Jónéhány éve már nem gyülekezeti lelkipásztor, s nem kell készülnie a megszokott heti szolgálatokra. Mivel tölti az idejét? Esetleg rendezgeti a szolgálatban eltöltött éveinek emlékeit, vagy inkább most már csak pihen?

Most is végzem a magam napi munkáját, ami egészen kitölti a napjaimat. Készülök is, mert évközben is helyettesítem a lelkipásztor testvéreimet, főleg az itteni érsekújvári lelkészeket akár bibliaórákon vagy istentiszteleteken. Szeretettel fogadom a felkéréseket, amelyekre évközben több alkalommal is sor kerül.

A nyár folyamán helyettesítek Martoson, Ímelyen, Ógyallán, másutt inkább csak egy-egy alkalommal, ha meghívnak, mint vendég-prédikátort. Természetesen az Érsekújvárhoz tartozó Csúzon is. Nagyon szeretem őket is. Az egész nyarunkat ezekkel a helyettesítő szolgálatokkal töltöttük el a feleségemmel együtt, aki természetesen mindenhová elkísér engem. Nekem még mindig élmény szolgálni, mert végtelen szeretettel fogadnak mindenütt.

Amellett, hogy igehirdetésekre készülök, nagyon sok könyvet el is olvasok. Mostanában mindenfaló vagyok. A régmúlt időkből szóló történeteket, a keresztyénségről, vagy valamelyik ország történelmét. Róma és Anglia történelme után most a francia hugenottákkal foglalkozom. Kepes, Eszterházy és más kortárs írók könyvei is ott sorakoznak elolvasásra a polcomon. A gyermekeim válogatják ki nekem a jobbnál jobb könyveket. Előfordul, hogy egyszerre hármat is olvasok.

Egy kis kertünk is van, ahol szívesen töltöm az időmet zöldség- és növénytermesztéssel. Olyan jó órákat kint tölteni a szabadban. Pár sor szőlőt is nevelünk. Igaz, most már egyre lassabban művelem meg őket, de mindig megcsinálom, amit szükséges elvégezni, hiszen gondoskodást igényelnek. Mindig nagy örömmel viszem a feleségemnek a megtermett friss zöldséget. Szinte mindent termelünk a kiskertünkben, amire szükségünk van. Közben utazgatunk az autónkkal mindenfelé, de legtöbbször a sírokat látogatjuk meg, mert a rokonság nagy része sajnos már a temetőkertekben nyugszik.

Ezek szerint a fiatalabb szolgatársak gondolnak még Önre, ha helyettesíteni kell őket, s szívesen vállal még igehirdetési szolgálatot? Olyan, mintha nyugdíjba sem ment volna ennyi szolgálati lehetőséggel. Nem okoz gondot a készülődés már lassan közel a nyolcvanhoz?

Nekem ez nem tehertétel. Istennek szolgálni az nekem mindig könnyű volt és ma is az.

Amikor betöltötte a hetvenedik életévét és kötelezően nyugdíjba kellett vonulnia a gyülekezeti szolgálattól, Ön még szívesen maradt volna egy-két évig. Érezte, hogy lenne még ereje a folytatáshoz?

A gyülekezet is ragaszkodott hozzám, s bevallom, nagy szeretettel szolgáltam volna még jónéhány évig. Amikor viszont már befejeztem az aktív szolgálatomat, ezzel egyidőben előjött mindenféle betegség. Egyik műtét a másik után. Az időskornak megvannak a maga kínjai, nyavajái, de sok öröm ér bennünket ebben a korban is.

Nyugalomba vonulása után nem költöztek el Érsekújvárból, hanem maradtak a városban. Nem is terveztek máshová menni, esetleg falura?

Nem terveztünk máshová menni. Mindkettőnk szülőfalujában már meghaltak azok, akiket ismertünk. A rokonság egy része ugyan még ott él, illetve részben elköltöztek onnan, de nagy részüket már nem nagyon ismerjük. Az idén került sor a Cséplő találkozóra, amelyre mintegy 195-en jöttünk össze, de ötvenen még hiányoztak. Eléggé kiterjedt a rokonság, sokan közülük már nem olyan közeliek. Emese lányom viszont itt él a családjával együtt Érsekújvárott, így mi is örömmel maradtunk itt. A mai napig élvezzük az unokáink jelenlétét, akik bár közben felnőttek, de most is ragaszkodnak hozzánk. Sokszor hívnak, mi pedig örömmel megyünk hozzájuk.

Így aktív részese maradt továbbra is a feleségével együtt a gyülekezeti életnek. Jó döntés volt?

Igen, aktív tagjai vagyunk a gyülekezetnek. Részt veszünk az istentiszteleteken, a bibliaórákon és az egyházközség által szervezett alkalmakon. Kisebbik lányunk, Emese a gyülekezet kántora. Ha felkérnek rá, akkor bibliaórákat is tartok. A bibliakörösök is örömmel veszik, ha az idős lelkészük még szolgál közöttük.

Hogyan indult el a lelkészi pályán? Mi ennek a története? Mindig is lelkipásztor szeretett volna lenni vagy esetleg valami más? Mi volt az elképzelése?

Nem készültem lelkipásztornak, bár a családunkban, főleg a nagyanyán szerette volna, ha valaki a papi hivatást választaná. A testvére három évig misszionárius volt Indiában, ahol sajnos megbetegedett maláriában. Ő maga pedig, ha nem is a távoli Indiában, de a szülőfalum, Bátorkeszi környékén végzett missziói munkát még a háború előtt. Ő hangoztatta mindig, szeretné, ha valamelyik unokája pap lenne. Talán Pista öcsémet nézték ki erre a hivatásra, mert gyakran állították fel a sámlira szavalni. De hogy végül melyikünk induljon el ezen a pályán, arról nem igazán volt szó.

Mindhárman kitűnően tanultunk, mégsem nagyon megtűrtek voltunk abban az időben. Rendszeresen ugyanis templomba jártunk, nemcsak vasárnap délelőtt és délután, hanem még hétközben is. Így eléggé kilógtunk a sorból. Az iskolai év végén viszont mégis megjutalmaztak bennünket a jó tanulmányi eredményért.

Az alapiskola után szakközépiskolába szerettem volna menni, de az igazgató határozottan kijelentette, szó sem lehet róla: pék vagy lakatos lehetek. Mégis jelentkeztem a komáromi ipariba, még felvételi vizsgát is tettem is, sőt, a gimnáziumban is próbálkoztam, de egyikbe sem vettek fel. Később megtudtam, azért, mert hittanra jártam. Hiába voltak támogatóink, egyszerűen nem lehetett.

Apám viszont egyáltalán nem szerette volna, ha hozzá hasonlóan mi is péknek állunk. Ő ugyan pékmester volt, de borzasztóan sokat szenvedett azért, hogy a szeretett szakmájában maradhasson. Az egyik pékségét, amelyet ő maga alapított, a háború után államosították. A másikból meg kirúgták. Nagyon nehéz volt az élete, de mégis egészen hetvenhét éves koráig, ameddig csak bírt, pékségben dolgozott. Szívvel-lélekkel végezte a munkáját. Tőle örököltük a sütés-főzés szeretetét, az a vérünkben van a mai napig. Mivel nem akarta, hogy pék legyek, így lettem lakatos.

A szülei is ezt szerették volna? Nekik mik voltak a terveik?

Sokat dolgoztam apám mellett a pékségben. Olyan kilenc éves koromban, az ötvenes évek végén már együtt sütöttük a házi kenyeret. Nem akart senkit felvenni maga mellé, én meg elég izmos fiú voltam. Péntek délután és szombat délelőtt segítettem be neki, aztán kitakarítottuk a kemencét. Ez volt minden hétvégénk fő programja. Nem tiltakoztunk emiatt. A testvéreim is szerettek apám mellett sündörögni. A kistestvérem lába alá sámlit tettek, úgy segített pödörni a kiflit, meg amit kellett. Ennek ellenére mégsem szerette volna, ha valamelyikünk péknek áll. Hajnalokban is szerettem a pékségbe menni, ott lenni a kenyérsütésnél, aztán kihordani a friss kenyeret, kiflit az üzletekbe. Végül lakatos lettem, pedig akkor még semmit sem tudtam erről a szakmáról.

Egyébként, még ha kényszermegoldás is volt, de érdekelte önt ez a szakma?

Amikor elkezdtem a szakmát tanulni, akkor nagyon örültem, hogy ezt választottam. Egy kitűnő mester karolt fel, aki a diáktársaimmal együtt mindenre megtanított. Meg szeretettük is volna ellesni a szakma fortélyát. A lakatosság mellett a csőszerelői, esztergályos mesterséget is elsajátítottam. A tanulmányi idő három éve alatt elvégeztem az összes kínálkozó tanfolyamot. A mesterünk nagyon ösztönzött mindenre. Nem akarok ezzel ugyan dicsekedni, de hárman is „vörösdiplomával” végeztük el a szakiskolát. Voltak, akik egyházunknak gondnokai lettek.

Ezzel a kitűnő végzettséggel miután elhelyezkedtünk azonnal a hatodik fizetési osztályba soroltak be. Így azonban nem barátokat szereztünk magunknak, hanem ellenséget, akik irigykedtek ránk. Voltak, akik 20-30 évig dolgoztak ugyanazon a helyen, de a négyes osztálytól nem kerültek át magasabba, mivel nem volt meg a megfelelő szakirányú végzettségük. Ez pedig komolyan megmutatkozott a fizetésben is. Többek között a műszaki rajzok leolvasását, értelmezését is rám bízták, mivel az iskolában ezt jól elsajátítottam. A mester annyira megkedvelt, hogy ha kellett, mindig engem hívtak segítségül. Szerettem azt a munkát. Viszont a mesterem és az osztályfőnököm, Szénási tanár úr is arra ösztönzött, hogy tanuljak tovább. Lehetőség adódott felvételi vizsgát tenni az esti gimnáziumba.

Engedélyezték?

Akkor ebbe már nem volt beleszólása a falum vezetésének. Sokan irigykedtek a családomra, haragudtak az apámra, de voltak, akik meg tisztelték és szerették. Mindenki „papának” szólította egészen idős koráig. De most visszatekintve az időben úgy látom, hogy akkoriban azok sem igazán tehettek másként, mint ahogyan megkívánta a kormány, amihez kénytelenek voltak alkalmazkodni. Abban viszont már nem szólhattak bele, hogy a munkahelyem, vagyis a hajógyár, ahol elhelyezkedtem, milyen lehetőségeket kínál. Kitűnő ajánlóleveleket kaptam a gimnáziumi jelentkezéshez, fel is vettek felvételi vizsga nélkül, viszont ez után nagyon nehéz évek következtek.

Miért?

Munka mellett tanultam. Délután fél kettőkor kezdődött a gimnáziumi oktatás és egészen nyolc óráig ültem az iskolapadban. Utána rögtön mentem az esti műszakra, ahol reggel hatkor végeztem. Alvás, pihenés után kezdődött minden elölről. Fél kettőtől ismét iskola, majd munka. És ez így folyt heteken keresztül. Legjobban az éjszakai műszakot szerettem, mert akkor közben lehetett pihenni is, nem kellett nyolc órán keresztül dolgozni. De elég fárasztó volt ennek a kettőnek a váltakozása: aludtam és mentem. De kitartottam, elvégeztem a gimnáziumot.

Volt egy kedves tanító bácsim, Schmidt rektor úr, aki mindig gondolt rám. Az előző időszakban Bátorkeszin a református iskola tanítója és egyben igazgatója volt. Ő vett a szárnyai alá és kísérte végig az alapiskolai, majd a szakiskolai tanulmányaimat. Gyerekként szerettem hozzá járni beszélgetni. Nagyon kedveltem őt. A gyülekezet kántora volt. Vasárnaponként mindig mellette ültem a templomban, segítettem neki kirakni az énekszámokat. Az éneklésre is ő ösztönzött. Végtelenül jó kapcsolat alakult ki közöttünk, olyan apa-fiúi. Egy alkalommal felvetette, nem mennék-e el teológiát tanulni. Az öcsémről akkorra már kiderült, hogy a gimnázium után orvosira készül, az öt évvel fiatalabb kisöcsém viszont még nem döntött. Addig ösztönzött a kántor, míg végül beadtam a derekam és jelentkeztem a prágai teológiára.

Miért a teológia felé irányította a figyelmét?

Szerette, ahogyan éneklek mellette, s látta, hogy örömmel járok az istentiszteletre, mellesleg jó a viszonyom a gyülekezet lelkészével, az egyházmegye esperesével, Horváth Zsigmonddal, a későbbi püspökkel. Szintén nagyon kedvelt engem, beleértve a családunkat is. Ő keresztelt, konfirmáltatott, esketett, bocsátott ki lelkészi szolgálatba. Nagyon közvetlen kapcsolatban voltam vele is. Ők ketten ösztönöztek arra, hogy mivel jól tanultam, jelentkezzek a teológiára, próbáljam meg. A családom persze nem örült ennek az ajánlásnak.

Hogyhogy?

Nagyon jól kerestem. A hajógyárban havonta sokszor kétszer annyi fizetést hoztam haza, mint az apám. Annyira jól megfizették a munkámat. Apámnak meg három gyermeket kellett eltartania a csekély bevételéből, meg lisztet vennie a kenyérsütéshez. Úgy gondolom, azért mégis örülhettek a döntésemnek, még ha nem is mutatták ki, viszont inkább azt szerették volna, ha maradok a kitanult szakmámban, ahonnan még feljebb léphetek a ranglétrám. Akár csoportvezetőnek is kinevezhetnek. A második évben már sokkal több feladattal bíztak meg. Közvetlen kapcsolatom volt az oroszokkal, akik átvették az elkészült hajót. A csoportom vezetője mindig engem hívott, ha valami probléma adódott és magyarázkodni kellett.

Édesanyja mivel foglalkozott?

Otthon dolgozott, háztartásbeliként. Ami nem kevés munkát jelentett abban az időben. Állatokat tartottunk, házunk mellett nagy veteményeskert terült el. Gondoskodott a négy felnőtt férfiról. Sütött, főzött, mosott, vasalt ránk. Akkoriban még nem álltak rendelkezésre konyhai segédeszközök. A vasalóba parazsat rakott, így melegítette fel.

Édesapja pedig pék volt.

Apám mindig saját pékségről álmodott. Képes volt ezért a jachimovi uránbányában dolgozni. Meg is fizették érte, de mire megkereste rá a pénzt, a háború után jött a pénzbeváltás. Később, amikor mégis sikerült volna saját pékséget nyitnia, államosították. Megvette ugyanis a bombatámadásért zsidó pékség épületét, felújítani azonban már nem tudta, mert addigra államosították. Aztán az állam által rendbe tett másik, államosított pékségben kezdett el dolgozni. De nem maradt ott sokáig. Annyira keveset keresett, hogy abból az ötvenes években három gyermeket nehezen tudott volna felnevelni, így inkább váltott. A téglagyárban helyezkedett el. Borzasztóan nehéz munkája volt, viszont jól keresett.

A felvételire mégis elment Prágába.

Igen. Akkor már Nagy Béla volt a lelkészünk, jó viszonyban voltam vele, felajánlotta, hogy elkísér Prágába. Egyébként ő sem örvendezett annak mikor megtudta, a teológiát választottam. El is árulta, hogy ötszáz korona a havi fizetése, s hozzátette: ebből egy falusi lelkész nem tud megélni. Abból az összegből lehetetlenség is volt eltartani egy családot, bár ő egyedülálló volt, viszont kertészkedett ő is, mint ahogyan minden lelkész abban az időben. A felvételim sikerült.

Kikkel együtt felvételizett Prágában, illetve kik voltak a magyar református évfolyamtársai?

Egy elég szép csoport felvételizett akkoriban. Az előző évben még kevesen jelentkeztek, de mi már hatan voltunk. Mindannyiunkat felvettek és el is végeztük a teológiát. Sajnos négyen már nem élnek közülünk: Sándor Béla, Göőz Bertalan, Mártha Géza és Szabó Károly, akivel nagyon jó barátságot kötöttünk. Nagy jó csoportot alkottunk. Valójában az előttünk lévők nem voltak olyan odaadóak. Ezt őszintén mondom. Valahogyan nem tudták úgy megélni a kínált lehetőségeket. Kicsit elcsábította őket a nagyváros. Ott voltak egy-két évig Prágában, aztán abbahagyták a tanulmányaikat. Vagy a város szívta el őket, vagy nem voltak elég szorgalmasok, így kimaradtak az egyetemtől. De mi hatan, jártunk előadásokra, készültünk a vizsgákra, a legációra. A Teológiai Kar vezetése meg volt velünk elégedve. Utánunk már nagyon jó csoportok jöttek, akik közül szintén mindenki befejezte a tanulmányait, lelkészek lettek.

Emlékszik-e valamelyik tanárra, amelyik nagy hatást gyakorolt Önre?

Nagyon kedves emlékeim vannak Molnár Amadeo professzorról, szerettem az előadásait. Sok egyetem vette fel őt a diszdoktorai közé. Kitűnő, halk szavú ember volt, magyar felmenőkkel. Annyira kedveltem őt, hogy örömmel tanultam az óráira. De szerettem a már idős héberszakos Bič professzort is, aki emberi módon viszonyult a teológusokhoz, a jövendő lelkészekhez. Az újszövetséges tanárral, Peter Pokornýval szintén jó kapcsolatom volt. Még később is üzent nekem a cseh diáktársaimon keresztül. Jó érzéssel töltött el, hogy emlékezett rám. De Csémy Lajos professzort sem felejtem ki a sorból, akivel szintén jó kapcsolatot ápoltunk. Hozzá mindenféle kéréssel fordulhattunk. A lakásán is felkerestem, ha olyan problémám adódott. Meghallgatott, s ha tudott, segített, közben járt.

A cseh nyelv gondolom nem okozott gondot? Vagy a volt munkahelyén, Komáromban jól elsajátította a szlovák nyelvet?

Természetesen gondot okozott a cseh nyelv. Az ötvenes évek elején mindenki magyarul beszélt a hajógyárban. Szlovák szót ritkán lehetett hallani. Még a szlovák falukból érkezők is igyekeztek magyarul beszélni, igazodni a többiekhez. Ami rám ragadt az iskolában, azt a tudást vittem magammal. Kezdetekben lapítottunk, hallgattunk, nem mertünk megszólalni. Egy jó félév is eltelt, míg úgy, ahogy megértettük, amit mondanak nekünk. Persze, voltak kivételek. Göőz Bertalan és Szabó Károly szlovák gimnáziumban érettségiztek, így nekik nem okozott olyan nehézséget a cseh nyelv, hiszen kiválóan tudtak szlovákul. Kicsit irigyeltük is őket.

Ha ránk esett a reggeli áhítat szolgálata, amit csehül kellett végezni, akkor Karcsihoz vagy Bercihez fordultunk. Mindig készek voltak segíteni. Az áhítatunk viszont inkább csehszlovákra sikeredett. Meg is mosolyogták a nyelvezetünket a cseh évfolyamtársak. Idővel azért belejöttük a cseh nyelvbe, a professzorok nagy része végtelenül türelmesen hallgatott bennünket. Csak mondja, „Bratre, len řikájte”. Abból nem volt gond hogyan mondjuk. Kézzel vagy lábbal, de ha látták, hogy a feltett kérdésben a hallgató tájékozott, tudja miről van szó, akkor nem tiltakoztak a nyelvi keveredés miatt, megértőek voltak. Még a szigorúbbról sem lehetett elmondani, hogy a vizsgáztatáskor ne lett volna türelmes a magyar református hallgatókhoz. Magyarul Csémy Lajos professzornál és Turnský Istvánnál vizsgáztunk, ő a gyakorlati teológiát tanította nekünk. Csémy az első évfolyamban latint oktatott, majd később gyakorlati teológiát.

Hogyan emlékszik vissza a Prágában eltöltött öt évre? Melyek voltak a legmeghatározóbb emlékei?

Nemcsak a hivatásunkra készültünk. Szerettünk ismerkedni Prágával Szabó Károllyal az élen, aki egy felfedező ember volt. Hozta a térképet és mutatta hová megyünk. Aztán már térkép sem kellett, csak mondta az úticélt. Nagyon szerettünk vele barangolni, akkor már ismerte Évát, akit később feleségül vett /Szabóné Kozár Éva/ és én is akkor ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Sok kép tanúskodik arról, hogy merre jártunk hétvégenként, természetesen nem a tanulás rovására, hanem a szabadidőnkben. Akár ősszel vagy tavasszal, amikor szép volt a természet indultunk felfedezni a történelmi Prágát, élveztük a főváros gyönyörű épületeit, az óvárost, a képtárat. Megnéztük a Nemzeti Színház előadásait, jártunk koncertekre, olyanokra is, amit templomokban szerveztek meg. Oda is mindig együtt mentünk a többiekkel.

Tartottuk a kapcsolatot az Ady-klubbal is, amelynek az orvostanhallgató Pista öcsém volt az alelnöke, én meg oszlopos tagja. Hetente jártunk a rendezvényeikre. Duka Zólyomi Árpád, Futó Endre, Bauer Győző gyakran bejártak hozzám, beszélgettük és nagyokat vitatkoztunk a bibliai üzenetekről. Akkoriban volt egyetemista Lacza Tihamér is, vele is jóban voltunk. Belekerültünk az egyetem körforgásába. Az akkor már ötödéves Duka Zólyomi Árpád és Rákos Péter március 15-re betanított velünk egy színdarabot. Én játszottam Görgeyit, nagyon sikeresek voltunk.

A feleségével is itt ismerkedett meg?

Őt már korábban ismertem. Az öcsémmel egy évfolyamba járt az orvosi egyetemre, de nem abba a csoportba, viszont ismerték egymást. Én akkor elsőéves hallgató voltam a teológián. Az Ady-klubban kerültünk közelebb egymáshoz. Elég hosszú ideig udvaroltam neki. A barátság, ismerkedési időszak 1967-ben kezdődött el közöttünk és csak három évvel később kötöttünk házasságot. A szüleink előre figyelmeztettek, hogy ne siessük el a közös életünket, mert még nem fejeztük be az egyetemet, fenntartani sem tudnánk magunkat, meg nincs is hol laknunk. Végül ötödéves hallgatóként nősültem meg, amikor már abban reménykedtünk, hogy hamarosan sikeresen befejezem a teológiai tanulmányaimat és valószínűleg kihelyeznek valamelyik gyülekezetbe.

A Prágai Tavasz, az 1968-as események milyen hatással voltak a szlovákiai magyar református teológusokra?

Komoly hatással voltak ránk, amikor bejöttek a „testvérek” segíteni, mert veszélyben volt Csehszlovákia. Kostsánszky Dániel lelkipásztornál végeztem a nyári teológusi gyakorlatom és éppen azon az éjjel érkeztem haza a szüleimhez, Bátorkeszire, amikor a szovjet tankok bevonultak Csehszlovákiába. Ez az esemény lelkileg is megérintett bennünket és azon gondolkodtunk, hogyan fogunk majd visszamenni Prágába. A sajtóból tudomást szereztünk arról, hogy a főváros főtere megtelt tankokkal, amelyeknek az ágyúcsövei a Nemzeti Múzeumra irányították. Bevallom féltünk, de aztán összeszedtük magunkat és Varga Imre püspök biztatására szeptemberben visszatértünk a fővárosba és folytattuk a tanulmányainkat. Nem avatkoztunk bele semmibe. Sajnos a cseh csoporttársaim viszont sokkal aktívabb résztvevőkké váltak az eseményeknek. Huszonheten kezdtünk, de csak tizennégyen szereztünk diplomát. A többiek szétszéledtek az orosz invázió után. Vagy külföldre mentek, vagy bebörtönözték őket a nagyon aktív fellépésük miatt.

Varga Imre püspök óva intette Önöket, hogy ebből hagyják ki magukat?

Való igaz, a püspök azzal érvelt, ez nem a mi ügyünk, teljesen távol áll tőlünk, ki kell ebből maradnunk. Mi Szlovákiában élő magyarok vagyunk, nekünk is megvannak a magunk gondjai. Ezt a magyarázatot azonban nem igazán akarták megérteni a cseh hallgatók, s rengeteget vitáztunk is emiatt a csoporttársainkkal. Egyszerűen nem értették meg, hiába magyaráztuk, hogy nekünk milyen nehéz idegen uralom alatt élni. Bennem is, de legerősebben főleg a nagyszüleimben és a szüleimben élt még az a tudat, hogy az a hely, ahol élünk, az egykor Magyarország volt.

A nagyanyám abban nőtt fel, illetve a családom, de a többi magyar csoporttársamé is. Ezt a génjeinkben hordozzuk magunkban, s tudtuk, nekünk ezt így kell elviselni, ezzel kell élnünk: ha kell, hallgatni, ha szükséges, megmondani, közben tanulni. Ugyanígy tették a többiek is. Nem sokat beszéltek, hanem tették a kötelességüket.

Nátek Sándor és neje Irénke

A cseh diákok egy része meg tüntetett, ami végül a kárukat okozta, mert aztán meg jött a szörnyű elnyomás. Ami ugyan minket is elért, s ezért nem is maradhattunk teljesen nyugton. Kuczy Lajossal alapítottunk egy reformklubot, melynek keretében előadásokat szerveztünk. Én az Új- és Ószövetségről adtam elő. Kezdetekben a teológiai kar kistermében tartottuk meg ezeket a programokat, de mivel akkor olyan nagy lelkesedéssel fogadták a kezdeményezésünket a prágai magyar diákok, hogy később már egy nagyobb termet kellett keresni a több, mint száz érdeklődőnek. Meghívtuk Duka-Zólyomi Árpádot, Molnár Jánost, Duray Miklóst, Csémy Lajost. Egészen addig szervezkedtünk Kuczy Lajossal, míg elő nem állítottak bennünket. Meg is fenyegettek. Azt mondták, ha nem fejezzük be ezt a tevékenységünket, elbocsátanak bennünket a teológiáról. Mi inkább a maradást választottuk.

Tanulmányai után már nagyon várta, hogy szolgálatba álljon?

A hat leendő református lelkipásztor közül én már június 28-án Pokorný Péter újszövetségesnél letettem az utolsó államvizsgámat. Azonnal szerettem volna szolgálatba lépni, mert akkoriban nagyon sok gyülekezet várta az ifjú lelkészeket. Varga Imre püspöknek meg is írtam. Nős voltam és szerettem volna parókiát kapni, ahová beköltözhetek a feleségemmel és elkezdhetem a szolgálatot. Sajnos az állam nem engedélyezte. A Pozsonyi kerület és a Komáromi járás vezetése kijelentette, hogy én még a környékükre sem mehetek. Így borzasztó nehézségbe ütközött az elhelyezkedésem. De nemcsak nekem, hanem szinte mindegyikünknek gondot okozott, holott kitűnően befejeztük a tanulmányainkat. Mellesleg vágyakoztunk szolgálatba lépni valamelyik gyülekezetben.

A csoportunkból rajtunk kívül Szabó Karcsiék és Kis Pálék is összeházasodtak, sőt, Göőz Bertalan is megnősült. Jártunk a püspök után, a helyettesét, Horváth Zsigmondot is felkerestük, aki megígérte, mindent megtesz és igyekezett is azon, hogy esetleg mellette, Komáromban lehetnék a segédlelkésze.

Szeptember 5-én Búcson, egy szombati napon exmittált, kibocsátott a szolgálatba, hogy már ez se legyen akadály a jóváhagyásnál. Ebből az alkalomból egy gyönyörű igét választott a számomra, a 2 Tim 2, 15 verset, amelyben egy olyan életre szóló biztatás fogalmazódik meg, mely szerint igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét. Zsiga bácsi lelkesedéssel beszélt az igéről. Aztán pedig én is szolgáltam igehirdetéssel, sajnos, arra már nem emlékszem, hogy melyik ige alapján.

Nagyon sokan eljöttek erre az alkalomra. Az én és a feleségem rokonsága is. De hiába történt meg a kibocsátásom, engedély hiányában mégsem tudtak kihelyezni parókiára, végül Varga Imre püspök vett maga mellé Rimaszombatba. Akkoriban üresedett meg a püspöki sajtótitkár helye, így lettem mellette segédlelkész és püspöki sajtótitkár 1971 adventjében Rimaszombatban.

Kedden költöztünk, szerdán bibliaórát tartottam, pénteken már egy öngyilkos mérnököt temettem szlovákul, vasárnap kereszteléssel egybekötött istentiszteleten hirdettem Isten igéjét. Rögtön bedobtak a mélyvízbe. Az volt a szerencsém, hogy ott rátaláltam egy nagyon kedves testvéremre, Vaszily Jánosra, egyetemes egyházunk főtitkárára, aki felajánlotta, hogy mindenben segít nekem. Tényleg úgy is volt. A mai napig áldom őt ezért. Elég sokszor felmondtam neki az igehirdetéseimet, azokat is, amelyeket a temetésekre készítettem. Sok tanáccsal ellátott, ami óriási segítség volt a számomra. De nem csak ő, hanem az egész családja, a felesége, Éva is végtelen szeretettel vett körül bennünket. Volt egy másik kedves család is Rimaszombatban, Durdáék. Elmentem Gizi nénihez, elmondtam neki, kit kell eltemetnem, viszont nem tudok semmit sem róla, sem a családjáról. „Nem baj” – mondta, míg mosogatok, elmondom. S így is volt. A temetés után meg is kérdezték, hogy honnan tudom mindezt az elhunytról.

A teológia elvégzése után nem küldték azonnal katonai szolgálatra?

Mindig felmentettek valamilyen indokkal. Nem akartam azonban elkerülni a kötelező katonaságot, de amig nem fejeztem be az egyetemet, nem szerettem volna bevonulni. Nem is hívtak be. De miután kihelyeztek Rimaszombatba és megszületett Katalin lányunk, megérkezett a behívó mindenki nagy szomorúságára. Derekas János bácsi, az idős gazdasági vezető is sajnálta, hogy el kell mennem, nagyon megszeretett, szinte a jobbkeze voltam. Mindenben kész voltam neki segíteni, még a saját családi háza körül is, ha szükségeltette. Ficzere Pali bácsi, a püspökség igazgatója, akit szintén kedveltem, sajnos nem tudta elintézni, hogy mégse keljen bevonulnom Kassára.

Később egy olyan hírt kaptunk, mely szerint kihelyeznek a hármas határhoz. Megijedtünk a feleségemmel, hogy egészen a magyar-szlovák-szovjet határhoz kellene költöznünk? Egyházunk főtitkáránál, Vasily Jánosnál azonnal tiltakoztam is, hogy oda nem megyek. Ő meg mosolyogva válaszolta, hogy nem arra a hármas országhatárhoz, hanem a három járás Léva, Érsekújvár, Komárom határához, Nagyölvedre. A feleségemmel és a hathónapos kicsi lányunkkal, Katalinnal tavasszal, éppen a névnapomon költöztünk az új helyemre.

Az ölvediek végtelen nagy szeretettel vártak bennünket. A legfinomabb ebédet készítették el nekünk. A kis cuccainkat behurcolták a kitakarított, üresen maradt hatalmas nagy parókiára. Április elején pedig bevonultam katonának, Kassára. Előtte volt egy temetési szolgálatom, így a helyieknek a temetőkertben mutatkoztam be. Míg katonáskodtam, addig Csuprai Ernő lelkipásztor helyettesített, akinek máig hálás vagyok ezért. Távollétem ideje alatt mindenben segítségére volt a feleségemnek. Meg kellett szép szóval győzni az akkor még keményszívű gondnokokat, akik ragaszkodtak a gyülekezet minden fillérjéhez, s nem igazán akartak feleslegesen költekezni. Azzal érveltek, nem tudják meddig lesz a lelkészük ez a fiatal pap. Nem volt könnyű kibontakozni. De Isten ott is munkálkodott értünk. A feleségemnek akkor már nem éltek a szülei, de olyan gyülekezeti tagok vették körül, akik mindenben segítették őt.

Annak ellenére, hogy a gondnokok úgy vélték, nem sokáig maradnak ott, elég szép időt töltöttek el Nagyölveden.

Ez a feszültség ott élt bennünk is, hogy ha változnak a körülmények, akkor tovább kell mennünk.  Ugyanis a gyülekezet előző lelkésze, Bihary Mihály, akinek a helyére mentem, csak ideiglenesen költözött Prágába azzal a céllal, hogy a teológiai karon oktassa a leendő a magyar református lelkészeket. Évekig pásztorolta a nagyölvedi híveket. Távozása után a bútorainak nagy részét összezsúfolva egy kamrában helyezte el. Ugyanis ő sem tudta meddig marad ott, s azzal számolt, ha már nem lesz rá szükség, akkor visszajön. Tulajdonképpen ezért nem is nagyon gondolkodtunk hosszútávon. Rengeteg szolgálati lehetőség volt akkoriban Barsban. Hívtak Garamszentgyörgyre, ahol egy nagyon jó lelkes gyülekezetet hagyott maga után Tömösközy Laci bácsi, akit a lévaiak hívtak meg lelkészüknek, közben megválasztották esperesnek is. Ő is ajánlotta nekem az előző helyét azzal, hogy az nem lenne nekem rossz.

Egy évig katonáskodtam Kassán. Borzasztó hosszú időnek tűnt. Teljesen értelmetlennek tartottam a seregben való szolgálatot. Bár igaz, egy nagyon jó helyre kerültem, a repülősökhöz. Egyetemet végzett, intelligens társaságot alkottak. Az orvosok közé egészségügyisnek osztottak be. Sok mindent megtanultam tőlük, például a vérvételt és érbe adni az injekciót. Valószínűleg jól is végeztem, mert még a lökhajtásos repülőket vezető ezredeseknek is csak a „fúzati”, vagyis a bajuszos adhatta be az injekciót. Vért is csak én vehettem tőlük, mert elterjedt, én finomabban csináltam. Olyan ereik volt, mint a kisujjam, a harmadik vérvételnél mégis összeestek. „Adj, nekik egy pofont, mindjárt felébrednek” – tanácsolta a mellettem lévő orvos, s úgy is lett.

A feleségemnek az volt a legnehezebb időszaka, hiszen egyedül maradt a kicsi lányukkal. Akkor lett némileg könnyebb, amikor maga mellé vette a súlyosan beteg, járni nem tudó testvérét. Irénke, a feleségem lett a gondozója, ő meg a társa a kisgyerek mellett. Már tudott kihez szólni, de a gyülekezet is körbe fogta őt szeretetével. Amikor letelt az egyéves katonai szolgálatom, viszont akkor sem esett szó arról, hogy esetleg megválasztana lelkészének a gyülekezet, illetve beiktatnának. A lelkészi szolgálatomat visszavettem a helyettesítőmtől, Csuprai Ernő lelkésztől.

Sajnos el kell mondanom, hogy eleinte nem volt könnyű a szolgálat, mert egymásnak forduló volt a gyülekezet. Problémák adódtak felekezeten belül is, s ezeket mind lassan el kellett simítani. Nagyon jóban voltam a katolikus plébánossal, akivel már a szolgálatom kezdetén igyekeztem felvenni a kapcsolatot. Az elődömmel inkább kerülték egymást. A falu felekezetileg két részre oszlott, reformátusra és katolikusra. Eljártam misére, ő meg az istentiszteleteinkre. Közösen vettünk részt a temetéseken. Lassan oldódott a feszültség, s közben egyre többen, százak jártak templomba. Nem egyszer a katolikusok részt vettek a templomi alkalmainkon.

Köszönhető volt ez az Ön habitusának?

Istené a dicsőség. Nemrég visszahívtak, amikor megtartották az ötven évvel ezelőtt konfirmáltak találkozóját. Én konfirmáltam őket. Lelkendezve mesélték, hogy micsoda nagy dolgokat tettem Nagyölveden. Nem tudok róla, mondtam szerényen, csak azt, hogy tettem a dolgomat. Szolgáltam közöttük, magyaráztam a bibliai történeteket, az üzenetet. Ahogy tetszett beszélni, azt soha nem lehet elfelejteni, mondták. Ezek jó érzésű visszajelzések a számomra, mégis vallom, hogy egyedül Istené a dicsőség.

Végül megtörtént a beiktatása?

Később szerettek volna egyházmegyei szolgálatokat is rám bízni, ami Csuprai Ernőnek nem nagyon tetszett. Azt mondta, addig ez szóba sem jöhetett, amig be nem iktattak. Meg is kérdezte egy látogatása alkalmával, hogy nem maradnánk-e itt Nagyölveden?

A Prágába költözött Bihary Mihály több alkalommal is hazalátogatott. A családja, az édesanyja is eljárt a gyülekezetbe, egyes családokkal tartotta továbbra is a kapcsolatot, a keresztgyerekei is itt éltek. Nem tudtuk, hogy mi tévők legyünk. Menjünk-e máshová? Bár nem volt szándékunk más gyülekezetet keresni. Közben megszületett a második lányunk is, Emese. Mellesleg jól éreztük magunkat ott. A parókiához tartozott egy nagy kert. Én is, a többi szolgatárshoz hasonlóan, kertészkedni kezdtem. A megtermett zöldséget meg eladtam a piacon.

A híveknek az istentiszteleten kívül tartottam bibliaórákat, a gyerekeknek hittanórákat és készítettem fel a konfirmandusokat. A katolikusok is ilyen aktivak voltak. Azzal érveltem, ha nekik lehet, akkor nekem is. A plébános is biztatott, hogy miért is ne. Ha nekem százak járnak a templomba, akkor neked is járhatnának annyian. Így aztán mindent végeztünk. Az akkori párt vezetői nem is szóltak bele. 

Érdekes volt, hogy a lévai járásban teljesen megtűrték az egyházak nagyobb aktivitását, nem szóltak bele semmibe. Egyébként nem is kérdeztük meg senkitől, mit szabad és mit nem, egyszerűen végeztük a munkánkat. Az alapiskolában már jóval a rendszerváltozás előtt is tanítottunk hittant, egy idő után azonban az igazgató megtiltotta. Azzal érvelt, hogy sajnos az iskola területén már nem lehet, tartsuk meg a parókián. Igy kiszorultunk az iskolából. A gyerekek pedig eljöttek a parókiára, ahol az irodában tartottuk meg a hittant. Az esős időszakban sajnos behozták a cipőjükön a sarat, meg nagy rendetlenséget is hagytak maguk után, de én élveztem közöttük lenni. A gyülekezeti ház szinte kicsinek bizonyult, annyian jártak bibliaórára, olyan lelkes közösség alakult ki ott akkoriban.

1977-ben levelet írtam a püspökségre. Kiderült, hogy az egykori nagyölvedi lelkész, Bihary Mihály már nem jön vissza, Prágában docensnek nevezték ki. Állandósították a teológiai karon, végül a családja úgy döntött, ott maradnak. A beiktatásomra eljött Varga Imre püspök, akit nagyon kedveltem, Horváth Zsigmond és Tömösközi László lelkészek is. Utána még hét évig szolgáltam Nagyölveden.

Úgy tervezte, hogy akár egészen nyugdíjaztatásáig marad Nagyölveden vagy ha úgy adódik, akkor elmenne akár máshová is gyülekezeti lelkésznek?

Nem voltak ilyen terveim. Annyira jól éreztük magunkat Nagyölveden. Nagyon jó barátságot kötöttünk néhány ottani családdal, összejártunk. Jó viszonyban voltam az idősekkel, a presbitekekkel, a gondnokokkal. Mindenre megtanítottak engem az ottani józan parasztemberek. Például szőlőt metszeni, de megmondták azt is, kihez hogyan kell viszonyulni. Fantasztikus emberek voltak, s az akkor kialakult jó kapcsolat a mai napig tart.

Ha itt jól érezték magukat és bizonyára a gyülekezet is szerette Önöket, akkor mi volt a váltás oka? Meghívással került Érsekújvárba?

Sajnos az akkori pártvezetők miatt kellett onnan eljönnünk. Egy idő után már életveszélyesnek tűnt a maradásunk, annyira megfenyegettek. Ez pedig komoly megfontolásra ösztönzött bennünket. Annyira be akartak avatkozni a gyülekezetek, egyházközségek életébe, hogy én ezt már nem tudtam elhordozni. Annyira tiltakoztam miatta, hogy egy alkalommal csak egy pici megjegyzést tettem, mégis óriási ellenségeskedést váltott ki. Ekkor fogalmazódott meg bennünk, hogy máshová kellene mennünk.

/Peresné/Vajda Zsuzsánál több alkalommal is megfordultunk Érsekújvárott, akit Liptay Lothár után helyeztek ki segédlelkésznek. Jelezte nekünk, nem szándékozik ott maradni, mert másutt fog szolgálni, viszont szeretné, ha valaki betöltené a helyét. Meghallgattuk őt, de nem mondtunk rá semmit. Aztán február közepén megjelent a parókia kapujában két jól öltözött férfi, az érsekújvári gyülekezet gondnokai azzal, hogy őket Zsuzsanna küldte, férjhez ment és Alistál lesz a szolgálati helye. Igyekeztek meggyőzni, hogy fogadjam el a meghívásukat Érsekújvárba. Nagyon sokat lamentáltunk és töprengtünk a kérésen. Érsekújvárott ugyanis egy nagy park közepén állt a templommal egybeépített parókia, ahová az istentiszteletet vasárnaponként 10-20 ember látogatta. Bibliaórák nem nagyon voltak, de hittanórák és konfirmációi előkészületek talán igen, vagyis nem igazán volt gyülekezeti élet. Zsuzsa ugyan sok mindennel próbálkozott, rendbe tetette a templom belső terét, de félt is ott lakni, mert sokszor rázörgették az ajtót. A templom körül szemétdomb éktelenkedett. Hogy jöjjünk mi ide? – tettük fel a kérdést.

Nem volt ez egy újabb kihívás?

Felajánlották, ha mégis elfogadjuk a meghívást, akkor a feleségemnek intéznek munkahelyet. Csak nagy nehezen tudott elhelyezkedni Zselízen laboránsként, nem is a szakmájában, s ígérték, hogy itt majd folytathatja és be is fejezheti az erre kapcsolódi speciális iskoláját Trencsénben. Majd valahogyan a Jóisten segítségével megbirkózunk a nehézségekkel, s ezzel felvértezve döntöttünk úgy, hogy akkor eljövünk, a többi majd kialakul. A nagyölvedieket annyira szerettük, hogy nem mertük nekik megmondani. Katalin lányunk konfirmációját előbbre hoztuk, nem árultuk el az igazi okát, hogy mi már szerettünk volna onnan minél hamarább eljönni. Katalin konfirmációjakor jelentettük be, hogy elmegyünk a gyülekezetből. Én még most is elérzékenyülök. Borsódzik a hátam. Ott mindenki sirt. Még az idős emberek is. Annyira szerettek. Még a majdnem kilencven évesek is eljöttek Érsekújvárba, a beiktatásomra. Nagyon nehéz volt elmondani a gyülekezetnek, hogy mi onnan elmegyünk. Annyira kedvesek voltak, hogy még fel- és lepakolni is segítettek. Itt az idős gondnokokon kívül nem volt senki segítőkész ember. Két szoba és a konyha készen várt bennünket, de az iroda, a mellék- és a többi helyiségek viszont nem, mert nem volt rá se pénz, se erő azok rendbetételére.

2017. április 30. Utódjának, Sasák Attila lelkipásztor beiktatásán

Idén, április 27-én volt negyven éve, hogy elkezdtem a szolgálatomat Érsekújvárban. A két lányunk miatt az iskolai év végéig elhalasztottuk a költözést, én viszont már minden vasárnap megtartottam az istentiszteletet. Sőt, beszolgáltam még Nagyölvedetet és Farnadot is.

A templom és parókia szabadon, körülkerítetlenül állt, így amikor elfoglaltam a szolgálati helyem, azonnal azzal a kéréssel fordultam a presbitérium felé, hogy tegyenek lépéseket ennek érdekében. A telek ugyan az egyházközség tulajdonát képezte, de az építkezéshez szükségeltetett a hatóság engedélyeztetése. Az elődöm is bizonyára sokszor kérvényezte a hivatalos szerveknél a körülkerítését, de eredménytelenül.

Némi utánajárást követően a járási egyházügyi titkár végül három napon belül megadta az engedélyt, aki, mint mondta, azonnal a szívébe fogadott. Elárulta, hogy mivel nyugdíj előtt áll, neki már nem számít semmi. Később csak a tervrajzokkal adódott némi gond, de végül az is elrendeződött.

A két idős gondnok azonnal megrendelte a szükséges építőanyagot, beleértve a vasat, amit a templom hátsó részében tároltak. A kérdés végül már csak a körül forgott, hogy ki lesz a kivitelező, illetve ki végzi el a munkát? Az itteniek régivágású úriemberekként ugyanis nem fogták meg a lapátot és a csákányt.

Azonnal kitűnt, hogy ez egy városi, nem pedig falusi gyülekezet?

Nem, nem érződött. Itt nem is volt akkoriban a gyülekezetben tősgyökeres érsekújvári.  A régóta ott élőkről kiderült, hogy valamikor Farnadról, Vágfarkasdról, Negyedről, Kisújfaluról, Kamocsáról vagy máshonnan költöztek be. Ezért is ment borzasztó nehezen egy megszokott rendnek a kialakítása. Mindenki ugyanis mást hozott az előző gyülekezetéből, s azt kellett közös nevezőre hozni. Végül mi döntöttük el a feleségemmel, hogy ezentúl így lesz. De nagyon nehezen tudtuk keresztülvinni, végül elfogadták, megkedvelték az új rendet. Viszont ez évekbe telt.

A kerítés megoldása viszont bonyolultnak tűnt. A két gondnok megfogadta, hogy egy hónapon keresztül minden nap eljönnek építeni és hozzák magukkal az ebédét is. Így is történt. Csak estére mentek haza. A szomszédos épületnek a fűtője volt egy bácsi a mányai gyülekezetből, ő is megfogadta, hogy amikor csak engedi a munkája, átjön segíteni. A kerítés végül három hét alatt elkészült.

Ha kevesen alkották a gyülekezetet, akkor mégis hogyan sikerült elérni, hogy egyre többen legyenek?

A meghívásomat az egyházközségi közgyűlésen mindössze huszonheten szavazták meg. Ennyien alkották akkor a gyülekezetet. Aztán elkezdődtek a szolgálatok vasárnapról vasárnapra. Nem mentünk senki után, hogy jöjjön templomba. Valahogyan mindig többen vettek részt az istentiszteleten. Általában 70-80-an jártak, volt, amikor százan is eljöttek. Egyre nagyobb létszámban jártak a gyerekek is hittanra és a konfirmációi oktatásra. Mire elérkezett 1989, addigra egészen kibontakozott a gyülekezet.

Egymásnak átadták az emberek, hogy új lelkésze van a gyülekezetnek, s azért jöttek templomba?

Nagyölvedről éveken keresztül beszolgáltam a környező gyülekezeteket. Az esperes, Tömösközi László bízta rám őket, azzal, hogy nekem van autóm, menjek oda szolgálni. Hiába mondtam, hogy vasárnap már hat helyen hirdetek Igét, úrvacsorát osztok. Még bírod, fiam - ezzel intézett el. Ezekből a gyülekezetekből származott el a legtöbb Érsekújvárba. Talán ez indította el többeket a templom felé.

Gyerekekkel tudott foglalkozni a hitoktatás keretében az iskolában?

Szeptemberben jeleztem az alapiskola igazgatójának, hogy szeretnék hittant tartani a református tanulóknak. Azért bátorkodtam előállni ezzel a kéréssel, mert előtte kiderítettem, hogy a katolikusok is tartanak hitoktatást. Amikor megkaptam rá a jóváhagyást, akkor már csak az foglalkoztatott, hogyan tudnám összegyűjteni a gyerekeket. A lányaim, Katalin és Emese kis misszionáriusok voltak az iskolájukban. Mindketten szereztek maguknak barátokat és kezdték beszervezni a reformátusokat. Már az első tanévben is voltak diákjaim, igaz csak hárman.

Még a rendszerváltozás előtt költöztünk Érsekújvárba, de nem okozott gondot az iskolai hitoktatás. Akkor már nagyon kezdett lazulni a korábbi szigorúság. A párttitkárok csak legyintettek, hogy nyugodtan tegyem a dolgom, főleg, amikor kiderült, hogy Göőz Bertalannal osztálytársak voltunk. Az iskola igazgatója pedig egy köbölkúti hivő katolikus családból származott, maga is templomba járó ember volt. Még külön osztályt is kaptunk a hittanóráknak. Egy idő után amikor kezdtek volna kiszorítani az iskolából, akkor a feleségem tanácsára a hittanosok a parókiára jártak órára. Mivel csak egy bejárat volt, a családnak sem volt nyugalma sem a hittan, sem a bibliaórák idején, vagy a konfirmációi felkészítéskor. Nagy volt a járás-kelés a parókián keresztül, amely össze volt kötve a templommal. Majd a kilencvenes években a feleségem újabb ötlettel állt elő: építsünk a templom mellé egy gyülekezeti házat. A város polgármestere Csanda Endre lett, akivel korábban jó kapcsolatokat ápoltunk, amikor még a járási pártszékhelyen gazdasági vezetőként dolgozott. Elmondtam, gyülekezeti házat szeretnénk építeni és kértem, próbálja meg ebben a gyülekezetet segíteni. Így is lett. A város anyagilag és pénzbelileg is jelentősen hozzájárult a beruházáshoz. 

Milyen épületet terveztek?

Nagyobbat nem, mint amilyen lett, főleg az anyagiak miatt. A berendezéssel együtt majdnem egymillió koronába került, ami akkoriban óriási pénzt jelentett. A gyülekezetnek viszont nem nagyon volt erre fedezete, habár összejött valamennyi. Csúzon és Csehiben is az egyházközség visszakapta a földjeit. Mivel ez utóbbi helyen már nem élt református, jelentős összegért eladtuk a parókiát és a templomot. Az eladásból származó bevétellel és a csúzi gyülekezet pénzével gyarapítottuk anyagiakban az újváriakat. A város több százezer koronával támogatott bennünket, hasonlóan a többi felekezethez. Az építkezési munkára pedig valahogyan összeverbuváltuk a gyülekezeti tagokat. Márciusban kezdtük, szeptemberben pedig már el is kezdtük az oktatást a falai között.

De olyat építettek, ami elégséges volt a gyülekezeti tagok számára?

A gyülekezet először szépen növekedett, majd apadni kezdett. 50-60 férőhelyesre terveztük, hogy mindenki elférjen. Mostanra már nagyon megfogyatkoztak a hívek, elsősorban talán azért, mert az akkori fiatalok nagy része /majdnem háromszázat lekonfirmáltam/ már nem él Újvárban, szétszóródott a világ minden tájára.

Mi mindenre használták ki a gyülekezeti házat?

Itt tartottuk meg a hittanórákat a kicsiknek és nagyoknak, a konfirmációi előkészítőt, bibliaórát a felnőtteknek, a fiataloknak. Fantasztikus bibliaórákat tartottunk a fiatalokkal, sok énekkel és beszélgetésekkel, találkozókkal fűszerezve. Ha pedig nagyon hideg volt a templomban, akkor pedig itt, a kifűtött helyiségben tartottam meg az istentiszteletet is. Éveken keresztül 10-15, de 89 után előfordult, hogy huszonnégy konfirmandusunk is volt. Mikó Jenő, egyházunk akkori püspöke meg is kérdezte, honnan vettem ezt a sok fiatalt. Innen Újvárból, akiknek a szülei itt éltek. Abból a sok fiatalból ma már csak ketten maradtak a városban.

Nálunk a családban mindenki szolgált: a felségem volt a bibliaóra kántora és a gyülekezeti énekkar motorja, ő hívogatta az énekkarosokat. Az idősebbik lányunk, Katalin, aki ma már lelkészként végzi a szolgálatát, olyan volt, mint egy misszionárius. Minden református gyereket hittanórára invitált, később pedig az ifjúsági bibliaórára, ahová egy nagyon szép közösség járt. Sokszor nem is én tartottam meg, hanem rábíztam Katalinra, Emese pedig a gyerekeket készítette fel a karácsonyi műsorra. Később ő lett a kántor.

Hatvan-hetven gyermek volt a gyülekezetben és karácsonykor mindenki szerepelni akart akár egy nyúlfarknyi mesével vagy verssel. Három énekkarra is futotta a sok gyerekből, korosztályi lebontásban. Egészen fantasztikus volt. Az utánam jövő ifjú lelkészek nagyon sokat igyekeznek, de már nincs annyi sok gyerek.

A gyülekezeti házon kívül voltak-e még más építkezések?

Annak ellenére, hogy az elődöm mindig pénzbeli problémával küszködött, nekünk, miután idejöttünk, soha nem voltak ilyen gondjaink. De az utódomnak is ez a tapasztalata. Mindig adakoztak és adakoznak azóta is a hívek. Előfordult, hogy nehéz volt előteremteni a havi díjat, de amire kellett, arra mindig összeadta a gyülekezet. A presbitérium egyszer feltette nekem a kérdést, hogy honnan is van nekünk mégis ennyi pénzünk? Azzal válaszoltam, ne kérdezzék, mert magam sem tudom. Csak van.

Jó kapcsolatom volt a külföldiekkel, kaptam a városházától is és a rendszerváltás után többen is utánam jöttek azzal, hogy bizonyos összeggel szeretnék gyarapítani az egyházközség vagyonát. Tehát mindig volt pénzünk arra a célra, amire kellett. Javítottuk a templomot. Vettünk villanyorgonát. Volt ugyan a gyülekezetnek egy szép orgonája, de az a bombázáskor tönkre ment. Mindig az volt a nagy álma volt a gyülekezetnek, hogy legyen elegendő pénze. A polgármesternek jeleztem, hogy szükségünk lenne pénzre. Százezer elég lesz? - kérdezte. Arra, amilyet szeretnénk, talán nem, de ha ennyit kapnánk, az nagyszerű lenne – mondtam. Szegheő Erzsébettel, az itteni Művészeti Alapiskola igazgatónőjével, aki egyébként híres zenész is volt, és Emese lányommal néztünk körbe a környező plébániákon. Végül egy nagyszerű, több százezer koronás villamos orgonára esett a választásunk, ami majdnem teljesen helyettesíti a klasszikus orgonát, még fújtatója is van.

Vettünk egy kisebb orgonát is a gyülekezeti házba, amelyen a feleségem játszott éveken keresztül. Javítottuk a templom tornyát. Vörösrézzel fedtük be még a rendszerváltozás előtt. Az is egy külön csoda, hogy miként adtak rá engedélyt. A katolikus plébános által szereztünk mi is a templom tornyára vörösrezet és ugyanazzal a mesterrel tetettük fel, mint ők.

A parókiát több alkalommal is rendbe raktuk, felújítottuk a belső fűtési rendszert. A szolgálati időm vége felé kifestettük a templomot, amelynek a környékét mindenki csodálta. Tele volt a kertünk virággal, úgy nézett ki mint egy arborétum. Ezen felül volt még egy nyolc ár kertünk, 400 tőkés szőlőm Csúzon, az ottaniak besegítettek a művelésébe. Mindig vittem magammal a napi igét és a vasárnapi szolgálatra dúdolgatva, vígan elkészültem. A szőlőt még én ültettem a gyülekezet telkére 1986-ban, nagyon sok termést hozott. A fordulat után a szövetkezetek felbomlottak, nem volt kinek eladni a szőlőt, úgy kellett kínálni a szép, gyönyörű fürtöket egyiknek másiknak. Sokba került a permetszer is. Végül már ingyen sem kellett senkinek, gondozatlanul otthagytuk.

Amig dolgozgattam, közben lassan összeállt az igehirdetésem. Mikor hazajöttem, leírtam, hogy ehhez a szöveghez ragaszkodjam és ne térjek el a tárgytól. Nem nagyon szerettem átadni a szolgálati helyem, még betegség idején sem, kevesen is helyettesitettek. Azt vallottam, hogy engem az Úr mindig felkészít arra, hogy legyen erőm. S ha fájt is valamim, vagy magas volt a lázam, vagy a virágporok miatt kellett sokat tüsszögnöm, minden gondom megoldódott mire felértem a szószékre. Nem tüsszögtem, a betegség elmúlt. Soha nem volt semmi bajom. A szolgálatomat mindig elvégeztem, akár törött kézzel, kivert szemmel vagy betegen. Mindig kész voltam szolgálni.

Említette, hogy sok gyerekkel foglalkozott, de szervezett-e számukra nyáron táborokat?

Érsekújvárott nem szerveztünk táborokat a gyerekeknek. De elvittük őket azokba, amelyeket Katalin lányunk szervezett lelkészéként Kamocsán és másutt. Csanda Ildikóval, aki egy utazási irodának volt a tulajdonosa, 27 esztendőn keresztül jelképes összegért egy-két napos kirándulásokra vittük a nagyobb gyerekeket. Eleinte teljesen ingyenesen, de mivel mindig ketten-hárman hiányoztak a bejelentkezettek közül, később fizetőssé tettük, szinbolikus összeget kértünk az útért mintegy ösztönzésként. Összebarangoltuk egész Magyarországot. Voltunk színházba, cirkuszba, várakat látogattunk, fürdőket.

Mit tartott a legnehezebbnek a szolgálatában?

Borzasztó nehezen tudtam magam rászánni a súlyos betegségben lévő gyülekezeti tagok, illetve a haldoklók meglátogatását, illetve azokat a családokat, akik elvesztették a szeretteiket. Mindig csak a feleségem noszogatására indultam el. Nem egyszer megtörtént, hogy hajnalban telefonáltak a parókiára, mert akkoriban ugyanis másutt nem volt telefon, s engem kértek meg, adjam át, halálos baleset történt. Szörnyű nehéz volt ez a feladat.

2017. november 18. Ünnepi zsinat a reformáció 500. évfordulója alkalmából Rimaszombatban, ahol Fazekas László püspök köszönetét fejezte ki a nyugalomba vonult Nátek Sándor lelkipásztornak a több évtizedes szolgálatáért

A szomszédunkban rákos beteg feküdt. El kell menned - mondta szinte utasítva a feleségem. Borzasztó nehezen indultam el, de hogy én mit éltem át ott ....

Volt egy nagyon kedves orvosa a gyülekezetnek, haldokolt. Majdnem egy órát töltöttem el az ágyánál úgy, hogy fogtam a kezét, de egy szót sem szóltam. A Biblia azt mondta: Ha beszélsz és szólsz, az könnyű. De ha valakinél hallgatsz, s tudod, hogy a halálán van, az nagyon nehéz. Kijöttek a könnyei, már nem tudott beszélni sem, végül kiejtette a kezét a kezemből ... és az borzasztó volt. Szörnyű nehéz ilyeneket átélni.

Több gyülekezeti tagnak voltam ott a halálánál. Elmentem, mert a Jóisten adott erőt hozzá, de az én emberi énem rettenetesen tudott előtte tiltakozni. Kerestem mindenféle kibúvót, hogy ne kelljen oda mennem, azt kívántam, gyógyuljon, épüljön fel. Az is előfordult, hogy valaki azt üzente, ne látogassam meg, mert nem szeretné, ha ilyen helyzetben látnám őt. Emlékezzek rá úgy, amilyennek ismertem. Örültem ennek az üzenetnek, mert tényleg nem akartam elmenni. Tényleg megkönnyebbülésként vettem az üzenetét, ami egy ajándék volt tőle nekem.

Ez sokkal nehezebb volt, mint a temetési szolgálat, amikor már búcsúztatni kell az elhunytat?

Minden temetési szolgálat nehéz. Mindenkinek a koporsójához úgy kellett odaállnom, hogy tudom, az valakinek a valakije. Ölveden könnyű volt. Akiket temettem, azokat először elsirattam. Akkoriban az volt a szokás, hogy a halottakat egy ideig háznál tartották a háznál. Az én időmben már felépült a szép halottas ház, ide kisérték ki az elhunytat. Volt virrasztó is, ahol énekeltek. Amikor megszólalt a harangszó, akkor már tudtam, hogy elindultak a koporsóval a temetőbe. A halottas menet elhaladt a parókia előtt, én a kerítés mögött álltam. Sokszor könnyezve kisértem végig az elhunytat. S amikor én a temetőben a koporsójához álltam, bizonyos mértékben már elbúcsúztam tőle.

Nem volt könnyű akkor sem a szolgálat, amikor kisgyermeket kellett temetni, vagy teljesen fiatalt, húsz éven alulit, vagy olyat, aki alig nősült meg és született gyermeke, súlyos balesetben elhunytat, öngyilkosokat. Szörnyű volt mindez. Érsekújvárban is rengeteg temetésem volt, hiszen több, mint harminc éven keresztül szolgáltam ott és évente összejött 5-6 temetés, de itt már nem ismertem annyira az embereket. Az elhunyt személyről egyáltalán nem szóltam. Igét hirdettem. A feltámadás örömüzenetét. A visszajelzések szerint, találóak voltak.

Itt azonban nem érintett meg mindegyik temetés úgy, hogy az nehézséget okozott volna. Nagyon sokan ismeretlenek voltak a gyülekezet számára is. Az utóbbi évtizedben azt tapasztaltam, hogy még a gyerekek és unokák sem mennek el a temetésre, de még a közeli rokonok sem. Előfordult, hogy ketten, hárman, esetleg öten jöttek el a búcsúztatásra. Az egyik temetés kettőkor kezdődött, de a család szólt, hogy igyekezzek, mert fél háromkor már indulni akarnak a halotti torba. Végtelen szomorúsággal töltött el, hogy egy kilencvenéves édesanya búcsúztatását ilyen gyorsan le akarják tudni, aki 6-7 gyermeket felnevelt.

Az ilyen helyzetek mindig elszomorított. De mindig készültem a temetésekre. Nem úgy álltam oda, hogy csak előtte kérdezem meg az alapinformációkat, mint néhány szolgatársam: Hölgyet temetünk?, Hány éves? Volt olyan temetésem is, amelyre senki nem jött el. A halottat elhozták az idősek otthonából, akinek az volt az utolsó kívánsága, hogy református lelkész temesse el. Az igazgatónő eljött, jó távol állva meg a koporsótól. Most mi legyen? – kérdeztem a temetkezési vállalkozótól. Atya, minden papot így hívtak itt, mondjuk el a Hiszekegyet és kísérjük el. Igy is lett. Nem volt kinek beszélni. De Istent dicsőítettük, imádkoztunk az ismeretlen elhunytért.

Az imádság hogyan jelent meg az Ön életében?

Végig kíséri az életemet. Az imádság erejét sokszor megtapasztaltam úgy a gyülekezet, mint a szeretteim részéről. Kivertem a szememet 1999 őszén, úgy, hogy elvesztettem a jobb szemem látását. Némi remény adódott, hogy vissza tudják adni. Az itteni szemorvosnő viszont nem vállalta el, de ajánlotta a zsidó származású, Bécsben dolgozó, de Pozsonyba visszajáró orvosismerősét azzal, hogy megbeszéli vele. Elvállalta. Altatás előtt azt mondta, nem altat el, mert tudja, hogy imádkoznak értem. Nemcsak Ön, hanem én is érzem ezt, mondta. De ki fogja bírni? – tette fel a kérdést. A műtét háromórás lesz. Azt mondtam, igen, ha imádkoznak értem és a Jóisten velem van, akkor biztosan. Később a bibliakörösök mondták is, hogy imádkoztak értem. Éreztem és tudtam, hogy imádság útján az Úristen velem van, ezért nem kell félnem.

Két alkalommal is súlyos műtéten estem át, mindkét forgómat megműtötték. Mindent hallottam, amit velem csináltak, mert itt sem altattak el. Az orvos öcsém ajánlotta, hogy ne hagyjam magam elaltatni. Az Úr veled van. Csak kín és szenvedés, míg a szervezeted az altatót feldolgozza. Amíg az altatásból más bódultan feláll, addig te már járni fogsz. Így is lett. Megműtöttek, s ez volt az igém: Az Úr a te gyógyítód. Éreztem, hogy a Jóisten velem van. Az imádság burkában éltem és Isten hordozott. Utána teljesen tehetetlen voltam egy hónapon keresztül. Nem volt szabad mozognom, hajlítani a lábam. De nem is bírtam volna. Szikrázott a szemem. A feleségem teljesen mellém állt, rá voltam utalva.

Mikor kezdett készülni a vasárnapi igehirdetésre? Télen a szőlőben vagy kint a szabadban nem igazán volt alkalmas.

Most is, amikor a fiatalabb kollégáim felkérnek nyáron a helyettesitő szolgálatra, vagy csak jelzik, hogy majd lesz ilyen kérésük, akkor én azonnal elkezdem a felkészülést az igehirdetésre. Nem halogatom, hogy majd még ráérek. Keresgetem a megfelelő igét. Mások, egykori vagy jelenlegi nagy igehirdetők prédikációit is elolvasom, azokból sokat merítek. Néha egy-egy példát is kiragadtam azok közül, amelyeket olyan nagy beleéléssel adtam elő, mintha én magam éltem volna át. De nem emlékszem arra, hogy felkészületlenül mentem volna a szószékre. Bibliaóráknál előfordult, de a hívek azt azonnal észrevették. Ha nem is mindenki, a feleségem biztosan. Nagyszerűen beszéltél, de nem készültél” – mondta ilyenkor. Ő észreveszi azt is, hogy valamit nem mondtam helyesen, vagy magyartalan volt. A mai napig kijavít.

Hogyan fogalmazná meg a hitvallását?

Gyerekkoromtól kezdve ebbe a hittételbe, ami ajándékként adatott, belevont az Isten. És akart is. Sokáig viszont nem akartam hallani arról, hogy lelkész legyek. Rengeteget vívódtam magamban is, amikor láttam, hogy milyen jól haladok a ranglétrán a munkahelyemen. Akkoriban óriási lehetőségek voltak, virágzott a hajógyár. Európai hírű hajókat építettek. Mindegyikben csodálattal sétáltam. Azon gondolkodtam, hogy én innen lépjek ki és menjek teológiára? Esténként átmentem nagyapámékhoz, akik elég messze laktak tőlünk, közben pedig magamban vívódtam. Az volt az érzésem, hogy engem valaki mintha hátulról lökdösne, hogy nekem igen, oda kell mennem. A Jóisten ott volt akkor és most is itt van mögöttem. Velem van. Nem hagyja, hogy azt a hitvallást, amelyet nem én jelöltem ki magamnak, hanem ő, azt én valaha is elhagyjam. 

Ha újból kezdhetné, akkor is a lelkipásztori hivatás mellett döntene? Bár mondtuk az elején, hogy Isten teljesen más úton vezette ide. Lakatosként a hajógyárban viszont nagyon jól keresett, a munkája jó anyagi elismeréssel is járt. A lelkipásztori fizetés viszont ehhez jóval kevesebb volt és jobban meg kellett küzdeni a mindennapokért.

Mi soha semmiben nem szenvedtünk hiányt. Hála ezért a Jóistennek. Nekünk minden megadatott az elmúlt évtizedekben a mai napig. Autók sorát tudtuk venni. Amikor összeházasodtunk, semmink nem volt. De aztán szép bútorokat vásároltunk és rengeteg könyvet. A két lányunkat egyetemre küldtük, az unokáinkat patronáltuk éveken keresztül. Fantasztikus volt, amit Isten ajándékképpen adott. Soha nem szenvedtünk szükséget. Főleg akkor, amikor a feleségem munkába állt. Nagyon jól keresett, mert veszélyeztetett munkahelyen dolgozott, élő baktériumokat vizsgált. Be sem léphettem a munkahelyére, a mikrobiológiára. Veszélyes, de nagyon szép munkája volt.

De nem bántam meg, hogy végül így döntöttem, s egész életemen át Istent szolgálhattam igehirdetéseimen keresztül. Ma tényleg úgy kellene lenni egy lelkipásztornak, mint ahogyan Pál apostol írja: Aki anyagiakért akar, az inkább ne menjen, mert az ma sincs. Szinből szintén ne, mert nagyon hamar elbukhat. S ha nem érzi Isten útmutatását, a hitvallás ajándéka nincs a szívében, akkor fordítson hátat. A lelkipásztor munkája és szolgálata a pártállam idején sem volt könnyű, véleményem szerint azonban ma sokkal nehezebb. Az egész lelkipásztori munkát ott kellene kezdeni, ahol az első keresztyének. Kimenni az utcára és misszionálni, hívogatni az embereket a megtérésre. Akkoriban áhítoztak az emberi, a krisztusi és isteni szóra. Ma pedig hiába mennének ki: annyi minden befolyásolja, érinti a gyerekeinket, unokáinkat, hogy bizony nagyon nehéz velük az Ige szárnyán szót érteni. Ha ma kellene ezen elgondolkodni, bizony, nagyon nehéz lenne a választás. „Uram, hogyan van most ennek jövője?”

Örülnek-e annak, hogy az egyik lányuk, Katalin, szintén ezt a pályát választotta?

Igen és főleg annak, hogy nagyon lelkesen végzi a szolgálatát a hatalmas nagykőrösi gyülekezetben, ahol évente több száz gyermeket keresztelnek meg. Sok szolgálatuk van a lelkészférjével együtt. Baba-mama klubot vezet, bibliaórákat tart, nyugdíjasotthont látogat.

Vannak még tervei közel a nyolcvanhoz?

Sem távlati, sem nagy tervek már nincsenek. Már az sincs, hogy beülünk az autóba és elmegyünk Katika lányunkhoz Nagykőrösre. Tavasszal értünk jöttek és úgy vittek el. Autózunk ugyan, de olyan messzire és a forgalmas autópályán való száguldozásra már nem vállalkozom.

Elégedett a megtett életpályával?

Igen. Hála a Jóistennek. Tele vagyunk életörömmel. Van, amikor itt vagy ott fáj. Nehéz a felkelés, de mindig rábízzuk a Jóistenre a napunkat, aki ad erőt a nehézségek elhordozására.

1999-ben Polgármesteri díjat, 2006-ban Pro urbe díjat, 2016-ban Polgármesteri díjat kapott Érsekújvárott. Ugyanebben az évben Polgármesteri díjat kapott Csúzon is.

Névjegy: Nátek Sándor

Születési időpont és hely: 1946.

Teológiai tanulmányok: Prága, Károly Egyetem, Csehtestvéregyház–

Rimaszombat 1971 - 1973

Nagyölved  1973 – 1984

Farnad  1975 - 1984

Érsekújvár, Csúz 1984 - 2016

Hosszabb-rövidebb ideig beszolgálta Újlótot, Pozbát, Besét, Baracskát

Házastárs: Szabó Irén

Házasságkötés:  1970, Búcs

Két lány és öt unoka: Katalin /Anna, János/, Emese /Boglárka, Borbála, Tamás/

Kép és szöveg: Iski Ibolya