Arra ment egy okos teológus, aki megállt mellette, és elmagyarázta neki, hogy valószínű nem is volt ez olyan nagy csoda, mert a Nádas-tenger helyenként olyan sekély lehetett, hogy egy erősebb szél ketté tudta választani a vizet. Elégedetten látva, hogy kiokosította a fiatalembert, továbbindult. Alig tett pár lépést, hallotta, hogy a hippi lelkesen tovább énekel. Csodálkozva visszafordult, és megkérdezte, vajon megértette-e az előbbi magyarázatát? Ő azt válaszolta, hogy persze, megértette, ám akkor az még nagyobb csoda volt, hogy az utánuk nyomuló fáraót seregestül belefojtotta Isten ugyanabba a tengerbe.

Csodálatos látni ezt a gyermeki hitet és fölismerést. Időszerű viszont Jézus kérdése is a Lukács 18,8-ban: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” A 21. század embere vajon fogékony-e, meglátja-e, elfogadja-e a csodát? Mi, protestánsok eleve hátrányos helyzetűek vagyunk a racionalitás, az észszerűség iránti fogékonyságunk miatt. Mindent megpróbálunk ésszel megérteni, megmagyarázni, indokolni, s ha megakadunk, hát azt mondjuk, hogy a véletlenek szerencsés együttállásáról van szó. De vajon ez a „fából vaskarika”, ez az ún. „szerencsés véletlen” miből fakad? Talán ez a csoda?

A Magyar értelmező kéziszótár szerint a csoda: „a vallásos hit vagy a képzelet világában a természeti törvényeknek, a tapasztalásnak ellentmondó rendkívüli jelenség, (…) ámulatba ejtő dolog.”

Gyermekeimnek van két gyöngyházfényű, ovális formájú kis mágnese. Vagy egy éve már, hogy az étkezőasztalunk fölé lógó csillár vasára alulról rátettem őket, s azóta ott vannak. Akár dísznek is gondolhatnánk. Nincsenek odaragasztva, nincsenek odahegesztve, sem odakötve, mégis ott vannak! Néhanapján odanyúlok értük, kézbe veszem őket, aztán újra visszateszem, és újra ott maradnak. Egyszer sem esnek le. Pedig elvileg leeshetnének, mert semmi látható nem köti oda őket. De mégsem! (Fizikailag tudom, hogy a bennük levő ferromágneses erő nagyobb, mint a tömegükből fakadó lefelé ható gravitációs erő.) És naponta csodálattal látom, hogy ott vannak, és ott is maradnak mindaddig, míg ezt a láthatatlan vonzást valami el nem szakítja. Ha fára tenném, lezuhanna. Ha a plafon vakolatára, onnan is leesne. De ott, a csillár vasán marad szilárdan. Ez a láthatatlan erő nem olyan, mint egy laposelem, amely lemerül. Nem is emberi kéz, amely egy napig bírná talán elfáradás vagy elzsibbadás nélkül, aztán lehanyatlana. Ám ha valami külső erő ezt a közeli kötődést elszakítja, onnantól kezdve zuhan, sőt a távolság növekedésével csökken a vonzás is. Elméletileg még van, csak gyakorlatilag semmi haszna.

Szép analógiája lehet ez a mi Istenhez való kötődésünknek és csodalátásunknak is. Ebben a képben a mágneses erővonalak megfelelője a mi hitünk. Szálai Isten erős kezében futnak össze jó helyen. Az ember gyakran próbálgatja máshoz erősíteni, fához is, kőhöz is vagy sokféle más bálványhoz is, csak keserűen kell végül megtapasztalnia, hogy azok nem tartanak meg. Keresztyén életünknek és csodalátásunknak is mércéje ez az Istenbe vetett hit. Sőt bibliai mértékegysége is van: az „egy mustármagnyi”. Ez nagyon nagy egység! Jézus azt mondta: Ebből egy mustármagnyi hegyeket mozgat meg. Ha csak töredéke van, az se baj. De legyen! Jairus, a zsinagógai elöljáró tán végső elkeseredésében megy oda Jézushoz, aki azt mondja neki: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36). A néma lélektől gyötört gyermek apja azt is merte kérni Jézustól, hogy: „Hiszek, Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemben!” (Mk 9,24). Végül mindketten megláthatták az addig nem látottat, megtapasztalhatták a csodát.

A Szentírás mindkét részében találkozunk csodák leírásával. Az Ótestamentumban első soron Isten önmagát és mindenek fölött való hatalmát igazolja általuk. Mózeshez és Elizeushoz kapcsolódik a legtöbb. Mózes kezében a pálcája az az eszköz, amivel az Isten jelet és csodát tesz. Ezt használja népe fiai előtt Egyiptomba visszatérve, aztán a fáraó és mágusai előtt is. Később a kivonulás és a pusztai vándorlás idején is a kezében van. Ám nem a pálcában volt a csodatevő erő, még csak nem is Mózesben, aki fogta, hanem Isten, aki a kezébe adta, volt hatalmas és erős csodákat tenni. Isten nem rótta föl neki az első negyven évét, amelyet a fáraó udvarában töltött, még az egyiptomi gyilkosságát sem. Ám azt, hogy a kősziklából való vízfakasztás alkalmával a dicsőséget nem Istennek adta, hanem önmagának aratta le, az Úr haláláig fölrótta. Ennek büntetéseként nem mehetett be Mózes az ígéret földjére, noha szeretett volna, és kérte is Istentől (4Móz 20,12). Elizeus hasonló csodákat tett, mint Jézus az Újszövetségben. Az ő esetében, mikor a szolgája, Géházi akart hasznot húzni az isteni csodából, a próféta leleplezte, és büntetésül Naámán poklossága azonnal ráragadt (2Kir 5,20kk).

Az Újszövetségben és az egész Szentírásban Jézushoz köthető a legtöbb csoda: gyógyítások, kenyérszaporítások, hatalommal parancsolt a démonoknak és a természet erőinek, halottakat is feltámasztott. Mind a négy evangélium beszámol róluk. Jézus messiási hatalmát igazolják ezek. Mennybemenetele előtt ezt mondta tanítványainak: „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá kezüket, és azok meggyógyulnak” (Mk 16,17–18). Az apostolok cselekedeteiről írott könyvben mindegyikre találunk példát. Ám ha valaki leutánozni akarta, vagy pénzen magának megszerezni ezt a képességet, nem tudta megtenni, sőt minden esetben rosszul járt.

Hiszem, hogy ma is lehetnek, sőt vannak ilyen csodák. Jakab levelében azt írja: „Beteg valaki közületek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében” (Jak 5,14kk). Ha ez puszta rítussá válik, a katolikus testvéreinknél szentségként gyakorolt „betegek kenete” népiesen csak utolsó kenet lesz. Ismerek egy embert, aki bátortalanul, mikor senki nem volt ott, megkente egy olyan ember homlokát, akiről az orvosok már lemondtak. Tudta, hogy olaja, bár Izraelből való volt, mégsem csodatevő. Még a hite sem volt egy egész mustármagnyi, hiszen csak titokban tette, de bizonyos volt Isten hatalmában. Amikor a beteg valóban visszatért a kómából, nem győzött csodálkozni és hálát adni. Egy evangelizáció utáni szeretetvendégség közben beszélgetve mondta el egy asszony sugárzó arccal a tapasztalatát. Nagy viharban, félelmek között Jézushoz imádkozott segítségért, és megtörtént a csoda: elállt a zivatar, amerre ment, és időben célhoz ért. Végezetül hozzátette, hogy talán sokan az egészet véletlennek mondják, de a csodát csak a hit látja meg.

Az emberiség történetének legnagyobb csodája előtt vagyunk. Isten emberré lételének csodáját ünnepeljük hamarosan. Canterburyi Anselm (1033–1109), a középkor nagy gondolkodója, mások mellett e fölött a csoda fölött elmélkedve mondta: „Credo ut intelligam”. Ez lefordítva annyit jelent: „Hiszem, hogy értsem.” E nélkül a hit nélkül lehet csillogó karácsonyunk, fényfüzérben úszó házunk ablakon bemászó Mikulással, drága ajándékok sokasága, három napra való szeretet és béke, mégis célt téveszt az ünnepünk. A lényeget Jézus Nikodémusnak fogalmazta meg, miszerint ezt a csodát Isten kegyelmes szeretete azért adta, „hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Másutt a zsoltárt idézve hozzáteszi: „Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben” (Zsolt 118,23 és Mk 12,11).

Édes Árpád