Nagy örömmel olvastam Géresi Róbert püspöknek a lelkipásztorok számára intézett kérését, hogy aki vállalja, az csatlakozzon a programhoz. Személyes tapasztalatok alapján is tisztában vagyok azzal, hogy milyen nehéz lelki körülmények között végzik a kárpátaljai lelkészek a rájuk bízott gyülekezetek gondozását. Számomra megtisztelő és mélységesen felemelő volt ebben részt venni. Nagyon jó átélni, hogy a Kárpát–medencében élő református közösségek a lehető legintenzívebben szeretnének és tudnak is részt venni azokban a lelki küzdelmekben, amikben a kárpátaljai magyarok vannak.

Elsősorban azért jelentkezett erre a szolgálatra, hogy Kárpátaljáról származóként ismét meglátogathassa a szülőfödjét, s igei üzenetével erősítse nemcsak a szolgálatukat végző lelkipásztorokat, hanem az otthon maradott híveket is?

Az ukrán-orosz háború kitörésétől kezdve szinte a második naptól közel másfél, de inkább két évig nagyon intenzíven igyekeztem kivenni a részem abból, hogy minden elérhető segítséget és támogatást mozgósítsunk az ottaniak számára.

Nyilvánvaló módon gyerekkorom óta ezek az ottani kapcsolataim nagyon intenzívek és erősek. Viszont a szolgálatra való jelentkezésemkor számomra elsősorban nem ez volt a döntő, hanem sokkal inkább annak a lelki felelősségvállalásnak a kifejezése, ami az ilyen helyzetbe került testvéreink esetében szerintem kötelességünk. Igen, jelentkeztem a felhívásra, mert örültem ennek a szolgálati lehetőségnek, illetve annak is, hogy ez egyáltalán zajlik mind a magyarországi, mind az erdélyi, mind akár a mi, felvidéki kollégáink részéről.

A tapasztalat az, hogy valóban szükség van ilyen szolgálatra a számukra. A tőlük nyugatabbra élőknek szinte felfoghatatlanok azok az állapotok és körülmények, amelyek között igyekeznek a gyülekezeti életet, a közösséget fenntartani. Akár a saját államuk egyre erőszakosabb megnyilvánulásai, akár a változatos kényszerhelyzetekbe került emberek lelki problémái miatt ez sokszorosan terhelt állapot.

Szolgálat Ráton

Ilyenkor nem hiszem, hogy frázisként hat, hogy akár csak egy jó szó vagy egy átbeszélgetett este milyen jó hatással bír. Egy ilyen találkozáskor lehet ventilálni, imádságban sok mindent megbeszélni. S ez jókora erőt, segítséget jelent az ottaniaknak. A személyes jelenlét sokkal, de sokkal többet jelent, mint az anyagi javak vagy bármilyen tárgyi adomány. És ez annál is több, mint hogy üzenjük akár telefonhívással, vagy nyilvános információkkal, hogy imádkozunk értetek, veletek vagyunk. Egy kézfogás, egy ölelés, egy közvetlen jelenlét az sokkal, de sokkal erősebb impulzust ad. Mindenfajta visszafogottság nélkül állíthatom, hogy ilyenkor az Isten ereje hitből hitbe jut. Ez a mi dolgunk és kötelességünk is.

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház hét lelkipásztora jelentkezett a március 23-ra jegyzett időpontra. Meséljen erről az útról, hogyan jutottak el a célállomásra, érte-e Önöket kellemetlenség az út során és kik várták a szolgálattevőket.

A szervezést a Kárpátaljai Református Egyház és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház vezetése csodálatosan megoldotta. Előre tudtuk kikhez megyünk és mikor érkezünk meg. Március 22-én, szombaton reggel indultam el egy mikrobusszal Somorjáról. Komáromban felvettem Szénási Szilárd esperest, martosi lelkipásztort, majd Magyarországon átutazva jutottunk el Abaújszinára, ahol csatlakozott hozzánk Géresi Róbert püspök, abaújszinai lelkipásztor, Rákos Loránt egyetemes lelkészi főjegyző, kövecsesi lelkipásztor, Kassai Gyula lévai lelkipásztor, majd később felvettük Beňadik Adrián abarai lelkipásztort /kivéve Pásztori Attila nagyodi lelkipásztort, aki saját autójával utazott Kárpátaljára/. Szombaton este zökkenőmentesen léptük át a szlovák-ukrán határt.

Nem volt semmi probléma a határon? Szükségeltetett-e valamilyen engedélynek a bemutatása?

Nem, semmilyen engedélyre nem volt szükségünk, ugyanis diplomáciai segítséget vettünk igénybe. Ennek köszönhetően könnyedén jutottunk át a határon. Ez a diplomáciai segítség a visszaútra is a rendelkezésünkre állt. Hála Istennek, hogy a határátlépésekkor nem ütköztünk semmilyen akadályba.

Beregszászon fogadott bennünket Zán Fábián Sándor püspök és a program kárpátaljai szervezője, Taracközi Ferenc beregszászi lelkipásztor. Itt találkoztunk a helyiekkel és ide jöttek a szolgáló lelkipásztorokért, akiket elvittek a másnapi szolgálati helyükre. Én pedig Rát, Minaj és Homok felé vettem az irányt, mivel nekem ez volt a szolgálati területem. Ráton már várt engem Szimkovics Tibor lelkipásztor és csaladja, akiknél megszálltam. Ez a bevezetőben említett beszélgetés vagy imádság okán is sokkal fontosabb és sokkal jobb, ha ugyanazon a helyen szállunk meg, ahol szolgálni fogunk másnap.

 A kárpátalján szolgáló lelkipásztorok

Másnap reggel, vasárnap, március huszonharmadikán ki-ki a maga szolgálati területén, a számára kijelölt gyülekezetben hirdette Isten igéjét. Volt, aki ezen kívül gyülekezeti vagy egyházmegyei alkalmon, sőt az egyik lelkészkollégám temetésen is részt vett. Az ottani körülmények miatt a temetést sajnos nem lehet napokig húzni, halasztani. Bizony gyakran előfordul, hogy még a haláleset napján kénytelenek elvégezni a temetési szolgálatot.

A kárpátaljai segítő szolgálat ötlete a Generális Konvent Elnökségének ülésén vetődött fel, és került jóváhagyásra azzal a szándékkal, hogy a szabad mozgásukban – az általános mozgósítás miatt – egyre inkább korlátozott kárpátaljai lelkipásztoroknak a környező református egyházak lelkipásztorai segítséget nyújtsanak az ottani szolgálatokban. Így minden hónapban más református egyház/egyházkerület kerül sorra, hogy néhány szolgálati alkalmat átvállaljon a helyi lelkipásztoroktól. Ugyanakkor nemcsak azt szolgálja ez a küldetés, hogy a kárpátaljai hívek más hangon is biztatást kaphassanak Isten Igéjéből, hanem hogy a határokon átnyúló református összefogásban szemtől szemben is érezhessék, hogy minden jó érzésű és hittel élő ember teljes odaadással áll mellettük az Igével felvértezve, imádságosan és kézzel foghatóan.

 Milyen szolgálatai voltak ebben a három gyülekezetben?

Három istentiszteletet tartottam vasárnap. Fél tízkor kezdődött a szolgálatom Ráton, tizenegykor Minajban, délután egykor pedig Homokon. Rát kivételével Minaj és Homok Ungvárnak az agglomerációjához tartozik, közvetlen a külvárosi – vagy elővárosi részhez. A megyei központ, Ungvár közelsége miatt azért nagyon nagy kockázatnak vannak kitéve, elsősorban a katonakötelesnek minősülő férfiak, beleértve a meglátogatott lelkipásztort vagy akár a többi lelkipásztort is. Ez az a vidék, ahol nagyon figyelni kell arra, hogy ki, mikor és hol mozog nyilvános területen, milyen közösségi média – vagy állami adminisztrációs felületet használ.

Azt hiszem, hogy ki lehet, és ki is kell mondani, hogy sajnos ők tulajdonképpen állandó megfigyelés alatt vannak. A szolgálatok után a helyi gyülekezetek tagjaival és presbitereivel való beszélgetés után szinte megdöbbentő volt tudomásul venni, hogy tisztességes családapáknak, felnőtt férfiaknak ennek a terhével kell élniük. Emiatt kiskapukon, kertkapukon, mezőn közlekedve érkeznek meg a templomba. Ők ugyanis az ukrán állam szemében körözött köztörvényes bűnözők, amiért nem vállalják a katonai szolgálatot vagy a közvetlen frontszolgálatot.

Ezek szerint a templomi istentiszteletre, ha félve is, de eljöttek a 18-60 év közötti férfiak is. Amikor meglátta a padokban ülőket, melyik korosztály volt a meghatározó?

Mind a három helyen, ahol istentiszteletet tartottam, elsősorban idősek, asszonyok és gyerekek voltak. Számomra megdöbbentő és egyúttal csodálatos élmény is volt, hogy az ottani barátaimmal is találkozhattam, akik eljöttek az istentiszteletre, vállalva annak a sok kilométeres kockázatát, hogy amíg autóval közlekednek, közben esetleg le is kapcsolják őket. Az istentiszteleten bőven voltak katonakötelesek vagy katonaköteles korhoz tartozók. Nyilván nem mindenki jött el azok közül, aki eljöhetett volna. Viszont azt kell mondanom, hogy a gyülekezet lélekszámára vonatkoztatva szép számmal voltak a templomban.

Egy teljesen más, közvetlen hitélmény fejeződik ki ilyenkor a közösségekből, hiszen szinte rá vannak kényszerítve arra, hogy a hitüket – a közvetlen életben maradásuk és életfenntartó okoknál fogva is – a lehető legkomolyabban vegyék.

Ezt kicsit költői képekben, de nagyon egyszerű módon is kifejezve: Ők azért is imádkoznak, hogy együtt maradhassanak. Ők azért is vállalnak több és nagyobb szolgálatot, több és nagyobb terheket, hogy meg tudják őrizni egymást és megtartani azt a gyülekezeti közösséget, ami a helyiek elbeszélése alapján menedék a számukra. S ezt a közvetlen életükre, élethelyzetekre vonatkoztatva is kell érteni. Vagyis, a templom, a gyülekezeti ház, a gyülekezeti közösség az egy menedék. Nem egy olyan történetről hallottam, amikor az úgynevezett sorozó ügynökség elől a templom nyújtott menedéket. S az, hogy ez hétköznapi szinten mindennapos élmény és fenyegetettség a számukra, ez valami hihetetlen. Ezzel élni, ezt folyamatosan kezelni és észben tartani, nyomasztó is egyszerre, de olyan hitbeli összpontosítást és szeretetbeli erőfeszítést igényel, ami az élő Isten jelenléte, segítsége nélkül egészen egyszerűen nem működik.

Elsősorban a nők azok, akik a gyülekezeti közösséget megtartják. A gyerekeknél megint ugyanaz a helyzet, mint ami általában a férfiak esetében, hogy hiányoznak. A háború miatt nyugatabbra kényszerült családok nagy része ugyanis nincs otthon, sok gyülekezetből hiányoznak. A vasárnapi iskolák, az ifjúsági alkalmak, azok a korosztályos közösségek, amelyek természetes módon részét képezik a gyülekezeteknek, azok sok helyen sérültek és sérülnek, ezért már jóval kevesebb a gyerek.

Akik maradtak, azok sokkal nagyobb féltéssel veszik körül a saját gyerekeiket rengeteg plusz terhet felvállalva, ami főleg az idősebb korosztályra és a nőkre hárul. Ők azok, akiknek meg kell tartani a közösséget. Ők azok, akik elvégzik a férfi- vagy a közösségi munkát a férfiak hiánya miatt. Viszont ebben a környezetben is fantasztikus dolog átélni és öröm erről hírt adni, hogy mindezek ellenére élnek. Olyan körülmények között, ami mondjuk itt a Csallóközben szinte elképzelhetetlen. Nem bántva az ittenieket, félreértés ne essék, csak az összehasonlítás érzékeltetése okán említem föl, hogy nálunk bizony sokan korainak tartják a délelőtti fél tízkor kezdődő istentiszteletet.

Milyen üzenettel tud szolgálni egy Szlovákiából érkező, de a gyermekkorát ott töltő lelkipásztor az ottaniak számára? Nehéz ilyenkor szolgálni?

Szerintem nagyon nehéz ilyenkor szolgálni. Nem is megengedhető az, hogy az ember a saját maga okossága, képessége vagy készségei alapján állítson össze egy buzdító beszédet. Ezek ugyanis nagyon könnyen üres szavakká válhatnak egy olyan közegben, ahol az élő Isten ereje létszükség.

Hosszan hordoztam az élő Isten előtt, hogy mi legyen az, amivel szolgálhatok, amit mondhatok. Ilyenkor nélkülözhetetlen az Isten ereje a hitből hitbe való csatlakozás és a hitből hitbe való jutás áramlásában. Dicsőség érte az Istennek. Megtapasztaltam, hogy mindazt, amit az Isten rám bízott és amit át kellett, hogy adjak, azt nem csak a szavak jelentették.

Nem is egy prédikációval szolgáltam, amit három helyen el kellett mondanom, hanem igyekeztem az Isten erejét közvetíteni. Egy képet kaptam az Úrtól, a római századosét. A Jézust kivégző osztag vezetőjének az élményét, felismerését, megdöbbenését és hitre jutását, hiszen ő a katona. Ő az, aki az erőszaktörvény és hatalmi igazságok szószerinti megtestesítője. De mégis ott van fölötte még a halott Jézus is, aki tulajdonképpen nemcsak fölé emelkedett, vagy fölé emelkedik ennek a barbár világnak, hanem legyőzi őt. Ennek a katonának a veresége, az az Isten győzelme. Jó látni, hogy minden seb és fájdalom, ami akár a mostani háborús erőszak következtében született vagy van, az egytől egyig az Isten kegyelmének a forrása lehet. Nemcsak a tomboló indulatoknak a maradványa vagy következménye, hanem a Jézus és az ember sebei összeérnek. Ebben a pillanatban és a szó legszorosabb értelmében térdre kényszerítik, megalázkodásra bírják még a legnagyobb katonai vagy erőszakos hatalomnak a megtestesítőjét vagy képviselőit is. Nagyjából ez volt az üzenetem, amit át szerettem volna adni.

Ezek a szolgálatok inkább az ottani lelkipásztorokat erősítik vagy a híveket, vagy egyszerre minkettőt? Úgy tudjuk, hogy a kárpátaljai lelkipásztorok közül mindenki a helyén maradt, senki sem hagyta ott a gyülekezetét. Mégis mi a lényege a máshonnan érkező lelkipásztorok segítő szolgálatának?

Lelkipásztor nincs gyülekezet nélkül és dicsőség érte Istennek, gyülekezetek sincsenek lelkipásztorok nélkül. A személyes jelenlét is erősít, de inkább megérint. Nem tudom kire hogyan hat egy ilyen szolgálat, de hogy megérint, az biztos. Ha az ember nem személyes ambíciókat követve, nem is a nyilvánosság meg a látványosság kedvéért akar elmenni, – ez szerintem mind a hét Szlovákiából szolgálatot vállalt lelkész kollégám esetében igaz – akkor ennek a gyümölcsei sokrétűek lehetnek. Jelen kell lenni közöttük még a kockázatok árán is, vagy pedig annak a felelősségnek a felvállalásával. Ez az a helyzet, amikor az ember nem engedheti meg magának, hogy ne tudatosítsa az ottléte szinte minden percében, hogy megnyilvánulásainak súlya, értéke van. Figyelnek rá.

Szolgálat Minajban - Szimkovics Tibor és György András

Említette a férfiakat, akik félve és különböző utakon, de mégis elmennek az istentiszteletre. Ők egyébként megpróbálnak elbújni a sorozói hatóságok elől vagy alkalmazásban lévőként munkába járnak? Felvállalva ezzel azt a veszélyt is, hogy akár a munkahelyükről is elvihetik őket katonai szolgálatra vagy besorozhatják.

Nagy részük kénytelen dolgozni, mert a családot el kell tartani. Viszont nagyon sok emberről van tudomásom, akik egész egyszerűen nem mozdulnak ki otthonról. Gondozzák a háztájit és mindenféle módon megpróbálják a családjukat fenntartani. Továbbra is hordozzák annak a fenyegetettségnek a veszélyét, hogy ha kiteszik a lábukat otthonról a munkahelyre vagy gyülekezetbe menet, illetve bármilyen más okból, akkor tulajdonképpen ők bármikor levadászhatóvá válnak a hatóság vagy a katonaköteleseket összeszedő ügynökségek számára. A Verbőcön szolgáló kolléga mesélte, hogy ott a kertek alján jutottak el a férfiak az istentiszteletre és a templom mögött lévő kicsi patakban mosták meg a csizmájukat vagy cipőjüket, hogy tiszta lábbelivel tudjanak bemenni. Kerülő utakon ugyan, de mégis elmennek a templomba.

Előfordult az, hogy a sorozók bementek valaki után a templomba és onnan vitték el a frontra?

Tudomásom szerint ilyenre még nem került sor. Arról viszont tudok, hogy a templomok közvetlen környezetében megfigyelik az embereket. Kicsit azt az időt visszahozva, amit a 40-es és 50-es években éltek át a Kárpátaljaiak. Ma viszont a fejlettebb technikai eszközök segítségével teljes megfigyelés alatt vannak. Ennek a hétköznapi élménye vagy jelenléte sokkal intenzívebb, fenyegetőbb, mint a korábbi korokban, amikor nem volt ennyi kommunikációs csatorna lehetőség sem az embereknek, sem pedig az állami hatóságoknak.

Az is egy megtartó erőként hat az ott szolgáló lelkipásztorokra, hogy mégsem menekült el mindenki a közösségből a határon túlra, hanem ott maradtak s ennek bizonyára megvannak az oka is. Talán egyrészt azért is, mert Ukrajnában a háború intenzíven inkább jóval messzebb, az ország keleti részén zajlik, és a mindennapi harcban Kárpátalja kevésbé érintett.

A megtartó erő az Isten. Vegyük ezt komolyan és tartsuk magunk előtt. A lelkipásztorok számára nyilvánvaló módon fantasztikus megélni azt, hogy nem ment el mindenki otthonról, amikor lehetett, s ma meg már nem is mehet el mindenki. A közösségben megélt hit az, amin keresztül az élő Isten a maga áldásait közvetíti. Ki kell mondani azt is, hogy van egy nagyon áldott kölcsönösség az ottaniakban, ami a hétköznapokban az odafigyelésben, a rendelkezésre állásban, a képességben mutatkozik meg úgy a lelkész részéről a gyülekezet iránt, illetve a gyülekezet részéről a lelkész iránt.

A minaji református templomban

Ez most nagyon intenzív és nagyon erős. Fantasztikus ezt látni. A Bibliában megjelenített élménysorok sokasága válik hétköznapivá, amikor az embereknek nem esik nehezükre segítséget kérni másoktól, s ha tőlük kérnek, akkor nekik sem esik nehezükre a segítségnyújtás. Például odafigyelni az elhagyott házakra vagy gondoskodni azok udvarán lévő háztájiról vagy állatokról. Hosszan lehetne még sorolni, hogy milyen kölcsönösségen és erőfeszítéseken vagy segítségnyújtáson erősítik, hitelesítik ilyenkor a lelkipásztort, vagy akár a gyülekezet hitét, hitéletét.

A lelkipásztorok nem tartanak attól, hogy őket is behívják katonai szolgálatra, illetve egyszer csak megjelennek értük, amikor a templomban éppen istentisztelet tartanak?

Biztosan félnek. A kockázata megvan. A veszélye valós, ez nem hipotézis. Ez a kereszt. Nem tudok erre mást mondani. Látszik, hogy ez megterheli őket. Hogy azért ez ott motoszkál mindig minden esetben a gondolkodásukban. Hat rájuk, ingerli is őket. Viszont a közösségben megélt hit vagy akár az imádság ereje az, ami teljes mértékben az Isten erőterében tartja őket. Ha az ember maga akarja ezt a helyzetet kezelni, megoldani, akkor ez rettenetes. Ez állandó rettegésbe és fenyegetettségbe dönti azonnal minden embernek a lelkét. Nemcsak a lelkipásztorét, hanem a többiekét is. Ezért is jók az ilyen segítő szolgálatok, hogy akár ennek a terhét is csak egy picit megoszthassák, beszéljenek róla a szolgatársaiknak úgy, mint valós helyzetről.

Az a lelkipásztor, aki azért megy, hogy erősítse a hitüket, az érzi azt, hogy nemcsak adott, hanem kapott ő is a szolgálata által?

Kárpátalja a vendégszeretetéről híres. Aki oda beteszi a lábát, az jól lakik. De sokkal több az, amit ilyenkor az ember lelkiekben magával hoz. Mélyebb. Egyszerűbb. Sokkal tisztább. Ezért megindító az egész. Minden más aktualitással bíró vagy népszerűnek hangoztatott ügy az ilyen súlyos jelentőségteljes élményeknek a környezetében eltörpül. A lelki emberre ez úgy hat, hogy azon túl, hogy térdre kényszeríti, valóban felemeli.

Egy Kárpátalján születettet hogyan érinti ez a mostani háborús helyzet?

Hatszáz kilométer távolságból nehezen. Az ember beleéli magát. Kénytelen-kelletlen viselkedni ilyenkor nem lehet. Ezt teljes súlyában kell az embernek hordoznia. Megfogalmaznia és maga elé tartania, hogy igen, a sajátjaim, az enyéim azok, akik bajban vannak. Akiknek sokkal nagyobb terhet kell hordozniuk, mint a tőlük nyugatabbra élőknek.

Amikor a háború kirobbanásakor három évvel ezelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy mivel állunk szemben, akkor Isten megadta nekem az erőt, a lehetőséget arra, – mind a somorjai gyülekezetnek, mind a Pozsonyi Református Egyházmegyének, mind pedig a Szlovákiai Református Keresztyén Egyháznak, de beleértve tulajdonképpen a teljes felvidéki magyar közösséget is – hogy a segítségnyújtásban, szervezésben és tervezésben, a fizikai munkában részt vehessek. Ezt a mostani szolgálatot is úgy hordozom magamban, hogy nekem az a jutalmam, hogy tehetem. Azon túl pedig maga a személyes, lelki világom számára ez egy folyamatos küzdelem is. Itt a kényelem könnyelműsége sokaknak megengedi azt a luxust, hogy vagy egyik vagy másik háborús fél igazát hangoztassák, olyanná züllesztve le ezt a közvetlen életveszélyt jelentő konfliktust, mint ha egy focimeccsen ülnénk a páholyban és a két különböző színben játszó csapatnak a drukkerei lennénk. Holott szó nincs erről. Itt az arénában vagy a pályán emberek halnak meg. Hihetetlenül nagy felelőtlenség ez és szerintem Európa szégyene is. De a saját szégyenem, meg a mi szégyenünk is az, hogy ebben a korban ilyen civilizációs lehetőségek mellett embereknek kell meghalniuk. A családok szenvednek. Naponta számolatlanul szedi áldozatait ez az átkozott állapot. Ezt elviselni, elhordozni, személyesen is nagyon nehéz.

A minaji gyülekezet tagjai között

Hálás vagyok Istennek, hogy viszonylag hamar kirángatott abból az állapotból, hogy én bármelyik háborús fél vagy a mögöttük lévő hatalmak, illetve gazdasági potenciálok oldalára álljak. Napról napra meg is erősödök ebben, hogy itt van egy jézusi nézőpont, ami ugyan nehezebb, de helyes út. Teljesen mindegy, orosz vagy ukrán felségjelzésű katonák halnak meg, honnan kiknek kell elmenekülni, kinek mije pusztult el. Ez egy olyan trauma, amit nem csak Kárpátalja, illetve Ukrajna, hanem egész Európa generációkon keresztül dolgozhat csak föl, ha egyáltalán fel tudja. 2025-öt írva ugyanis még mindig feldolgozatlanul hordozzuk magunkban a II. világháború meg az azt követő különféle erőszakos és terrorra berendezkedett rendszereknek a gonoszságait. Most pedig itt van a velünk együtt élők társadalmában egy ilyen borzalom, amit nem lehet Isten ereje nélkül kezelni.

Lehet-e számszerűsíteni, hogy hány kárpátaljai magyar katona vesztette életét eddig az ukrán-orosz háborúban? 

Sok magyar ember halt meg vagy tűnt el a háborúban. Az ukrán állam, de az orosz sem mond teljesen igazat a háborús veszteségekről. A kárpátaljai magyarok tekintetében, még ha az ukrán hatóságok maguk módján szűrik is a kifelé áramló információkat, tudjuk és látjuk, vannak halottak. Ha valaki keresztülautózik Kárpátalja magyarlakta településein, látja a rengeteg ukrán zászlóval díszített sírokat, ami árulkodik az áldozatok nagyságáról.

Mennyire gyakoriak a légiriadók Kárpátalján? Hogyan viszonyulnak ehhez az ottaniak? Még mindig elvonulnak az óvóhelyre, amikor megszólalnak a szirénák?

Régiója válogatja. Az infrastrukturálisan nagyobb kockázattal bíró régiók, ahol különféle energiaforrások objektumai vannak, ott sokkal intenzívebbek a légi riadók. A helyiek beszámolója alapján, megszokták. Egyszerűen ezzel együtt kell élniük. Nyilván vannak állami előírások és rendelkezések, amelyeket be kell tartaniuk. Az iskolai oktatás kellős közepén, hogyha megszólal a sziréna, akkor le kell vonulni a menedékhelyre. Munkahelyeken ugyanez a helyzet. Ezzel nyilvánvalóan nem lehet hosszútávon együtt élni, de azt hiszem az már kijelenthető, hogy ha nehezen is, de megtanultak ezzel együtt élni. Nem tudnak mást tenni, mint elfogadni.

Amikor meglátják az útlevelében határellenőrzéskor a születésének a helyét, rákérdeznek-e arra, hogy miért nem jelentkezett eddig katonai szolgálatra?

Igen, sokszor előfordult. Az én esetemben ez egy állandó kockázat. Voltam elbeszélgetésen, katonai rendőröknek a számonkérő kereszttüzében. Szerettek volna besorozni, vagy legalábbis kifejezték abbéli csalódottságukat, hogy én nem vagyok hajlandó annak ellenére sem részt venni abban a háborúban, ami annak az országnak a területén zajlik, ahol én születtem. De Isten kegyelme az, hogy ezeknek a beszélgetéseknek néha egy-egy élesebb szóváltáson túl semmilyen más következménye nem lett. Kockázata elsősorban azoknak van, akiknek még megvan az ukrán állampolgárságuk. Ők ugyanis az ukrán törvénynek és törvénykezésnek a fennhatósága alá tartoznak.

Gondolom az imádságok tárgya elsősorban a konfliktus minél hamarábbi befejezésére irányul, hogy béke és nyugalom legyen.

Ez az Isten ügye. Ha Isten népének nem az Isten ügye az ügy, akkor micsoda? A hívő embernek nem háborúznia, hanem imádkoznia kell. Könyörögni és böjtölni kell. Az embernek minden számára elérhető isteni eszközzel élni kell. A megbékélés vagy a megbékéltetés az Isten ereje nélkül nem működik. Ez a templomokban, gyülekezeti közösségben természetes módon jelenik meg, mint az imádságuk része.

Amikor véget értek a vállalt szolgálatok és már hazafelé tartottak, milyen élményeket osztottak meg egymásnak?

Az autóban sokáig döbbent csend volt. A megélt tapasztalatokról nehéz volt beszélni. Ez egy olyan élménysort jelentett huszonnégy órába sűrítve, ami sokkhatásként is érheti az embert. Ez mindegyik kollégán érződött. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált az, hogy tőlünk pár száz kilométerre milyen körülmények között élnek testvéreink.

Engem nagyon meghatott és megérintett. Az, hogy ezt mennyire mélyen átélik a többi szlovákiai kollégák, akiknek én a szolgálatáért, mint kárpátaljai származású ember, ugyanúgy hálás vagyok. Mert ez jó. Az az élmény, ami nehéz, terhel vagy terhet okoz, az egy nagyon jó és áldott teher.

Iski Ibolya

Fotó: Ráti Református Egyházközség