JSir 4 és Mt 26,14–16
 (ÚSZ) „Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskáriótes Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz" (14). A terv tökéletes. Ehhez asszisztál a belső körből való tanítvány, akit a maga démonjai űznek oda a szervezkedő csapathoz, és egy rabszolga áráért kész részt venni a titkos szervezkedésben. Szívében ott az árulás gondolata, de most már a lába, a keze is mozdul. Nem értem! Jézus hogyan tudta elviselni Júdás sunyi arcát? Hogy bírta a feszültséget, mert mindig ott volt a sarkában ez a gyilkos?! Miért nem rúgta ki? Talán, mert engem is elvisel. Mert a júdások és a módszereik megmaradnak, csak átalakulnak. Akkor ezüstért csókkal, ma valami egészen másért s ki tudja milyen áruló jellel adjuk el Jézust...

Fohász: Jézusom, érzem, ahogy az életem, színpadom-kínpadom egyre szűkül, és még mindig csak a másik emberen látom meg az áruló arcát. Uram, kérlek, tartanád a tükröt, amíg összeszedem magam, hogy belenézzek? Köszönöm! Ámen.