Perbenyik a Bodrogköz középső részén, a Karcsa-patak jobb partjának közelében, a Sátoraljaújhely-Csap vasútvonal mentén fekszik. Mellékút köti össze Királyhelmeccel, Kisgéressel, 2007 óta a magyarországi Lácacsékével. Déli határa egyben államhatárt képez Szlovákia és Magyarország között.

Királyhelmec központjától alig öt kilométerre fekszik. A falu határában vasútállomás van. Ha a faluba betérve egyenesen haladunk előre, akkor az egyik elágazásnál nemsokára három templomot is találunk: egy kisebb emlekedőre épült református templomot, nem messze tőle pedig a görögkatolikus és a római katolikus templom áll.

Nyakas Gergő

Zempléni térség volt a befutó

„A perbenyiki gyülekezettel a kapcsolatom négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor hatodéves voltam a Sárospataki Református Teológiai Akadémián /ma Sárospataki Református Hittudományi Egyetem/. Segédlelkészként szolgáltam az akkori mentoromnál, nagytiszteletű Fodor Ferenc professzornál, Sárospatakon. Egyik alkalommal megkérdezte tőlem, hogy hol tudnám elképzelni magam gyülekezeti szolgálatban. Mivel szerettem volna minél közelebb maradni Sárospatakhoz, illetve a szüleim miatt sem akartam volna valamelyik távoli gyülekezetben szolgálni, ezért úgy válaszoltam, valahol itt, ebben a zempléni régióban. Ekkor tovább érdeklődve feltette a következő kérdést, Zemplén melyik területére gondoltam: az anyaországira vagy a felvidékire. Egy kicsit meg is lepett ez a felvetése, amelyre úgy válaszoltam, ha mindenhol az Isten népét szolgáljuk és a magyarság ügyét, akkor tulajdonképpen mindegy”– vezeti fel kérdésemre a Perbenyikbe, illetve Szlovákiába, a határon túli oldalra kerülésének a kezdetét Nyakas Gergő.

Beiktatási ünnepség - Nyakas Gergő és Kendi Csaba

Nem sokkal a beszélgetésüket követően Fodor Ferenc felhívta a Zempléni Református Egyházmegye esperesét, Kendi Csabát és megérdeklődte, van-e hely egy fiatal pályakezdő lelkész számára. Miután pozitív lett a visszajelzés, felkereste Perbenyiket, ahol a gyülekezet kántora, Szabó Mirjam fogadta.

„Amikor kiderült, hatodéves teológushallgató vagyok, akkor már nem titkolhattam tovább, valójában gyülekezetnéző szándékkal érkeztem. Ezzel az első látogatással elkezdődött egy ismerkedési szakasz, amit később szolgálatra való meghívás követett, de előtte még a nyári gyerektáborokba is invitáltak segítőnek”– teszi hozzá.

Elmondja, hogy Magyarországon a lelkészek az egyházközségek által meghirdetett pályázat vagy meghívás alapján választják ki a szolgálati helyüket. A pályakezdőknek pedig lehetőség nyílik a teológusi évek alatt ismerkedni az egyházkerületek gyülekezeteivel. – Az esetemben ez egy kicsit másként történt. Én ugyanis a Tiszántúli Református Egyházkerületben nőttem fel. Ott van az anyagyülekezetem, Szamoskéren, de a teológiai tanulmányaimat viszont Sárospatakon, a Tiszáninneni Református Egyházkerületben végeztem, így mondhatni kapcsolatban voltam mind a két egyházkerület több gyülekezetével is. Annak idején, amikor körbenéztem és kerestem magamnak szolgálati helyet, akkor sajnos a szüleimtől csak nagyon messze találtam lelkészt váró gyülekezetet.

Nekem az is egy opció volt, hogy a szüleimhez közelebb kerülhessek, ne legyek tőlük nagyon távol, illetve szerettem volna Sárospatak közelében maradni. Az egyetemi évek alatt nagyon megszerettem a várost, illetve a nagykönyvtár egy fontos bázisa lett az életemnek, ahova még a mai napig is visszajárok kutatómunkát végezni és egyéb olvasmányok után nézni. Mivel tartottam magam ezekhez a szempontokhoz, így ezek még inkább arra sarkalltak, hogy Sárospatak és a Szamoskér vonzáskörzetében helyezkedjen el az az egyházközség, ahol szolgálatot vállalnék”– magyarázza az általa elképzelt kereteket.

Mint mondja, valójában semmiféle negatív érzést nem váltott ki benne, sőt, igazság szerint nem állt tőle távol az, hogy egy más nyelvű ország magyar közösségében legyen lelkész, hiszen másfél évig Ausztráliában is magyar ajkú gyülekezetekben szolgált. Viszont tudta, hogy a másnyelvűség sokkal inkább a hétköznapjait fogja meghatározni, mintsem magát a szolgálatot. Bár házasságok, temetések, távoli rokoni kapcsolatok révén megeshet olyan szolgálat is, amikor egy adott nyelven kell megszólalni, ami nem feltétlen a magyar. De az a gondolat, hogy Szlovákiában szolgáljon, nem okozott számára fejtörést.

A két akarat eggyé formálása

„Az első perctől kezdve jellemző volt a gyülekezetre, hogy nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadták a szolgálataimat, illetve magát azt a tényt, hogy itt vagyok köztük. Úgy gondolom, hogy az a vágy, amit egy lelkész iránt tápláltak, illetve az a vágy, ami bennem egy gyülekezet iránt felébredt, az valahol egymásra talált. Az Úristen nagyon szépen formálta eggyé ezt a két akaratot, amely nemcsak egy spontán elfogadás volt mindkét részről, hanem emögött ott érezhetjük az Úristennek a keze nyomát is” – érvel a lelkész.

Magyaráztaként elmondta, hogy csak később derült ki a számára az, hogy gyerekkorában az elődje, Szabóné Kozár Éva lelkipásztor lánya, a néhai Szőke Noémi által szervezett nyári gyermektáborainak szinte rendszeres résztvevője volt.

Ifjúsági bibliaóra a parókián

„Ott nőttem fel a táboraikban, amikor Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében szolgáltak, közel a szülőfalumhoz. Amikor erre rádöbbentem, úgy éreztem, hogy amit az Úristen gyerekként általa nekem adott, azt én magam is visszadhatom annak a közegnek, amiből én azt kaptam. Amikor először elutaztam Perbenyikbe, akkor még nem tudtam, hogy a tiszteletes asszony, Noémi ebből a közegből indult el a lelkészi szolgálatába, itt nevelkedett fel, csak annyi tudomásom volt róla, hogy valahonnan a Felvidékről származik. Ez, a később beszélgetések alkalmával derült ki.

Nagyon megörültem annak, hogy ily módon is tudok kapcsolódni a gyülekezethez, hiszen azok a gyermekdalok, maga az a lelkiség, amit Szőke Noémitől kaptam gyerekként, az innen, ebből a közegből táplálódott, innen származott, közvetve vagy közvetlenül az elődömtől, az itt szolgáló szüleitől, Éva tiszteletes asszonytól” – emlékszik vissza a gyermekkora egyik meghatározó eseményére a lelkész. 

Tovább vinni az elődök örökségét

„Nagyon fontos meglátni egy új lelkipásztornak, hogy mit örökölt meg az elődjétől. Én Szabóné Kozár Éva tiszteletes asszonytól, többek között a nyaranta megszervezett ökumenikus ifjúsági- és gyermektáborokat kaptam örökségbe. Ezeket úgy alakították ki, hogy bevonták segítőknek a konfirmált fiatalokat, ami által a gyülekezethez való kötődésük is jobban megmaradt. Jelenleg én is erre helyezném a hangsúlyt: megtartani a konfirmandus ifjakat.

Havonta két-három alkalommal tartanak ifjúsági bibliaórát a tavalyelőtt konfirmált fiatalok számára, amelyen általában 7–9-en vesznek részt. Már az elmúlt hónapokban igyekeztek arra törekedni, hogy bevonják őket a szolgálatokba,  például az úrvacsorás istentiszteleteken vagy akár a hétközi alkalmakon igeolvasással vagy más egyéb feladatokkal.

„Ennek az új rendszernek a kidolgozása még folyamatban van, amellyel szeretnénk láttatni azt, hogy a fiatalok nemcsak külön alkotnak egy saját kis közösséget, hanem a nagyközösségnek is a tagjai” – érvel a lelkész. Az elmúlt évek során sok gyülekezettel került kapcsolatba, ahol sok jó példát látott, s amelyeket idővel kipróbálna. Mint mondja, erre azonban idő kell. Fel kell ahhoz nőni neki és a gyülekezetnek is, hogy hogyan tudnának egymás iránt még nagyobb felelősséget vállalni, egymás után menni és egymásra is figyelni.

„Kérjük az Úristentől folyamatosan a bölcsességet, a türelmet ahhoz, hogy egymásra tudjunk hangolódni. Szerintem ez az első, legfontosabb lépés, és ha Isten ezt megáldja, akkor utána jöhetnek a nagyobb volumenű tervek.”

Havonta egyszer jelenik meg szerkesztésében a gyülekezeti újság 

Egy évvel ezelőtt, közvetlenül húsvét előtt került Perbenyikbe, április 1-jén. Ünnepi alkalmakkor alapvetően többen jönnek el a templomba, mint a többi vasárnapokon, úgyhogy nem igazán tudja megítélni, az új lelkész miatt lettek-e többen. Az ünnep elmúltával is ugyanis megmaradt a 40-45 fős istentiszteleti látogatottság. Az elmúlt évek beszámolóit alapul véve azonban valamilyen növekedés mégis csak mutatkozik, 5-6 személlyel, ami tartósnak tűnik. Vannak újabb gyülekezeti tagok, akik már a közös teherviselésből is kiveszik a részüket. 

„Minden új tagnak örülünk” – teszi hozzá. Jó reménységünk van affelől, hogy idén felnőttkonfirmáció is lesz a gyülekezetben, több ízben is. De nem a mi érdemünk az, ha megtapasztaljuk, hogy a gyülekezeti tagok értik az igét és az szíven találja őket. Elsősorban Istennek kell ezért hálát adnunk, hiszen egyedül Övé a dicsőség. A hétköznapokban viszont a személyes beszélgetések alapján nagyon fontos az, hogy hogyan közeledünk az emberekhez.

A megértés és a nyitottság elsődleges szempont. Olyan világban élünk, ahol egyre inkább eltávolodnak egymástól az emberek, elmaradnak a közösségekből. Már önmagában az, hogy ki tudjuk mondani és kifejezni azt, hogy itt örülnek neked, megbecsülnek, várnak vissza, és ha nem vagy itt, akkor hiányolnak. Ezek a szavak megtartó erővel is hatnak, ezért is szükséges minél többször hangsúlyozni.

Perbenyikben 171 egyházfenntartót jegyeznek, de a népszámlálás alapján is a reformátusok száma a 200 főt is meghaladja, hiszen ebben benne vannak a gyerekek is, ugyanakkor, mint mondja, ez lehetőséget is ad a misszióra. A jegyzett egyháztagból 40-45-en jönnek el vasárnaponként a templomba. A tankönyvi példa alapján ezt egy elég jó aránynak tartja, amin lehet rontani, de javítani is. „Több befektetett időt és energiát vesz el a lelkész idejéből, illetve a gyülekezet vezetőiből is ez a szolgálat, de megéri a fáradozás” – teszi hozzá.

Három felekezet között oszlik meg a falu lakossága

Megemlíti, hogy a faluban három felekezet is van és nagyon jó a kapcsolatuk egymással. Az ökumenikus imahéten nagy öröm volt számukra az, hogy együtt ünnepelhették a keresztény hitünket. Nagyon sokat jelent – felekezettől függetlenül – az, hogy helyben lakó lelkésze, parókusa van az adott gyülekezetnek, mert ezáltal talán jobban tudnak kötődni a gyülekezeti tagok is egymáshoz. „Perbenyikben viszonylag sok a vegyes házasság. Ennek tudható, hogy a gyülekezeti kórusunk tagjai közül sem mindenki református. Mégis Istentől adatott kincsnek tartjuk, hogy közösen tudjuk dícsérni az Istent” – teszi hozzá.

Nyakas Gergő

A perbenyiki református hivek összetétele viszonylag fiatal. Ha a korfáját vesszük figyelembe, akkor az átlagos életkor 40 év és főleg a középkorosztály képviselteti magát leginkább a gyülekezetben. De vannak idősek és fiatalok is. 

„Mivel Jézus Krisztus sem azt akarta, hogy kivonuljunk ebből a világból, hanem hogy ebbe a világba legyünk megtartva, ezért nagyon fontos az, hogy magának az adott településnek milyen az összetétele. Én azt gondolom, hogy Perbenyik egy viszonylag fiatalos település, ami abból a szempontból nagyon jó, hogy sokan helyben maradnak. Van munkalehetőség, bár az elvándorlás is tapasztalható, de önmagában Királyhelmec közelsége még egyelőre megtartó erőként hat a faluban. A két település között néhány gyár is található, ami helyben tudja tartani az itteni munkaerőt, ebből a szempontból úgy látom, van jövőnk. Ha a gyülekezet életkorára tekintek, akkor még inkább jó reménységgel vagyok affelől, hogy akár 40 év múlva is lesz kiknek prédikálni” – mutat reménységgel a jelenre utalva, de a jövőbe mutatva Nyakas Gergő.

Tengerbiológus vagy régész

Elmeséli, hogy a lelkészi pályán való elindulását megelőzte a gyermekkori vágya, amikor még tengerbiológus vagy régész szeretett volna lenni. Az egyik álma nagyon hamar összetört, mikor számára kiderült, Magyarországtól elég messze van a tenger. A régészet viszont még a mai napig is foglalkoztatja, és mint mondja, talán nem is áll távol ettől a Szentírás tanulmányozása, hiszen egy régebbi korba is bele kell ásnia magát az embernek ahhoz, hogy jobban megértse Isten üzenetét.

„Viszonylag fiatalon éreztem azt, hogy az Úristennek több, valami másabb terve van az életemmel. Ennek előzménye, hogy nagyon betegen születtem, orvosoknak kellett megküzdeniük az életemért. Még aznap elvittek édesanyám mellől Debrecenbe, ahol megműtöttek. A szüleim néhány napig nem is láttak engem. Az Úristen már akkor elválasztott magának. Erre alapozva úgy véltem, hogyha Isten megtartotta az életemet, akkor neki terve van velem. Sokáig nem értettem, mégis mi lenne az, de tudtam, neki biztosan van terve, hiszen ezért tartotta meg az életemet”– érvel a lelkész.

Szolgálat Ausztráliában

Tiz éves lehetett, amikor először fogalmazódott meg benne az a gondolat, hogy Isten talán a szolgálatába akarja állítani. Nagyon hamar rádöbbent arra, hogy leginkább azzal tudná őt szolgálni, hogyha lelkipásztor lenne. Emiatt már egészen gyerekkorától kezdve járt istentiszteletre. „Szüleim kicsit későn, hatévesen keresztelték meg. 10 éves koromtól kezdtem el rendszeresen templomba járni, leginkább a dédnagymamámmal. Amikor édesapám elvitte őt a templomba, vele tartottam, és beültem a többiek közé, de előfordult, hogy a szomszéd néni társaságában mentem az istentiszteletre.”

Rendszeres templomba járók lettünk

Amikor már komolyabban megfogalmazódott benne az a gondolat, hogy tényleg a lelkészi pályán szeretne elindulni, úgy vélte, ehhez kezdésnek a legjobb lenne, ha tanulmányait a Debrecenbeni Református Kollégiumban folytatná tovább.

„Ekkor már a szüleim is komolyabban kezdték venni a templomba járást. Addig csak a nagyobb ünnepekkor látogattunk el az istentiszteletre, de a bejelentésem után rendszeres templomba járók lettünk. Nagyon hálás vagyok Istennek, mert úgy formálta a szüleimnek is az életét, hogy nekik is fokozatosan egyre inkább fontosabbá vált a gyülekezet”– tette hozzá. Ma már az édesapám és az édesanyám is presbiter, sőt utóbbi hitoktató is. Én pedig végighaladhatok azon a pályán, amit Isten kijelölt számomra. De ez valahol otthon, a gyülekezeti közösségen belül formálódott bennem, látva azt, milyen is egy pásztornak és a pásztorát szerető gyülekezetnek a kapcsolata.

Elmeséli, hogy a falujában még ma is szolgáló Lucsky István akkor vesztette el a szeme világát, amikor gyerekként elkezdett a gyülekezetbe járni. „Emlékszem arra, milyen nagy szeretettel és törődéssel vette őt körbe a gyülekezet. Bennem ez a fajta szeretetpélda mindmáig őrződik. Ennek a szeretetnek és hűségnek tudható az, hogy a tiszteletes úr a mai napig szolgál.”

Teológia előtt informatika

A Debrecenben, a Református Kollégiumban informatika szakon érettségizett. Bár, mint mondja, az utóbbi eléggé távol áll a lelkészi pályától. Talán édesanyja példája, aki akkoriban ismerkedett az informatika alapjaival, ösztönözte arra, hogy ő is ezt a szakot válassza. Úgy gondolta, hogy az informatika egy annyira kézenfekvő és a hétköznapokat átszövő tudomány, hogy a humán szak mellé bejelölte az informatikát is. Később ehhez párosult az emelt óraszámú hittan fakultáció.

Kőrösi Csoma Sándor programmal Ausztráliában

„Teológiai tanulmányait azonban nem a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen kezdte el, hanem Sárospatakon, édesanyját követve, aki közben beiratkozott hittanoktatónak az ottani Református Teológiai Akadémiára /most már Hittudományi Egyetem./ – Édesanyám fertőzött meg engem a pataki szellemmel. Mindig olyan nagy szeretettel beszélt a tanárairól, a diákközösségről, hogy szinte én is vágytam egy ilyen közösségre. Ő vitt el felvételire és a nyílt napra is. Valóban magával ragadt az a közvetlen és őszinte szeretet, ami ott fogadott minket. A teológiai évek alatt, az ott oktató professzorok egyre mélyítették nem csak a tárgyi tudásunkat, hanem a hitünket is, hiszen mindig életszerű példákat hoztak elénk. Olyan előadókat kértek fel, akik maguk is mindig arra sarkalltak minket, hogy a gyülekezetekkel legyen élő kapcsolatunk. Így a tanulmányaim alatt nem is foglalkoztam azzal, jó helyen vagyok-e, mert éreztem, itt magam. A teológia mellett egyébként letettem egy méhész szakvizsgát is, s lett még egy szakmám, ami a mai napig meghatározó eleme az életemnek. Ennek előzménye az volt, hogy otthon közel 100 méhcsaládot tartunk, s teljesen feltölt a velük való foglalatosság. Tervezem, hogy majd áttelepítek Perbenyikbe pár családod, de egyelőre az foglalkoztat, hogy mit is kezdjek majd a parókia mögött lévő nagy kerttel, hogyan tudnám hasznosítani. Nagyon jó, hogy ha az embernek közeli kapcsolata van a teremtett világgal és ehhez a méhészet vagy épp a kertészkedés egy jó lehetőség. Az embert teljesen kikapcsolja, bevonja a természetbe és úgy csodálkozhat rá Istennek a dolgaira” – hangsúlyozza.

Ausztráliában Kőrösi Csoma Sándorral

A beszélgetésünk elején megemlítette, hogy szolgált Ausztráliában is, így elmeséli, hogy milyen csatornán sikerült kijutnia a távoli kontinensre. A teológián felkeltette a figyelmét egy hirdetés, amely a Kőrösi Csoma Sándor programot népszerűsítette. „Akkor már volt olyan hallgatója a teológiának, aki éppen akkor ékezett haza, az ösztöndíjprogram végével. Megkértem őt, meséljen az ottani szolgálatáról. Teljesen magával ragadott a beszámolója, s főleg az, hogy van egy ilyen lehetőség. Ezen én is elgondolkodtam, s arra az elhatározásra jutottam, hogy ha az Úr arra kér bennünket, hogy a föld végső határáig hirdessük az Igét, akkor miért ne próbálhatnám meg én is? Így  megpályáztam az ösztöndíj-programot, s helyszínként Ausztráliát jelöltem meg. Nagyon örültem, amikor megérkezett a pozitív visszajelzés. Mindhárom lehetőségnek Ausztráliát jelöltem meg: Sydney, Melbourne és Adelaide. Végül ez a harmadik lett a befutó, ugyanakkor szolgáltam a másik két városban, sőt még más helyeken is. Így amíg kint voltam, addig minden lelkipásztoroknak tudtam segíteni, főleg a vasárnapi istentiszteletek megtartásában.”

A Kőrösi Csoma Sándor program keretében első alkalommal 2017-ben utazott ki egy fél évre Ausztráliába. Az ottani mentora az út előtt jelezte, neki leginkább hitoktatóra lenne  szüksége, de szeretettel várják. Ebből fakadt, hogy elvégzett egy vallás – tanári képzést is, ami valójában egy többéves érlelődés eredménye volt. „Úgy indultam útnak, hogy Ausztráliában református magyar gyermekekkel fogok elsősorban foglalkozni. Adelaide–ben egy vasárnapi istentiszteleten 50-60 fős gyülekezet fogadott, gyerekek 15-20-an lehettek. Sokuk többgenerációs családból származik, az ő esetükben már megmutatkoznak a nyelvi nehézségek. A 3. és 4. generációs magyar még megérti a magyar nyelvet, de nehebb ezen megszólalnia. Úgy vélem, sok függ a magyarok egymás között kialakított kapcsolatától és a szülői neveléstől. De nemcsak a korábban érkezők leszármazottai alkotják az ottani közösséget, hanem azok is, akik csak nemrég döntöttek ki Ausztráliába letelepedési szándékkal. Az elmúlt évtizedekben is sokan tettek így, főként Erdélyből.”

Mivel egy ösztöndíjas egy évtől tovább nem tartózkodhat külföldön, de többször is jelentkezhet a programra, ezért úgy döntött, az első ottlét után folytatja a tanulmányait.

„Az első alkalommal, amikor hat hónapos ösztöndíjat nyertem el, akkor még megtartottam az aktív hallgatói jogviszonyomat, de elég nehéz volt Ausztráliából hazaérkezve levizsgázni. Ezért a második alkalommal, amikor már tíz hónapra szólt a kinti tartózkodásom, akkor már nem vállaltam be az aktív hallgatói jogviszonyt, hanem passziváltattam. Nagyon jó volt látni, hogy milyen gazdag gyülekezeti élet zajlik, nemcsak az említett három nagyvárosban, hanem a kisebb településeken is, illetve közösségekben. Canberra ugyan a főváros, viszont ott egy kisebb magyar református közösség él, de ugyanolyan hűségesek, akkor is, ha csak havonta egy alkalommal jár ki hozzájuk szolgálni a sydney-i lelkész.

Igyekszem majd az ott szerzett tapasztalatokból valamit becsempészni a perbenyiki szolgálatomba is. Ott volt az  első olyan úrvacsorám, amelyet beteg embernek szolgálattam ki, illetve ott hívtak először haldoklóhoz. A másfél évi kinti szolgálatom ideje alatt nagyon sok tapasztalatot szereztem az idősgondozásban is. Adelaide–ben rendszeresen látogattam két idősek otthonát. Ezek a lehetőségek olyan tapasztalatokkal áldottak meg, amelyek majd beépíthetők lesznek az itteni szolgálatomba. Igyekszem mindazt a kincset, étéket, amit ott vagy másutt megszereztem, azt a perbenyiki közösség javára fordítani.”

Iski Ibolya

Kép: Iski Ibolya, Nyakas Gergő