Itt beszélgetünk egy csodás, nyugodt hegyi környezetben, egy faluvégi panzióban, amelynek te vagy az egyik társtulajdonosa. Mi a története annak, hogy most itt élsz és szálláskiadással foglalkozol?

Egy nagyon lassan érlelődő gondolat vált bennem egyre erőteljesebbé: otthagyni a régi üzleti életet és megteremteni egy olyan vállalkozást vagy munkahelyet, ahol sokkal jobban a saját életem kerül előtérbe.

Tehát, nem egy hirtelen jött elhatározásból lettél „vendéglátós”, kipróbálni valami mást is, hanem inkább érlelődött benned ez a folyamat?

Igen is, meg nem is. Az igen az egy lassan érlelődő gondolat volt, nem pedig egy hirtelen felindulásból jövő elhatározás. Évekig érlelődött bennem. Amikor az ember elér egy bizonyos életkorhoz – nálam ez a negyvenedik életévem betöltése jelentette – fokozatosan kezd el azon gondolkodni, tovább lépjen-e vagy sem, függetlenül attól, hogy pontosan meg tudná előre határozni mivel fog majd foglalkozni, illetve hogyan változtasson az eddigi gyakorlaton. Egy jelre vártam, hogy eljöjjön az alkalmas időszak a váltásra.

Miért?

Az életemben többször elértem egy bizonyos határt, amit a hitemből kifolyólag nem szándékoztam átlépni. S amikor érzem, hogy közeledem a vörös vonalhoz, akkor automatikusan azon kezdek el agyalni, miként változtathatnék ezen. Ugyanakkor egy gyorsan jövő elhatározás is megfogalmazódott bennem. Amikor rákérdeztek a munkahelyemen, maradok vagy megyek, akkor gyorsan igent mondtam a távozásra. De egyébként soha nem terveztem, hogy egyszer a turizmusból fogok megélni, de mindig előtérbe helyeztem az emberekkel való foglalkozást. Néhány évvel ezelőtt egy ismerős szólított meg azzal, hogy a falu végén eladóvá vált egy működőképes panzió, s ez elgondolkodtatott.

Megkerdeztem Matyit, lenne-e kedve ezzel foglalkozni. Nekem akkor már volt a falu másik részében, az erdő közelében egy kis faházam, amit pár évvel korábban vásároltam meg. Zárházára pedig úgy kerültem, hogy a munkámból kifolyólag elég sokat jártam a környéken, s közben beleszerettem az erdőkbe és a hegyekbe. Ehhez hozzájárult az is, hogy gyermekkoromban gyakran kirándultam a szüleimmel a Magas-Tátrába, illetve a környező hegyekbe, így egyáltalán nem volt idegen számomra a hegyes vidék. Az egy külön történet, hogy miért is mondtam igent erre a vállalkozásra.

Ahogyan említetted, korábban vásároltál egy parasztházat és onnan indult el az első lépésed a turizmus felé. Akkor még alkalmazásban voltál?

Igen. Nagyon sok helyen megfordultam Szlovákiában tanítani, továbbképzéseket tartani menedzsereknek vagy az új alkalmazottak számára. Amikor volt egy kis szabadidőm, akkor a kollégámmal, aki most az üzlettársam, arról beszélgettünk, milyen jó lenne itt, ezen a helyen egy ház vagy egy picike kunyhó. Az álmom pedig teljesült. Éppen eladóvá vált egy hegyoldalra épített, idén 127 éves parasztházhoz, közel az erdőhöz. Úgy gondoltam, hogy jól fog majd szolgálni családi nyaralásra, s innen fölfedezhetjük a környéket. A faházat megvettem, de amikor ez a barátok, ismerősök tudomására jutott, jelezték, hogy ők is szeretnének megszállni ott pár napra. Ebből az igényből fogalmazódott meg végül a vendéglátással, szállásadással való foglalkozás.

Korábban mi volt a munkád?

Az ismerőseim tudják, hogy a kötelező katonai szolgálat után, amelyet itt a Kis-Fátrában, Túrócszentmártonban töltöttem le, egy országos takarékpénztárnál helyezkedtem el. Először a pénzváltási – valuta-deviza kassza – kasszát bízták rám, majd fokozatosan lettem részese a többi folyamatnak és léptem előre. Két pénzintézetnél dolgoztam, majd egy telefontársaságnál. A bankban tanácsadással is foglalkoztam, majd a nagyon kedves főnöknőm egy alkalommal azzal a javaslattal állt elő, hogy ha szeretném másoknak is átadni a tudásomat, akkor vegyék részt a munkahelyem által szervezett továbbképzésen. Érdekelt az új lehetőség, s miután elvégeztem a képzést, letettem az ezzel járó vizsgákat, attól kezdve tanítottam kommunikálni a menedzsmentet az alkalmazottakkal, az alkalmazottakat pedig az ügyfelekkel.

Izgalmas feladat volt?

Nagyon izgalmas volt, mellesleg érdekelt is. Kezdetben azonban nem sejtettem, hogy az akkori döntésem hosszú évekre megváltoztatja az életemet, ami ráadásul nagyon sok utazással is járt. Pozsony, Kassa, Zólyom, Poprád, Alsó-Kubin útvonalat havonta több alkalommal is megjártam. Szinte mindennap úton voltam, s ezekhez párosultak a külföldi utak is.

A banktisztviselői állásban meddig maradtál?

A két pénzintézetnél összesen 11 évig voltam alkalmazásban. Közben végeztem az iskoláimat, majd váltottam, hátat fordítottam a másik pénzintézetnek is és egy telefontársaságnál helyezkedtem el. Egy ismerőstől, aki tudta, hogy couchinggal foglalkoztam, kaptam egy felajánlást, próbáljam meg náluk is átadni a tudásomat, menjek el a meghirdetett felvételire, s azzal biztatott, biztosan sikerülni fog.

Csábitó volt ez az ajánlat? Mi volt az oka annak, hogy váltottál?

Igen, részben csábító volt, ugyanakkor nagyon szeretem a kihívásokat. Ezek arról szólnak, hogy vagy tudod teljesíteni vagy nem, én pedig mindig igyekeztem ez előbbit elérni. De nagyon a ranglétrának a csúcsára soha nem akartam felérni, a tanításnál szerettem volna maradni, erre köteleztem el magam. Az újabb lehetőség kihívás volt a telefontársaságnál, ami viszont még több utazással és továbbképzéssel járt. Az új helyemen már foglalkoztam magán coachinggal is, amelynek keretében a cég közép menedzsmentjét tanítottam a megfelelő kommunikációra és figyeltem a fejlődésüket.

Mi volt a feladatod?

A banki szférában elég hosszú ideig pénzügyi tanácsadással szolgálatam az ügyfeleknek, majd a coach továbbképzésen való részvétel után üzleti coach tanácsadást is adtam a rám bízott kollégáimnak. Amikor átkerültem a másik pénzintézethez, létrehoztunk egy új osztályt, amely a modernebb továbbképzésekkel és a coachinggal foglalkozott. A telefontársaságnál a munkám viszont már teljesen a tanításról szólt. A cégbe felvett új alkalmazottakat tanítottuk az ügyfelekkel való kommunikációra és a kapcsolattartásra, a portfólió eladására, a sikeres kommunikációra. Később a menedzsereket tanítottuk arra, miként kommunikáljanak a rájuk bízottakkal, hogy azok meg is maradjanak a cégnél, ellenkező esetben elmennek máshová dolgozni és a sok energiát feleslegesen fektettük beléjük.

Elég nagy kihívás lehetett ez a megbízatás, hiszen nemcsak a leendő munkatársakat képezted és tanítottad a megfelelő viselkedésre, a kommunikációra, hanem azokat is, akik tőled jóval magasabb beosztásban voltak.

Igen, az egyik főnöknőm meg is jegyezte, ha már ezen az úton indultam el, akkor arassak is. Ekkor neveztek ki menedzsernek, ahol 100-tól 300 alkalmazott tartozott hozzám. Ekkor tudtam lemérni, megtapasztalni a munkám gyümölcsét, működik-e, amit tanitok. Hála Istennek, igen.

Itt, Szlovákiában végezted ezeket a tanításokat, vagy másutt is, kiterjesztve mindazokra a helyekre, ahol a nemzetközi telefontársaságnak érdekeltségei voltak?

Én a csapattársaimmal együtt a szlovákiai menedzsmentet és az itteni alkalmazottakat képeztük, tanítottuk, ennek a részlegnek voltam a menedzsere. Ez azonban nagyon sok szolgálati úttal is járt, külföldre is mentünk. A kollégákkal együtt megjártuk Ázsiát, Észak-Európától egészen Dél-Afrikáig, sok országban megfordultunk. Ezeken a helyeken a cég konferenciákat és továbbképzéseket szervezett a számunkra. Nekem nagyon jó csapatom volt a telefonszolgáltatónál, velük fejeztem be ezt a részét az életemnek. Nagyon jó baráti kapcsolat alakult ki közöttük, ügyesek és tanulékonyak voltak. A telefontársaságnak egyik programja a konferenciával egybekötött jutalomkirándulásokat célozta meg, amelyen a mintegy ezer alkalmazott közül az ország 150 legjobbja vehetett részt.  

Bizonyára nemcsak ilyen plusz juttatással járt a munkád, hanem anyagilag is jól megfizették.

Igen, de nem gazdagodtam meg. Ugyanakkor nem titkolom el azt sem, hogy a külföldi cégek az ilyen beosztásban lévőt, amelyben én is voltam, aránylag jól megfizette, jóval az átlag fölött kerestem. A pénz azonban nem minden, s amikor elérkezett egy határ, akkor még a jó anyagi megbecsülés ellenére is határozottan ki tudtam jelenteni, hogy eddig, de tovább már nem tudok engedni.

Mikor érkezett el az az idő, amikor úgy érezted, egy ideig még lehet ebben a beosztásban dolgozni a kihívásaival együtt, teljes erőfeszítéssel és erőbedobással, ugyanakkor azonban mégsem innen, ebből a pozícióból szeretnél nyugdíjba menni? Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, ennyi volt, kiszállsz a mókuskerékből annak ellenére, hogy nagyon jól megfizették a munkádat?

Ahogyan említettem, bennem negyven éves koromban fogalmazódott meg a változtatás iránti igény. Ugyanis már annyira megváltozott a  munkám, hogy az többé már nem jelentett kihívást, s egyfajta arany mókuskerékben éreztem magam. Másrészt pedig úgy gondoltam, ha tovább folytatom az életem ezzel a tempóval, akkor eljuthatok egy olyan élethelyzetbe, ami már eltér a gondolkodásomtól, a neveltetésemtől.

Megváltozik az ember habitusa az aranymókuskeréktől, illetve a pénz és a magasabb pozíció miatt?

Igen, megváltozhat. Én nem voltam az, aki a gazdagságra törekedett. Ugyanakkor nem szégyen és nem is bűn annak lenni, viszont tudni kell ezzel megfelelően élni. Még mindig emlékszem a konfirmációkor kapott igémre, ami vezetett engem. Úgy vélem, hogy ez határozza meg az életünket és ennek alapján fogalmazzuk meg annak a határait is. Nekem, az akkor tizennégy évesnek a gyülekezetünk akkori lelkésze, Mórocz Ernő Máté 6,24 igéjét választotta és írta be gyöngybetűkkel a Bibliámba: „Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.”

Ez az ige emlékeztetett mindig arra, hogy elérkezett az a bizonyos határ, vigyázzak. Ha továbbmegyek, akkor megváltozhatom. Mindenki megy előre a saját maga útján, de ott van Isten, az Ő Igéje, amely figyelmeztet, útba igaz9t, elgondolkodtat. Az ilyen erős üzenettel bíró igéknek ott kellene lenni és hatni minden ember életében.

A legutóbbi munkád során érezted az egyfajta félelmet az Istentől való elszakadástól és ezért jött mindig elő a tudatalattiból a konfirmációs ige egyfajta figyelmeztetésként a jövődre vonatkozóan?

Igen. Amikor a konfirmáció alkalmával a lelkészünk a templomba összegyűlt közösség előtt felolvasta a számomra nem is igazán érthető igeszakaszt, nem sejtettem, mire akar ezzel célozni. Nem voltam gazdag, miért foglalkoztatna a mammon, talán még a szó jelentését sem értettem. Csak arra gondoltam, hogy most konfirmálok, 14 éves vagyok, előttem az élet, megingathatatlan az Istenben való hitem. Csak hosszú évek után értettem meg miről is szól ez az ige.

A határokat számomra mindig az szabja meg, milyen feladatokat kell teljesítenem az adott munkahelyen. Sokszor érkezett hozzám a vezetéstől olyan parancs, amelyet kénytelen voltam elutasítani, mert felválhatatlanná vált a számomra. Láttam a munkám, amely a világban végbemenő folyamatok hatására egyre gyorsabb irányt mutatott, s voltak olyan kérések, amelyek szemben álltak az énemmel, a személyes hitemmel. Ekkor kezdtek bennem egyre erőteljesebben foglalkoztatni az olyan gondolatok, amelyek az itteni munkám befejezésére irányítottak, ugyanakkor kitartottam amellett, hogy szükséges számomra a megfelelő jel. Tudtam volna ugyan magamtól is meghozni a döntésemet, de nem voltam biztos abban, Istennek tetsző lesz-e. Hivő ember létemre ugyanakkor úgy véltem, Isten megadja majd a megfelelő időpontban a jelet a döntésemre, nekem csak türelmesen kell várnom, majd megtenni a következő lépést.

Mi volt ez a jel?

Amikor egyre több olyan parancsot kaptam, amelyek nem voltak összeegyeztetőek a hitemmel.

Ímelyről származol, egy ideig a református gyülekezetben elláttad a kántori szolgálatot is, sőt, még presbiternek is megválasztottak. Nagyon aktív egyházi életet éltél, hiszen jónéhány évig énekeltél a Firesz kórusban, részt vettél a fellépéseken, sőt, elvégezted hitoktatói szakot is a Calvin János Teológiai Akadémián. Mesélj ezekről a megélésekről. Először a kántori szolgálatról, majd sorjában a többiről.

Ímelyről származom, egy kicsi, számomra nagyon közel álló faluból. Még meg sem születettem, amikor az anyukám azzal a céllal kapott pénzt az édesapjától, hogy azon majd zongorát vegyen a gyerekeinek. A nagyapán álma az volt, hogy az egyik unokája kántorként szolgáljon a gyülekezetben. Valószínűleg előre látta, mert megvalósult az álma. Én lettem a gyülekezet kántora. Zongorázni nem tanultam meg, hallás után játszottam. Édesanyám viszont nagyon jól játszott mandolinon és szépen zongorázott. A lánytestvérem kurzuson sajátította el a zongorázás tudományát. Én viszont kihagytam ezt a lehetőséget, kimaradva így egy komoly felkészítésből. Énekelni viszont nagyon szerettem. Mellesleg a nagyapám is kántor volt az ő idejében az ímelyi gyülekezetben, de inkább úgynevezett száraz kántor, mert nem játszott hangszeren, csak előénekelt.

Az ifjúsági órákon Ímelyen és Martoson sokat énekeltünk, majd következett Tahiban az egyházzenei hét, végül Isten így vezetett magához. A gyülekezetünk lelkészének a lánya, Mórocz Ildikó karolt fel engem és zongoraórákat irányzott elő a számomra. Én pedig szorgalmasan jártam az órákra. Egy alkalommal azt mondta, talán lesz belőlem valami. Ez olyan ösztönzést adott a számomra, hogy jelentkeztem a budapesti kántorképzőbe.

Szorgalmasan készültem kántornak Budapesten a kántorképző sikeres felvételi vizsgája után Máté János bácsi tanár úr vezetése alatt. Neki köszönhetően egyre ügyesebben játszottam le kotta szerint az énekeket a bibliaórákon, a templomban az istentiszteleten az ismert korálokat. Így jutottam el lassan a kántorkodáshoz. Ímely szerencsés helyzetben volt akkor, mert többen kántorkodtunk, így tudtuk egymást helyettesíteni. Igény is volt az ifjabb kántorokra. A régóta kántorkodók már alig várták, hogy idővel valaki lecserélje őket.  

Mennyi ideig kántorkodtál?

Akkoriban minden egyes vasárnap a templomban én kísértem orgonán a gyülekezeti éneklést. Majd jött egy fiatal fiú, Tamás, aki szintén elkezdte a nyáron megszervezett kántorképző tanfolyamot látogatni Komáromban. Aztán egymást váltva kántorkodtunk. Amikor munkahelyet váltottam és Pozsonyban helyezkedtem el, ritkábban látogattam haza Ímelyre, ilyenkor ő helyettesített engem. Ez mostanra már teljesen megváltozott, hiszen én vagyok a helyettesítője főleg a karácsonyi és a húsvéti időszakban, az ünnepeket ugyanis mindig otthon töltöm és ilyenkor én ülök be az orgona mögé.  

A kántorkodáshoz kapcsolódik, hogy énekeltél a Firesz kórusban, megalakulásától kezdve néhány évig aktív tagja is voltál.

A kántorképző magával hozta az újabb lehetőségeket. Zenében már szakképzett lettem, holott bevallom, addig életemben nem voltam még szolfézsórán. Egy alkalommal megkérdezték, szeretnék-e énekelni, erősíteni a Firesz kórusát. Igent mondtam, bár ez még nagyon a kezdeti időszakban volt. A kórussal nagyon sok helyen felléptünk, nemcsak itthon, hanem külföldön is, közben megalakult az anya- és a leánygyülekezetünkben a saját jó kis kórusunk, a Goudimel. A martosi és ímelyi tagokkal szolgáltunk a környező gyülekezetekben. Később, amikor Komáromba költöztem, az ottani gyülekezeti kórust erősítettem.  

Majd következett a Calvin János Teológiai Akadémia, ahol a hitoktatói szak hallgatója lettél.

Mivel Ímely leányegyházközség, /itt jegyzem meg, hogy talán egyszer voltunk anyaegyházközség a történelem során/ így igény mutatkozott a saját hitoktatóra. Az anyaegyházközségből, Martosról járt ki hozzánk a lelkész hittant tartani a gyerekeknek. Én pedig szerettem volna több ismeretet szerezni az egyháztörténelemből, az ó- és újszövetségből, a vallástudományból és mindenből, ami ezzel összefüggött, hogy értsem is, amit olvasok a Bibliából, illetve át tudjam adni majd a tudásomat másoknak is. Így amikor sikeresen elvégeztem a hároméves hitoktatói szakot, engedélyezték a vasárnapi iskola tartását a gyerekeknek, amely párhuzamosan zajlott az istentisztelettel. Ekkorra már szereztem elég ismeretet ahhoz, hogy tudjam miként kell egy ilyen órát megtartani a gyerekeknek, illetve az legyen érdekes is a számukra.

A gyülekezetünk gyermekei nagyon igényesek voltak, így alaposan fel kellett készülnöm a gyerekekkel való foglalkozásra. Szeretettem átadni nekik mindazt, amit megtanultam, bár az ő nyelvükön, érthetően kellett, hogy a koruknak megfelelően be tudják fogadni az üzenetet. Nagyon egyszerűen, de játékos formában, flanelanyagok segítségével. A hivatalos hitoktató egyébként Mórocz Katalin, a lelkészünk lánya volt. Nagyon sokat tanultam tőle. Amikor ő volt a gyerekekkel, igyekeztem ellesni a módszereit. Egy-egy alkalommal, amikor rám bízták az óra megtartását, alaposan fel kellett rá készülnöm. Nemcsak az óra, de maga a felkészülés is nagyon érdekes volt. Sajnos ez az időszak nem tartott sokáig, hiszen elkerültem Pozsonyba.

Ezek a nem munkahellyel kapcsolatos képzések még a banktisztviselői időszakodra nyúlik vissza?

Ez még arra az időszakra esett, amikor Komáromban dolgoztam bankban az ügyfélszolgálati részlegen, de kétlaki voltam, a hétköznapokat Komáromban, a hétvégéket Ímelyen töltöttem. Itt látogattam az istentiszteleteket és foglalkoztam a gyerekekkel. Ebben az időben csak kéthetente tartottak istentiszteletet a falunkban, mivel egy lelkész látta el az anya- és a leánygyülekezetet is. Most már más a helyzet, mert lelkészházaspár szolgál, így hetente rendszeresen van a templomunkban istentisztelet. Azelőtt, amelyik héten nem szolgált nálunk a lelkészünk, akkor mi mentünk Martosra az istentiszteletre. De karácsonykor ott és nálunk is mondtunk verset a templomban és énekeltünk is. Az utcabeli szomszéd bácsi a pünkösdi gyülekezetnek volt a prédikátora Naszvadon. Nagyon jó barátságban voltak a nagyapámmal. Néha eljött a feleségével az ímelyi templomba az istentiszteletre, s minket is meghívott, hogy amikor nálunk nincs szolgálat, akkor menjünk el vasárnap délutánonként az ő gyülekezetébe. Ez egy nagyon gazdag időszakot jelentett az életemben, hiszen a református gyülekezetünk mellett megismerkedhettem a pünkösdi közösséggel is. Tanultunk tőlük is, mert ők más szemszögből világították meg az igét, s rám ez nagyon építően hatott.

Milyen gyakran jársz most haza a szülőfaludba édesanyádhoz vagy ő is itt lakik veled Zárházán?

Sajnos, amióta elindítottam a szállásadással kapcsolatos vállalkozásomat, azóta nagyon ritkán fordulok meg otthon. A húsvéti és a karácsonyi időszakot azonban nem hagyom ki, azokat otthon töltöm, ilyenkor elmegyek az istentiszteletre. A napjaim jelentős része azonban itt zajlik Zárházán, ugyanakkor időnként hazalátogatok édesanyámhoz és elhozom magammal. Ő elég gyakran tartózkodik itt egy vagy akár két hétig is. Aztán hazaviszem Ímelyre, megnézzük, ott minden rendben van-e, majd egy-két nap után már jövünk is vissza.

Mivel tudja itt magát elfoglalni, besegít esetleg a működésbe?

Hála Istennek, úgy látom még hetvenen túl is több az energiája, mint nekem. Fékeznem kell, hogy kevesebbet dolgozzon, mert nagyon sokat segít. Rengeteg tanácsot adott a főzéssel kapcsolatban, régi recepteket oszt meg velünk, s igyekszem megtanulni a főztjét, ami nagyon finom.

A szülőfalud nem hiányzik?

De, hiányzik. Ugyanakkor sok mindent lehet meríteni ebből az időszakból, hiszen a gyermekkorom adta meg az életem alapjait. A környezetet, amely befolyásolja életünk alakulását, három részre osztanám: a családra, a szülőkre és a testvérre, amely közösség tovább tágul a gyülekezettel és a magyarsággal. Ez alapozta meg az életemet, ami itt hiányzik. Ugyanakkor egyszer mindenki kirepül a családi fészekből, s csak az Isten tudja merre viszi őt vagy küldi onnan tovább. Ezzel együtt kell élni.

A munkahely révén értelemszerűen mégis ki kell szakadni a megszokott környezetből. Később lakást vettél Rajkán és ide költöztél. Itt sikerült becsatlakozni a református gyülekezetbe?

2004-ben kerültem Pozsonyba a munkám révén, s akkor már tanítással foglalkoztam. Pozsonyba, Trencsénteplicre, Zólyomba és Alsó-Kubinba jártam tanítani. Egy ideig albérletben laktam, de falusi gyerekként inkább sajátra vágytam. Városi környezetben vettem egy lakást, a jó elhelyezésének köszönhetően a közelben meg tudtam ejteni a bevásárlást, közel volt az üzletközpont, a mozi, kisétálhattam a Dunához, de falusiként képtelen voltam megszokni a panellakást és hiányzott a magyarul beszélő közeg. Olyan lakhatást kerestem, ami közel volt a pozsonyi munkahelyemhez. Így kerültem el Rajkára, ahol lakást vettem.

Innen Dunaszigetre vezetett az utam, ahol végre családi ház révén falusi környezetben lakhattam mintegy fél órára a munkahelyemtől. Ez volt a vágyam, ha már a fővárosban is kell dolgoznom, de azért mégis falusi környezetben lakhassam, én ott érzem magam a legjobban. Amikor Rajkán laktam, akkor bekapcsolódtam a mosómagyaróvári gyülekezetbe. Rajkán van egy kis imaház és gyülekezet, ahová kéthetes rendszerességgel járt ki a mosómagyaróvári lelkésznő istentiszteletet tartani. Így egyik héten itt, a következőn Mosómagyaróvárra menten istentiszteletre vagy pedig haza Ímelyre, a szülőfalumba.

Az, aki gyermekkorában reformátusok között nő fel, nem hiányzik egy idő után egy hasonló közösség itt az Alacsony-Fátrában, teljesen szlovák környezetben? Mire van lehetőség, illetve miként tudod megélni itt a hitedet? Valószínűleg ez gondot okozhat …

Bizony, ez itt gondot okoz. Amikor idekerültem, azonnal utána is néztem, hol található a legközelebbi református gyülekezet. Ez innen mintegy kétszáz kilométerre lenne Nyitrán, esetleg Körmöcbányán, ami szintén nem 10-20 kilométeres távolság. A gyülekezet nagyon hiányzik. Említettem, hogy az életem alapját mi minden képezi: a család, a gyülekezet és a magyarság, nos, itt ebből semmi sincs meg. A covid időszak nagyon rossz volt, hiszen nem lehetett templomba menni, ennek ellenére Isten úgy készítette el a számomra, hogy nem hiányzott azonnal a gyülekezeti közösség. Minden vasárnap az közösségi hálón vagy a youtube-on megnéztem a lelkészek által rögzített igehirdetéseket, nekem ez nagyon gyümölcsöző időszak volt. Elég volt rákattintani valamelyik gyülekezet honlapjára vagy a youtube csatornára és már otthon éreztem magam.

A covid időszak után, amikor már nem voltak meg ezek a lehetőségek, éreztem igazán, hogy a reformátusok messze vannak tőlem. Otthontól 280 kilométerre vagyok és 15 kilométerre a lengyel határtól. Itt nemcsak reformátussal, de magyar emberrel is ritkán lehet találkozni. Ilyenkor fel kell ez embernek magát találnia. Árva vidékén sok szép templom található és amit nem tudtam, hogy errefelé nemcsak katolikus, hanem nagy evangélikus közösségek is találhatóak. Vasárnaponként, ha éppen nincsenek vendégeink, akkor elmegyek istentiszteletre Alsó-Kubinba vagy Istebnére, illetve akár a kisebb falukba is, ahol vannak evangélikus gyülekezetek. Annak kimondottam nagyon örülök, hogy a református gyülekezetekből is vannak vendégeink. De egyházi kórusok vagy lelkészek is foglaltak nálunk szállást egy-egy megbeszélésre. Az evangélikusok is szerveztek itt a presbitereiknek hitmélyítő hétvégéket. Nagyon jók az ilyen alkalmak, mert tartanak reggeli és esti áhítatot, amelyeken én is részt veszek.

Beszéljünk egy kicsit a vállalkozásodról. Mikor gondoltad úgy, hogy elég volt az eddigi életből és valami mással szeretnél foglalkozni?

Hosszú éveken keresztül jártam a világot, szinte megkerültem a földgömböt. Megismertem Szlovákia összes nagyvárosát, talán nincs is olyan hely, ahol ne lettem volna. Aztán a régi főnökséget leváltották, jöttek az újak, akik mást akartak. Olyan elvárásokat is megfogalmaztak, amit képtelen voltan összeegyeztetni a hitemmel. Ekkor jött az elhatározás, hogy várok arra a jelre, amely majd tovább visz engem. Ez azonban nagyon sok imádsággal is járt. A Biblia azt mondja, aki kér, annak adatik. Sokan azonban azonnal szeretnék megkapni Isten válaszát valahogyan így: „Ha kérdeztél, akkor azonnal válaszolok.” De ez nem működik. Vannak az ember életébe készítve olyan utak, amelyekre azt mondja Isten, ezen már tovább ne menj. Vagy pedig adja a bátorítást, itt még mehetsz. Ezt azonban nem könnyű észrevenni, csak akkor, ha hittel kérjük, mutassa meg, merre tovább.

Milyen hosszú volt ez az imádsággal teli várakozási időszak?

Ahogyan említettem korábban is, negyven évesen jött el az a pillanat, hogy éreztem, váltani kellene. De adtam magamnak egy határt, hogy 45 éves koromig várok Isten válaszára, addig türelmes leszek. Akármennyire határozta el magát az ember arra, hogy szeretne majd mással foglalkozni, ugyanakkor tele van aggódással is, hiszen nem olyan könnyű otthagyni egy nagyon jól fizető munkahelyet, kiszállni egy arany mókuskerékből. Viszont, amikor az emberbe egyre jobban hasit bele a konfirmációjára kapott ige a mammonnal kapcsolatban, rájön, talán most érkezett el az az idő, amelyre már nagyon várt, hiszen ez egyfajta jel is.

Amikor új vezetőség érkezett a munkahelyemre, akkor az egyfajta lehetőség is volt, hogy lehet menni, most már mások irányítanak, sőt, beharangozták a létszámcsökkentést is. Az egyik kolléganőm is felkerült erre a listára. Jelentkeztem a főnökömnél, szeretnék elmenni a cégtől kiváltva így a kolléganőmet: ő maradna, én pedig mennék. Csakhogy a vezetőség a felvetésemre egy határozott nemmel válaszolt, hozzátéve, nem tudnak elengedni. Ekkor úgy véltem, akkor mégsem ez volt az a jel, amelyre válaszolnom kellene. Továbbra is türelmesen várakoztam egészen addig, amig Isten azt nem mondta, most már elérkezett az idő. Ez két évig tartott, de gyorsan eltelt a sok-sok utazással, közben elfelejtve a sok rosszat és csak a jóra emlékezve. Majd jött egy újabb lehetőség, s ismét feltették a kérdést, akarsz-e menni vagy maradni?

Tíz percet kaptam arra, hogy alaposan megfontoljam a válaszom: hagyjam hátra az itt eltöltött 17 évemet vagy pedig továbbra is megyek ezen az úton. Nekem azonban szükségtelen volt a tíz perc, azonnal tudtam, ez az a jel, amire már régóta vártam. „Megyek” – válaszoltam röviden és megfontoltan.

Meglepődtek a döntésen vagy várták, hogy ez lesz?

Ők már biztosak voltak abban, hogy miként fogok dönteni, hiszen az eltelt két év alatt többször is hangsúlyoztam, betanítok mindenkit, csak jöjjön már el az a pillanat, hogy onnan elmehessek.

Nem bántad meg?

Egyáltalán nem. A sportolók is akkor vonulnak vissza, amikor a csúcson vannak, mert akkor a jó eredményeikkel emlékeznek rájuk. Én ugyan nem vagyok sportoló, de akkor mentem el, amikor a legjobb eredményt érte el a csapatom a cégben. Talán nem ilyenkor várja az ember azt a bizonyos jelet a változtatásra, de nálam mégis ekkor jött ez a lehetőség, illetve válaszadás a feltett kérdésre: Isten vagy a mammon?

Amikor megszületett a végleges döntés a távozásodra, akkor már megvolt Zárházán a panziód, vagy azt csak később vásároltad meg?

Akkor már megvolt ez a panzió. Ha valaki megkérdezi, hogyan jutottam hozzá, azzal válaszolok, nem tudom. Egyszerűen az égből pottyant. Az, hogy én a turizmussal fogok foglalkozni és egy társtulajdonossal alapítunk egy céget erre kapcsolódva, erre soha nem gondoltam, annak ellenére sem, hogy az életem során nagyon sok szállodában, panzióban szálltam meg. Nem ez volt az álmom. Úgy vélem, Isten készítette számomra ezt az utat is, mert jött egy hirtelen lehetőség Zárházán, hogy eladóvá vált egy ház, menjek el megnézni, ha tetszik, akkor vegyem is meg. A közvetítőnek mondtam, rendben van, de azért, mert BL-es az autón a rendszámtáblám, még nem jelenti azt, hogy gazdag is vagyok.

Magam sem hittem benne, hogy jól érezném magam egy ilyen vállalkozásban, viszont szeretem a kihívásokat. Éveken át tanítottam az embereket üzletelni, kommunikálni az ügyfelekkel, sőt, nagy üzletembereket is. Gondoltam, kipróbálom a gyakorlatban az általam tanítottakat magamon is. Hiszek abban, hogy Isten azt akarta, meglegyen nekem ez is. És meglett. Amikor először megláttam a mostani panziónkat, az első erkélyig mindent hó borított. Az előző tulajdonos az erkélyről mutatta meg a házhoz tartozó telket, merre folyik a patak, amit a másfél méteres hó miatt szintén nem lehetett látni.

A környéket viszont ismertem, tudtam, hogy milyen szép itt minden. Egyedüli hátránya ennek a lehetőségnek, hogy távol esett a szülőfalumtól, de mivel a parasztházzal már rendelkeztem, s megtapasztaltam, mivel jár ide felutazni, ígynem volt nehéz rábólintani erre a lehetőségre. A barátommal, aki a cég társtulajdonosa, Kraus Martinnal beszélgettem arról, szeretne-e a turizmussal foglalkozni, amelyet ketten vinnénk, ugyanis egy emberre ez sok lett volna. Határozott igennel válaszolt. A felkínált házat megvettem a tulajdonomba, majd alapítottunk közösen egy céget, amelyben társtulajdonosok vagyunk.

Az életünkben ez a változás azonban kiváltott egyfajta aggodalmat is. Én ekkor még dolgoztam az előző cégnél, de közben fél lábbal már készültem el onnan. Örülök annak, hogy vele együtt kezdtem el vállalkozni, mert mindenben megtaláljuk a közös hangot. Persze, azért előfordul, hogy vitatkozunk egymással, mint ahogyan általában minden családban. Ez főleg akkor esedékes, amikor mindketten másra gondolunk és mást szeretnénk ebből kihozni, de az elképzelésünk valahol mindig találkozik és azt visszük tovább.

Amikor megláttam a háromszintes ház környezetét, hogy az egy gyönyörű szép völgyben helyezkedik el, távolabb a falu központjától, az erdő szélén, nyugodt helyen, alig áthaladó forgalommal, csendes patakkal rögtön beleszerettem. Bár akkor még nem sejtettem, milyen befektetéssel kell számolnunk ahhoz, hogy a megszerzett ingatlant a vendégek kényelmének megfelelően felújítsuk.

Voltam hitoktató, kántor, bankszakember, coutch, viszont a kőműves mesterséghez nem értettem, bár a megvásárolt lepukkant ház ügyes kezeket igényelt. Édesapám életében mindent meg tudott javítani, én hozzá képest szinte semmit. Amikor közelebbről, illetve jobban megnéztük az ingatlant miután a pénzt átutaltuk az eladónak, fedeztük fel mi mindent kell felújítani. Műszakilag nagyon rossz állapotban volt az épület. A munkálatokra teljesen ráment a spórolt pénzem. Úgy voltam ezzel, ha ez az az út, amit választottam, meg kell csinálni.

Martin felmondott a munkahelyén, hogy hozzákezdjen a felújításhoz, én pedig még maradtam egy ideig, akkor ugyanis még nem kaptam meg a jelet az imámra. De, amikor megérkezett, már tudtam, hogy itt a helyem. Nagyon sok energiát fektettünk abba, hogy elfogadhatóvá tegyük a fogadó- és szálláshelyiségeket, a konyhát és az épület külső területét, a szórakoztató helyiségeket. Négy hónapos erőfeszítést követően, amikor már fogadhattuk volna a vendégeket, beköszöntött a covid időszaka, 13 hónapig kénytelenek voltunk zárva tartani. Ez egy igazi pofonként érkezett számunkra az új utunk elején. Pár hónap alatt mindent felújítottunk, de nem tudtuk működtetni, csak a kiadások gyűltek. Egyrészt ezért is maradtam még egy ideig a cégben, hiszen tudtam, pénz kell az újabb munkálatokra, a modernizációra, illetve az újabb ötletek megvalósítására. Amikor kevesebb volt a bevételünk, abban reménykedünk, hogy a hét szűk esztendőt követi majd a hét bőséges év.

Milyen szolgálatást nyújt a Zázrifka panzió?

Félpanziós ellátást nyújtunk a Kis-Fátrában, de kínálunk masszázst is. A masszőrünk a hétvégén áll a vendégeink rendelkezésére, van dézsás és jakuzzis fürdési lehetőség is. Tudunk ajánlani turistautakat, amelyeket mi magunk is végig jártunk. Beszélünk magyarul, szlovákul, németül, angolul, s ez jól jön annak, aki számára idegen az itteni környezet. El tudjuk magyarázni mi hol van, merre kell elindulni, hová kell hívni szükség esetén. Vagy akár mi magunk intézzük el a ránk bízott egyéb szolgálatásokat a vendégek számára, vagy szervezünk hajóutat az árvai víztározóban, illetve ajánljuk a vár megtekintését is. Az utóbbi két évben autóbuszkirándulásokat is indítottunk Duszerdahely, Galánta és Komárom környékéről Árva vidékére, ahol fatemplomokat látogatunk meg, de megnéztük a tőlünk alig néhány kilométerre lévő auschwitz-birkenaui koncentrációs tábort szlovák és magyar idegenvezetéssel, ellátogattunk Krakkóba, Nowy Targba, Zakopanéba. Céges csapat közösségépítő alkalmakra is tudunk biztosítani ellátást, programokat szervezni. Gyülekezeti kirándulásokat be tudunk bebiztosítani magyar idegenvezetéssel. Ezt az evangélikus testvérek gyülekezetei ki is használják.

A faházikóban (Chalupka pod Kozincom – Faházikó az erdő szélén)15 személyt tudunk elszállásolni 4 szobában, melyet mindig csak egy csapatnak, illetve egy nagy családnak adunk ki. Itt biztosított a nyugalom, amely ennek a vidéknek nagy előnye. Aki szeret túrázni, az több turista út közül választhat.

Az itt megszállók bejegyzéseikben dicsérik a panziót. Mi a sikernek a titka?

Tesszük a dolgunkat. Ha valaki idejön hozzánk, akkor ők a mi vendégeink. Gyakran olvassuk az itt megszállóktól, hogy emberségesen közeledünk hozzájuk, tanácsokat adunk nekik. Ezen azonban nagyon meglepődtem, hiszen ennek természetesnek kellene lennie. Ha a házadba jön egy vendég, azt kiszolgálod, beszélgetsz vele, tanáccsal látod el. Ami számunkra természetes úgy tűnik, az másoknak már nem annyira. A célunk az, hogy aki megszáll nálunk, az ne csak egy alkalommal tegye meg, hanem jöjjön el többször is, rendszeresen, s érezze magát úgy, mint otthon. Mi beszélgetünk a vendégekkel. Így többeknek már ismerjük a családját és egyfajta barátság is kialakult a nálunk megszállókkal. Már jóval kevesebb az online szállásfoglalás, nagyobb szerepet kapott a pozitív élmények alapján a szájról szájra való átadás. Aki egyszer már megszállt nálunk, az viszi tovább a jó hírt, amelynek hatására többen is jelentkeznek. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert többet nyújtunk, mint mások, de nekünk ott van a hitünkben is, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat. Nálunk ez szétválaszthatatlan.

Ismert emberek is megszálltak már itt?

Igen, televíziós, rádiós szerkesztők, híres sportolók és edzők, olimpikonok, filmrendezők, újságírók. Olyan híres emberek is, akikről nem tudtuk, hogy azok. Egyszer egy híres sportember volt a vendégünk. Egész héten beszélgettünk vele, felszolgáltuk neki a vacsorát. Nem igazán vagyok sportrajongó, ezért nem ismertem fel. „Ő nálatok van megszállva?” – kérdezte tőlem az egyik vendég, aki felismerte őt, holott fogalmam sem volt, hogy kire akar ezzel utalni. A vendégeink jelezték, hogy egy híres sportedző a vendégünk, gyakran szerepel a tévében, mindenki ismeri. Nagy lebukás volt a számomra, hogy nekem erről nem volt tudomásom. Elutazáskor az idős férfi annyit mondott nekünk, elsősorban azért érezte nálunk magát jól, mert senki nem ismerte fel, csak egyvalaki a vendégek közül, ezért okvetlen visszajön még hozzánk.

Meddig lehet folytatni ezt a vállalkozást? Vagy ez egy egész életre szól?

Sok minden elképzelhető a jövőben. Lehet, lesz egy újabb jel, hogy más utat kell választanom. Hogy hosszú távon meddig bírható ez a fajta életmód, az majd csak később derül ki. Ha valaki megalapoz egy vállalkozást, azt nem néhány évre tervezi, hanem hosszabb időszakra. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek. Nekünk csak hinnünk kell, s majd meglátjuk, ebben meddig mehetünk. Addig biztosan, amíg nem jön egy újabb kereszteződés leágazással, illetve a Máté-beli figyelmeztetéssel, hogy nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Gondolom a mammonból nem lesz sok, de nemcsak a pénz adhat alapot a kísértésnek, hanem sok egyéb más is, ami Isten ellen fordítana. Meg kell látni a jelet, hogy amit teszünk az Istennek tetszik-e vagy sem. S ha menni fog a vállalkozás és sikeresek leszünk, akkor ez volt Istennek a célja. A másik dolog pedig vágyakozom haza is. Mindig azt mondtam, lehet, egyszer megengedhetem magamnak, hogy hazamehetek két hétre. Ez csak akkor következne be, ha valaki másra is rá mernénk bízni a panzió működését. Mi pedig addig egy kicsit pihenhetnénk. Ez azonban még nem érkezett el.

Van idő az egyéni elcsendesedésre?

Természetesen. Ha az ember betervezi, mert hozzá tartozik, mint a reggeli vagy a vacsora, akkor igen. Bevallom, néha éjfélkor jutok hozzá a napi igéhez, máskor meg reggel hatkor, még nyitás előtt. De előfordul, hogy délben, amikor már nincs olyan nyüzsgés, akkor veszem kezembe a Bibliát. Ahogyan a mindennapi kenyérnek meg kell lenni, úgy az igének is, amely felüdít.

Kép és szöveg: Iski Ibolya