, amelyben leginkább érvényesült a kartezianizmus, a természettudományokat fogta össze (fizika, ásványtan, növénytan, állattan stb.). Talán ennek köszönhető az, hogy a 18. század nagy személyiségei szinte kivétel nélkül polihisztorok voltak, hiszen az iskolai oktatás, illetve a külföldi továbbtanulás utáni hazai elhelyezkedés megkívánta a széleskörű tájékozódást” – mondta Dr. Kolumbán Vilmos József.

Majd beszélt arról, hogy a 17. században nagy port kavaró remonstráns teológiával szembeni dordrechti zsinat határozatait úgy Németalföldön, mind Erdélyben kötelező érvényűnek tartottak és minden olyan kezdeményezést, amely az egykori zsinat határozatainak felülvizsgálatát szorgalmazta, elutasítottak, holott egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy azok revideálása a megváltozott gondolkodásmód következtében elkerülhetetlen.

„Először a 18. század elején a németországi reformátusok vetették fel a zsinat döntéseinek revideálását, de egyelőre maguk az érintettek, a hollandok nem kívánták újraértékelni az évszázados vitát. Németalföldi vonatkozásban Drodrechti kánonok újraértékelése Hermann Venema és Antonius Driessen nevéhez kapcsolódik” – fűzte hozzá. Megemlítette Driessen 1734-ben kiadott, Hypothesis Arminizantes viri clar. H. Venema detectae et refutate című munkáját, amelyben tanártársa általános kegyelemről szóló tanítását támadta meg és arminianus, remonstráns vádakkal illette.

A korba való betekintés után rátért arra, hogy Hermann Venema nagyszabású hadjáratába belevonta az Erdélyi Református Egyházat is. Tanítványai (Rétyi István és Szombati Gergely) is követték tanáruk eretnekségét és emiatt a református egyház elöljárósága fokozottan figyeli őket.

„Venema, hogy a vádat elhárítsa, másik erdélyi tanítványát, a kolozsvári kollégium tanárát Csepregi Turkovics Ferencet kérte fel 1733-ban, hogy tisztázza, az erdélyi tanítványok semmilyen heterodoxiát nem hirdettek. Csepregi készségesen eleget tett a felkérésnek. Időközben Driessen 1734-ben az erdélyi püspököt, Bonyhai Simon Györgyöt is tudósította a fejleményekről, aki 1735-ben keltezett levelében megnyugtatta Driessent, hogy a vádlottak semmiféle eretnekséget nem hirdettek. Csepregi Turkovics Ferenc és Verestói György, aki szintén Venema tanítvány volt, a kolozsvári tanárok, a püspök és a gondnokok jelenlétében tisztázták magukat, kijelentették, hogy ők az ortodox ecclesianak a hívei” – magyarázta az erdélyi püspök.

Dr. Kolumbán Vilmos József kutatásaira alapozva úgy fogalmazott, hogy a vádlottakkal szembeni gyanú azonban megmaradt. 1737-ben Vitringa aforizmáinak kiadásra való előkészítése miatt a Főkonzisztórium nehezményezte, hogy nem kérték ki a felsőbb hatóság beleegyezését. Ugyanakkor utasították a fordítási munkálatokat végző Csepregit, hogy a lefordított fejezeteket ellenőrzés végett juttassa el Szigethi Gyula István püspöknek, aminek Csepregi ugyan vonakodva, de eleget tett.

Részletesen beszélt az érintettek életének egyes mozzanatairól is, de arról is, hogy miként gyengültek meg a hitvallások Erdélyben. Csepregiék ügyével párhuzamosan zajlott a Makfalvi József és Nádudvari Sámuel, majd később Huszti András pere, amelyekben ténylegesen is bizonyítást nyert az univerzalista teológia hazai térhódítása.

Mint mondta, mindhárman külföldi akadémián, a franekeri és az odera-frankfurti egyetemeken tanultak tovább és itt ismerték meg az univerzalista-remonstráns teológiát is. A század végén hivatalosan még mindig a református ortodoxia volt az uralkodó teológiai irányzat, de a lassú, szinte érzékelhetetlen változások már előrevetítették a dogmatikai gondolkodás megváltozását. Az ortodoxia utolsó, szinte kétségbeesett próbálkozása 1791-ra datálható, amikor az egyház elöljárósága eljárást indított Zilahi Sebes János és Bodola Sámuel ellen. Több, mint két évig tartó eljárás végül a vádlottak teljes felmentésével végződött, Zilahi fényes tanári karriert futott be, Bodolát 1832-ben pedig püspökké választották.

„A korábban megkérdőjelezhetetlen tekintélyű Heidelbergi Káté és a Helvét Hitvallás látványos visszaszorulása 1806–1810 között kezdődött el, amikor Abats János püspök a zsinat elé terjesztette a konfirmációi istentiszteleti rendjének, illetve a saját konfirmációi kátéjának a tervezetét. A vita során nem kérdőjelezték meg a Heidelbergi Káté tekintélyét és tartalmát, de mindannyian egyetértettek abban, hogy olyan kátét kell összeállítani, amelyik a falusi és a városi gyermekek értelmi képességeihez igazodik, és ezzel az addig elfogadott kátét háttérbe szorították. Ennek következtében az 1810-ben Szárazajtán tartott zsinaton már nem is volt kérdés, hogy a Heidelbergi Káté helyett rövid, a kor teológiai gondolkodásának megfelelő kátét fogadtak el” – tette hozzá Kolumbán Vilmos József püspök.

Kép és szöveg: Iski Ibolya