Géresi Róbert püspöknyitó áhítatában az ApCsel 2, 42-47 verse alapján szólt a pünkösd utáni harmadik napon kezdődő lelkésztovábbképzőn a résztvevőkhöz. Elmondta, hogy az első jeruzsálemi gyülekezetnek az élete modellként áll előttünk. Majd feltette a kérdést, el szoktunk-e gondolkodni azon, hogy mi nincs az első gyülekezetben, ugyanis az is fontos, amit nem közöl a szöveg, s főleg, ha azt összevetjük a saját életünkkel. Ha modellként áll előttünk a jeruzsálemi gyülekezet, akkor számolnunk kell ezzel a valósággal is – tette hozzá.

„Nem voltak templomaik, amin körül le kellett volna kaszálni a füvet. Nem voltak templomaik, aminek az újításra pályázatot kellett volna írni. Igaz ugyan, hogy használták a jeruzsálemi templomot, hiszen naponta odajártak imádkozni, az viszont a zsidó hitmegélési mód tartotta fenn. A keresztény gyülekezet járt ugyan a jeruzsálemi templomba, de mégsem az ő feladatuk és küldetésük volt ennek az intézménynek a működtetése” – magyarázta a püspök.

Majd a felsorolást folytatva elmondta, hogy a jeruzsálemi gyülekezetnek nem voltak gondnokaik, nem voltak egyházi iskoláik, sem óvodáik. Hozzátette, ahogyan nekünk 24 intézményünk van, nekik egy sem volt. Egyházi alkotmányunk sem volt, amely definiált volna az egyháztagságot. Tisztújítást sem tartottak hatévente. Nemcsak egyházmegyéik és espereseik nem voltak, hanem megválasztott vagy beosztott lelkészeik sem. Az első zsinat, amelyről beszámol az Apostolok Cselekedetei, az is Pál apostolnak a gyűjtése és a bizonyságtétele kapcsán ül össze és tanácskozik Jeruzsálemben.

„Ott hiányoztak azok a valóságok, amelyek sokszor meghatározzák a mi életünket. Nem volt püspökük sem. Bár a püspöki tisztséget elég gyorsan sikerült aztán a többi gyülekezetben is bevezetni, de a jelzett időben még nincs püspök” – fűzte hozzá Géresi Róbert.

Majd áhítatában azt fejtegette, hogy mi az a modell, ami számunkra is adatik, illetve évszázadok, évezredek óta a keresztény közösség számára útmutatásként van jelen a keresztyén gyülekezet életben. Négy pontot jelölt meg, hozzátéve, jó, ha azok ott vannak a mi egyházi életünkben is.

Elsőként említette meg az apostoli tanítást. „Úgy vélem, mi itt a Kárpát-medencében Isten igéjének tiszta hirdetők vagyunk. Biblikus tanításokat élünk és tapasztalunk meg és viszünk oda az embereknek az irányába. Kitartóan részt veszünk az apostoli tanításban és ezzel összhangban hirdetjük Istennek igéjét.”

Második pontban említette meg a közösséget, amellyel kapcsolatban megjegyezte, hogy ott van a szándék a részünkről ezt az üzenetet letompítani, mivel annyira távol érezzük magunkat tőle. „Itt ugyanis a vagyonközösségről és az anyagi odaszánásról van szó. Azzal nyugtatjuk önmagunkat, hogy más volt ennek a közösségnek a megtapasztalása meg az élete. Ez igaz is, mint az is, hogy más kihívásokkal néztek szembe, mint amilyenekkel mi nézünk szembe” – mondta a püspök, majd utalt elmúlt évi anyagi nehézségére, s arra, hogy egyházunkat az anyagi csődtől végül a zsinati döntés mentette meg.

„Valóban el kell komolyan gondolkodnunk azon, hogy az a lelkület és az a lélek, amely az első jeruzsálemi gyülekezetben meg volt, mennyire örököljük és visszük tovább.”

Beszélt a kenyér megtöréséről, az úrvacsorai közösségről, a házi áhítatról. „A háznak, az otthonnak a jelenvalósága, mint az istentiszteletnek a helye, a mi otthonaink sajnos elveszítették ezt a jelentőségüket. Mára a hívek már csak a szakrális térben, a templomban gondolkodnak. Azt, hogy odahaza, házi közösségben legyünk együtt, az kiveszett a mi egyházunk életéből” – mutatott rá.

A sorban negyedikként említette meg az imádságot, utalva arra, hogy a jeruzsálemi gyülekezet tagjai kitartóan vettek részt az imádságban.

„Nagyon sokat beszélünk egymással és egymásról. Fel kell tennünk azonban a kérdést, milyen lélek van bennünk, amikor egymásról beszélünk? Mennyit imádkozunk egymásért? Mennyire fordulunk oda Isten kegyelméhez, megtartó szeretetéhez, hogy egymásért, a parókián élőkért imádkozzunk és könyörögjük? Ne egymásról beszélünk elsősorban, hanem imádkozzunk egymásért. Ha így teszünk, az látszik rajtunk. De az is, ha kevésbé teszünk így” – hangzott el mintegy figyelmeztetésként a püspöktől.

Géresi Róbert áhítatát azzal zárta, hogy adjunk hálát azért, amink van, amivel Isten, mint lehetőséggel megajándékozott bennünket és töltsük meg azt lélekkel, a Szentlélek ajándékával.

Kép és szöveg: Iski Ibolya