A centenárium évében, azaz 2020-ban a Gömöri Református Egyházmegye és a Naprágyi Református Egyházközség együtt emlékezett meg a – Naprágy melletti zöldhatáron, erdő széli istentisztelet keretében – mind a magyar nemzetet, mind pedig a református egyházat történelmi szinten sújtó, életeket szaggató trianoni békediktátum mozzanatáról.

Akkor ott – ennek apropóján – az emlékezők egy emlékkövet is elhelyeztek, amihez azóta is minden évben – a június 4-hez legközelebb eső szombaton – kilátogatnak a hegyetetőn lévő erdőszélre, hogy ige és egy közös, pokrócon elköltött szeretetvendégség, illetve még nagyobb reménység keretében megemlékezzenek e tragikus történelemfordulatról.

Ez évben lesz immár 5. éve, hogy a helyiek és nem helyiek – egyre nagyobbra duzzadó tömegben – nemzeti zászlókkal, címerrel és a nemzeti imádsággal az ajkukon kigyalogolnak a festőien szép tájon keresztül a tururos emlékjelhez, hogy a rajta lévő, a történelmi Magyarország domborulatába karcolt, döbbenetes üzenetet – „Istentől kaptuk, soha nem adjuk” – újból és újból elolvashassák, és mélyen a szívükbe égjen a feladhatatlan égisz: Isten itt akar tudni bennünket. De nem marad keserű az ember érzése, mert az emlékjel rögtön egy másik üzenethez fordítja a tekintetet, ami az Ézs 26,4 igehellyel biztat lendületre, továbblépésre, harcra és – remélhetőleg – az következő évben is egyenes hátú magyarként és keresztyénként való visszatérésre: „Bízzatok az Úrban mindenkor…”

Azóta is jönnek az emberek, és jöjjenek is még többen… Szokássá vált, hogy az emlékjel mögött kifeszített láncra az oda látogató emlékezők egy helységnévvel és keltezéssel ellátott nemzeti színű szalagot kötnek; s bár a lánc már roskadozik, egy új szalagnak mindig akad hely. Nem hivalkodó, inkább meghitt ez emlékezés, melyet körbe övez a felhangzó Ige méltósága és a felszabadultan piknikező emberek mosolya. Rákos Loránt, helyi lelkipásztor szerint „évről-évre egyre többen vannak mind Felvidékről, mind az anyaországból. A piknik is egyre bőségesebb kínálatot nyújt. Van, amikor hirtelen nem is tudjuk, hogy Magyarország vagy úgymond Szlovákia területén állunk-e; s miközben a lelkiségünkkel templommá szenteljük ez erdei határt és szemünk pislantása megörökíti a naprágyi völgyet, úgy érezzük, hogy idefent közelebb vagyunk az isteni igazsághoz, amiből frisseket lélegezve békésen nyugtázzuk, hogy jó magyarnak…, jó keresztyénnek lenni… Talán – egyazon környezeti és szívbéli adottságok mentén – egy református és felvidéki ʽCsíksomlyó’ születésének lehetünk éppen tanúi, illetve magvetői” – jegyezte meg a helyi lelkipásztor.

Ilyenkor az emlékezők elhelyezik az emlékjel vas-mécstartójában az elevenen pislákoló „reménysugarat”. Senki sem tudja meddig ég e láng, s miután az emlékpiknik fölött lassan leáldozik a nap, az emlékezők is csendben hazatérnek; ám a néma hangok alatt, titkon a keblükben feszülő azon érzéssel, hogy mindez nem lehet egy elsóhajtott múlt, csakis egy feltámadt jövőnek a része… Az emlékhelytől távolodva az erdő sűrűje lassan mindent elfed, csak az a visszapislogó mécsesláng nyugtázza az emberben azt, hogy a sötétben is van kitaposott utunk, a szított reménytelenség terhe alatt is van reménységünk…

Reformata

Kép: Gömöri Református Egyházmegye fb