Az előadók többnyire egyháztörténeti témákat dolgoztak fel. Szó volt a vallásszabadságról és a vallási toleranciáról János Zsigmond fejedelemségében, egy jezsuita viszontagságairól Japánban, Balogh Elemér egyháztörténeti kutatásairól a gályarabprédikátorokkal kapcsolatban, a komáromi református templom történetéről, valamint egy száz évvel ezelőtti viharos csallóközaranyosi lelkészválasztásról. Kivételt képezett az az előadás, amely a gamifikációt vette górcső alá, mint az alfa generáció motiválásának egyik lehetséges formáját a hitoktatásban.

Kis Jolán a szervezők nevében elmondta, harmadik alkalommal tartják meg a kétévente sorra kerülő konferenciát. A Karasszon István professzor ötlete által indult rendezvényt először 2018-ban szervezték meg, s idén már a negyedik lenne, ha a kovid járvány ideje alatt nem kellett volna szüneteltetniük a Református Teológiai Kar egykori doktorandusz hallgatóinak a tudományos területen végzett legújabb munkáinak a bemutatóját.

A bevezető sorok után a konferenciát Somogyi Alfréd dékán nyitotta meg. „Örülök, hogy ezek a konferenciák megvalósulhatnak, mert ez azt jelenti, a karon végzett doktorok továbbra is dolgoznak, kutatnak, publikálnak. Azonban igaz, jóval több doktorandusz hallgatónk volt, mint ahányan bejelentkeznek a meghirdetett konferenciára, valószínűleg számukra a cím megszerzésével a munka be is fejeződött. Nekem ezért mégis öröm ez a konferencia, mert akik itt vannak, azoknál folytatódik a megkezdett munka, a teológia művelése, a kutatás.”

Felvetette, kifejezőbb nevet kellene találni a konferenciának, amely magában foglalná a komáromi református teológiához való kötődést, illetve megfontolásként ajánlotta, hogy akár az egykori dékán emlékére, Molnár Jánosról is elnevezhetnék, akinek oroszlánrésze volt a kar létrehozásában és a doktori iskola elindításában.

Az első előadást Albert András a Vallási szabadság és a vallási tolerancia János Zsigmond fejedelemségében címmel tartotta meg. Bevezetőjében elmondta, hogy János Zsigmond választott királyként és erdélyi fejedelemként uralkodott. Hét nyelven beszélt, művelt és teoretikus ember volt, de kiváló stratéga és diplomata is. Egyre jobban megalapozta az Erdélyi Fejedelemséget, vagyis a keleti magyar királyságot, ahogyan azt 1541 után nevezték.

„A vallási toleranciát a tordai országgyűlésen 1568-ban fogadták el, amelyen ő is megjelent, bár abban a korban ez elég ritkaság volt. Nagy felkészültséggel rendelkezett teológiai, történelmi, irodalmi szempontból is. Itt iktatják törvénybe a római katolikus, az evangélikus-lutheránus, helvét, a későbbi református és az unitárius vallás elfogadását”.

Ennek előzménye volt, hogy a szászságnak köszönhetően egyre jobban érezhető volt reformáció hatása Erdélyben. Nemcsak a római katolikus egyház képviselői, hanem a lutheránusok is egyre nagyobb számban jelennek meg az országgyűlésben vagy a politikai életben. Az 1557-ben összehívott országgyűlésen megegyezés születik, hogy a római katolikus vallás mellett az evangélikus-lutheránust is elfogadják, illetve azzal egyenrangú és híveinek szabad vallásgyakorlatot biztosítanak.

„Érdekes, hogy Erdélyben ennek elfogadását nem a felekezetek, hanem a világi hatalom kezdeményezte, felismerve, hogy különben belső zavargások jöhetnek létre a felekezetek között. A vallásszabadságot azonban nem egyik napról a másikra fogadták el. Később, 1564-ben, a marosvásárhelyi országgyűlésen sok-sok vitát megelőzve bevett vallásként fogadják el a reformátust is. Politikai megfontoltságból is úgy vélték, jót tesz Erdélynek, ha egy újabb vallást fogadnak el, ami azt jelentette, hogy államilag elismerték, anyagilag támogatták és elfogadott egyházként kezelték” – magyarázta.

Az 1568-as tordai országgyűlés társadalmi, egyházi és teológiai kérdésekről szóló döntése egyedi volt a világon. Utat mutatott az ott lakó etnikumoknak, felekezeteknek, világraszóló hírnevet szerezve Erdélynek és János Zsigmondnak is ezzel a vallásügyi rendelettel.

Elmondta, hogy a rendeletet hitviták előzték meg, amelyeken a katolikusok ugyan részt vettek, de nem nagyon avatkoztak be a reformátusok és az unitáriusok szócsatájába, hiszen örültek, hogy a reformáció térhódításával megmaradtak. A fejedelem, János Zsigmond kegyúri jogának tekintette, hogy részt vegyen az országgyűléseken, elindítsa a vitát és hozzászóljon, illetve javaslatokat tegyen.

„A Tordán ülésező országgyűlés 1568. január 13-án döntött a vallásbékéről szóló törvény elfogadásáról. Ezt követően hirdetik ki a vallásszabadságot, vagyis, hogy mindenki azt vallja és hirdesse, ami neki tetszik, senki nem kényszeríthető arra, hogy mit és hogyan prédikáljon. Az ediktum részét képezte az is, hogy a földesúr már nem szólhatott bele, hogy a közösség milyen papot válasszon és milyen felekezetűvé váljon. Ezt tette különlegessé a rendeletet, hiszen a 16. században a legfelvilágosultabb európai államok akkoriban még nem a vallási békességre törekedtek, habár igyekeztek a katolikus és az lutheránus felekezetet valamennyire kibékíteni.

A törvény nemzetközi jelentősége abban mutatkozott meg, hogy az egyénnek szabad döntést biztosított a vallása gyakorlásban. „Akkoriban, a 16. századi Európában ez a tolerancia ismeretlen volt. Nem volt megtűrt, elfogadott vallás, illetve az, hogy elfogadom a másik teológiai nézetét, nem üldözöm emiatt vagy küldöm máglyára, hanem toleráns vagyok. A három részre szakadt Magyország, amikor a nemzet élet-halál harcát vívja, teológiai szempontból mégis felül tudott emelkedni és össze tudott fogni. Legyünk nagyon büszkék erre, mert ilyen nagyot, értékeset alkottunk, s nem szabad ezt elfelejteni” – hangsúlyozta az előadó, aki többek között elmondta azt is, hogy János Zsigmond uralkodása idején áttért a lutheránus, majd a református és végül 1571-ben az unitárius vallásra, de néhány évvel később a fejedelem ismét református lesz.

Ifj. Bándy György a jezsuita Cristóvao Ferreira Japánban való viszontagságairól értekezett. Előadásának az elején elmondta, talán sokakban felvetődik a kérdés, hogy evangélikusként miért egy jezsuita életével foglalkozik egy református konferencián. „Az ő hitehagyása és az abból eredő problémákról szeretnék szólni” – tette hozzá röviden, majd ismertette Cristóvao Ferreira születési adatait, mely szerint 1580-ban született Portugáliában, egy kis faluban, Zibreirában, Torres Novasban.

 „Sokat nem tudunk sem szüleiről, sem gyermekkoráról, de Japánban való tartózkodásáról viszont már annál többet. Coimbrában tanul, majd Japánba küldik, ahol misszionáriusként szolgált 1609 és 1633 között a Tokugava-sógunátus elnyomása alatt.“  1633-ban letartóztatták, öt órás kínzás után hitehagyást követett el, és a leghíresebb „bukott pap” lett. Nevét Sawano Chuanra változtatta, és 1636-ban könyvet írt The Deception Revealed/Feltárt megtévesztés címmel, amelyben azt állította, hogy a keresztyén hit hamis és egyfajta trükk az idegen országok meghódítására.

A nevét is megváltoztatta, s Japánban olyan tisztségeket tölt be, amellyel segítette a kormányt a missziói tevékenységek elfojtásában, illetve megpróbál fellépni azon keresztyén, főleg jezsuita misszionáriusokkal szemben, akik elsősorban nem azért jönnek Japánba, hogy hazavigyék őt és visszatérítsék a hitére, hanem azért, hogy vértanúhalálra kényszerítsék. Ő azonban ezt nem teszi meg. Részt vett az elfogott jezsuiták kormányzati pereiben” – mondta ifj. Bándy György. Egyes állítások szerint Cristóvao Ferreira Nagaszakiban halt meg 1650-ben, ez az évszám szerepel a sírkőfeliratán.

Egy jezsuita lexikon bejegyzése arról tanúskodik, hogy közvetlenül halála előtt mégis meghátrált, megkínozták és mártírként halt meg. „Erről azonban nincs adatunk, míg más jelentések csak azt jegyzik meg, hogy meghalt” – tette hozzá. „Előadásomban szerettem volna rámutatni arra, hogy annak ellenére, hogy a jezsuita rend első és második generációs vonala nagyon erős volt, az ő esetében mégis esendő dologról van szó, amikor az embernek élet és halál között kell döntenie. Az esete is igazolja, hogy nem mindig a leghitbuzgóbb emberek tartják meg a hitüket” – ezekkel a gondolatokkal zárta előadását ifj. Bándy György.

Buza Zsolt Balogh Elemér gályarabprédikátorokkal kapcsolatos egyháztörténeti kutatásait vette górcső alá. „A hely szelleméből adódóan a pozsonyi gyülekezet lelkipásztorának 1895 pünkösdétől meghatározó kutatási területe a gályarabprédikátorok. 1894-től, különösen 1896-ban, 1929-ben és 1931-ben gyalog tette meg a gályarabok útvonalát Lipótvártól Nápolyig. Ennyire befolyásolja őt a gyászévtized és a pozsonyi vértörvényszék. A Pozsonyi Református Egyházközség Presbiteri jegyzőkönyvei alapján 1896. június 14. és 1897. február 20. között valósult meg az út legterjedelmesebb része. Ebben az időszakban a gyülekezeti szolgálatot Chalúpka János, ágostai hitvallású lelkész végezte” – mondta bevezetőjében.

A kutatásának egyik eredménye, hogy a 1899-ben megjelenik angol nyelven a pozsonyi mártírokról egy rövid összefoglaló a Magyar gályarabtörténetben, majd képekben foglalja össze a gyászévtized és a pozsonyi vértörvényszék meghatározó eseményeit magyar és latin nyelven.

„Képes egyháztörténet kezdődik el Balogh Elemér által Pozsonytól Nápolyig, majd innen Hollandiáig, s a túlélőkön keresztül bemutatva azokat a személyeket, akik valóban meghatározták a hitbajnokok eseményeit. Kecskeméten 1899-ben magyarul és németül jelenik meg annak az útnak az összefoglalója, amelyet maga is megjárt. 1900-ban napvilágot lát az az egyetlen mű, amelyet írott formában ismerünk: Az evangélium vértanúi a magyar evangéliumi protestáns egyház gyászévtizedében.

„Utánajárt mindennek, megvizsgált minden egyes „hitbajnoknak” származási és szolgálati helyeit. 1910 szeptemberében megjelent könyve előszavában Masznyik Endre ágostai hitvallású pozsonyi lelkész így ír: Az írónak a dicsősége, hogy a hitvallók és vértanúk történetét elbeszélve az ő szellemüket kelti fel a sírból és lopja be a szívünkbe.”

Balogh Elemér kutatta a gályarabokat kimentő, de Ruyter admirális életét is. A személyével foglalkozó könyveket Lipcséből hozatja, s nem is akármilyen áron. 6530 cseh koronát fizet érte. Elmondta, hogy akkoriban az évi kongruája egy Csehszlovákiában szolgáló lelkésznek 1500 korona volt. „Tetemes összegeket tesz a mások zsebébe azért, hogy a tudományt haza hozza és Pozsonyban értékesítse mindannyiunk javára és Isten dicsőségére” – hangsúlyozta Buza Zsolt, de hozzátette: „holland könyveket is beszerzett, amelyekért 9960 cseh koronát fizetett.”

„Mi volt Balogh Elemér püspök hozadéka?” – tette fel a kérdést előadása végén Buza Zsolt. – „Az, ami egyik adventi énekünkben található: hogy hulljanak a zárvárok, hulljon le minden bilincs, szemünkről minden pikkely. Ő közel volt nemcsak a gályarabprédikátorokhoz, hanem mindazokhoz, akik hithűen, reménységgel és szeretettel szolgálták egyházunkat, s kutatták mindazt, amire szükségünk van. Így állta meg a helyét ő, akit Pozsonyban „boldog emlékű” Balogh Elemérként emlegetnek” – tette hozzá az előadó.

A komáromi református templom történetéről Fritz Beke Éva tartott előadást. Előzményként elmondta, hogy Hardeck János várparancsnok és tisztjei pártfogása alatt a reformáció hatására egyre jobban erősödött az új vallás, aminek köszönhetően 1530-tól már prédikátort is alkalmaztak Komáromban. Alig telt el 20 év, s felépült a várkapu mellett álló, karcsú tornyú templom.

„1594-ben a török veszedelem elől a lakosság Nagyszombatba menekült. Prédikátorok is csatlakoztak hozzájuk. Egész úton Isten igéjét hirdették, a nép zsoltárokat énekelt. Megalakult az első nagyszombati református gyülekezet. Négy év után hazatértek és elfoglalták az akkori Szent András templomot, leégett tornyát helyrehozták, és őrtoronnyá alakították át. 

Az ellenreformáció idején Dietrich Johann Reiffenberg várkapitány sem szimpatizált a protestánsokkal, ezért a reformátusok valamennyi egyházi épületét leromboltatta. 1670-ben Hofkirchen várparancsnok katonáival elfoglalta mindkét protestáns felekezet templomát, iskoláit, parókiális épületeit, az egyház és iskola minden nemű ingó és ingatlan vagyonát. Később megtiltották az istentiszteletek tartását a városban, a protestánsok csak sátoros ünnepeken hozathattak prédikátort.

„1763.  június 28-án földrengés sújtotta Komáromot, melynek következtében jóformán az egész város romokban hevert. Az emberek naponta három alkalommal jártak templomba, imában kérve Istent, hogy enyhítsen haragján és ne sújtsa több csapással a várost. A kálvinisták a mai Rozália téren emeltek egy 3000 férőhelyes deszkatemplomot, ahol gyakorolhatták vallásukat, de azt 1763 őszén a karhatalom leromboltatta, a deszkákat pedig a pápisták kapták meg. Húsz év eltelte után, 1783. május 17-én érkezik meg a Kancellária leirata a nyilvános istentiszteltek tartásáról. A kihirdetése után a hívek a Mester utcai oskola udvarában hozzáfognak egy deszkatemplom építéséhez, amelyet még aznap be is fejeznek. Másnap pedig már istentiszteletet tartanak benne, és az alkalmon 3 keresztelőre is sor került. Az úrvacsorát pedig 5 prédikátor osztotta.” – hangsúlyozta.

Fritz Beke Éva elmondta azt is, hogy az egyházközség tagjai Szalai Sámuelné telkén egy új, de még mindig csupán fából készült templomot emeltek, ahol 1783. október 25-én kezdték meg az istentiszteltek tartását.  A fatemplom – vagy más néven oratórium – azonban nem felelt meg a követelményeknek, de a gyülekezet is csak ideiglenes építménynek tartotta.

A presbitérium tagjai, még a deszkatemplom építése előtt 1781. november 12-én beadványt intéztek a városi tanácshoz azzal a céllal, hogy az új templomot az egykori református temető mellett a Rozália-téren szeretnék felépíteni. A tanács ezt a késért elutasította azzal érvelve, hogy a kálvinisták által kért területen található az 1710 – 1711-es pestis járvány áldozatainak temetője, és ez ne legyen megbolygatva. A templom helyének az 1782. január 9-én tartott ülésén az akkori András-utca végén levő, volt Mesterházy-féle ház – a később Törvényszéki palota – alsó részét jelölte ki.

„Mivel a városi tanács nem adott telket a templom és a parókia építéséhez, az egyház a gyülekezeti tagok adományaiból vásárolta meg a város közepén fekvő egyik telket. 1765-ben a Ferencesek utcájában Csepi Ferenctől vett telken építették fel a lelkészlakot, melybe Péczely József költözött be. Mellé emelték fel a másik épület, amelybe Mindszenthy Sámuel második lelkész kapott szállást.  1783. április 30-án mindkettőjüket megválasztották a komáromi gyülekezet lelkészének” – tette hozzá.

Az 1786. június 14-én tartott presbiteri gyűlés döntött arról, hogy a következő évben elkezdik a templom építését. Meghatározták azt is, hogy a formája ovális alakú, a hosszúsága 18 öl, szélessége 10 öl és három láb legyen. A templomban köröskörül „corusokat” terveztek. Több ezer száraz téglát szereztek be az építkezésre. A kőművesmunkák vezetésével Braunschweiger Gáspárt bízták meg, ácsmunkával pedig Majer Bertalant. A fazsindely tetőzettel felépült templomot 1788. szeptember 12-én szentelték fel, amelyhez akkor még csak egy fatorony csatlakozott, amelyben három  harang lakott – foglalta össze röviden a komáromi református templom építésének történetét az előzményekkel együtt.

Petheő Attila a majdnem száz évvel ezelőtt, 1925. november 25-én Csallóközaranyoson megtartott, viharosként jellemzett lelkészválasztást és annak kimenetelét dolgozta fel, amelynek hátterében az állt, hogy a gyülekezet idős lelkészének, Czirók Jánosnak a lemondásával megüresedett a lelkészi állás. A többség a lelkészi állást előre meghatározott személy meghívásával kívánta betöltetni. Erre a megadott időpontban a templomban került sor. A hívek 92 igen és 91 szavazat ellenében Tóth Béla segédlelkész mellett döntöttek. 

„A presbitérium 1925. december 22-én ülésezett, amelyen megtárgyalták a lelkészválasztás eredményét. Ott hangzott el, hogy a római katolikus vallású Nagy Lászlóné is szavazott a novemberi lelkészválasztáson. Érvként felhozták, hogy nyolc éve fizeti az egyházadót és a neve fel is van tüntetve a választói névjegyzékben. Viszont a szavazás napján sem – miután a szavazatát leadta – tiltakozott senki ez ellen. Később mégis az ő szavazata miatt fellebbezték meg a lelkészválasztás eredményét, hiszen a győztes csupán egy szavazattal nyert” – magyarázta Petheő Attila.

A szavazói névjegyzék körül is adódtak nézetkülönbségek, hiszen a presbitérium megállapítása szerint azt csak az előző este, november 24-én tették ki közszemlére. „A presbiteri ülés legfőbb hozadéka az volt, hogy a fellebbező Tárnok Mihály, Nagy József, Osvald Lajos, Jakab Péter kijelentették, ragaszkodnak álláspontjukhoz.

Így Gyalókay László esperes 1925. december 29-én Nagy József gondnok és 33 társa fellebbezésének kivizsgálásával Sándor Benő egyházmegyei tanácsbírót jelölte ki. 1926. január 11-én Csallóközaranyoson bírói vizsgálatot folytatott, előre meghatározva kiket kíván maga mellet látni: Borza Zoltán helyettes lelkészt, Vörös Zsigmond főgondnokot és Nagy József gondnokot, míg a két oldal részéről Fehér Péter és Tárnok Mihály presbitereket.

Petheő Attila előadásában részletesen ismertette a meghallgatott tanúk vallomását, amelyre alapozva tartotta meg az egyházmegyei bíróság 1926. február 3-án az ülését. Azon az érintett feleken kívül elég sok csallóközaranyosi egyháztag is megjelent. A bíróság a Tóth Béla választása ellen beadott fellebbezést azzal az indokkal utasította el, hogy a fellebbezők a 8 vádpontból kettőt maguk vontak vissza, a fennmaradt 6 vádpontnak a valótlanságát a helyszíni vizsgálat bizonyította.

„1926. novemberében már Pozsonyban tárgyalta a Dunáninneni Egyházkerület bírósága az aranyosi lelkészválasztás ügyét Nagy József és társai fellebbezése alapján. Akúcs Lajos tanácsbíró ismertette részletesen az ügyet. Itt már helyt adtak a fellebbezésnek, megváltoztatták a komáromi bíróság ítéletét és az 1925. november 25-i aranyosi lelkészválasztást megsemmisítették. Egyben elrendelték, hogy az üresedésben levő lelkészi állást meghívás, vagy pályázat útján töltsék be. A bíróság arra hivatkozva hozta a döntését, hogy a választói névjegyzék összeállításakor figyelmen kívül hagyták az egyházi törvényeket és a szavazásban nem református egyén is részt vett, így a szótöbbséggel történt meghívás nem tekinthető törvényesnek.’”

Az aranyosi választók egy csoportja azonban nem elégedett meg ezzel és 1926. december 16-án újra a bírósághoz fordult azzal a kéréssel, hogy indítsanak fegyelmi eljárást Tóth Béla segédlelkész ellen és a lelkészválasztásból zárják őt ki. Azzal indokolják a kérésüket, hogy a választói névjegyzéket a segédlelkész állította össze a törvények figyelembevétele nélkül, ezért őt terheli a felelősség.

Az előadó elmondta, folyamatosan rezonál a későbbiek során is a lelkészválasztás ügye a faluban, hiszen a hatalmas vita kerekedik abból, hogy az 1928-as választói névjegyzékből több olyan személyt is kihagytak, akik Tóth Béla hívei voltak. Ők természetesen minden követ megmozgatva protestáltak az egyház különböző döntéshozóinál 1927. júniusában. Nagy József gondnok és társai még 1927 júliusában is próbálnak Tóth Béla ellen fellépni, a Komáromi Református Egyházmegye Bíróságához is azért fordultak, hogy a korábbi perek költségeit vele téríttessék meg. Ezt a javaslatukat azonban a bíróság elutasítja.

„Összegzésül elmondható, hogy a csallóközaranyosi lelkészválasztás egy osztályharccal átitatott, személyes ügyekről szóló csata volt, ami az akkori közösséget – legyen szó katolikusokról és reformátusokról – egyaránt tönkre tette. Fő motívumai a telekosztás, a szegények megsegítése, a gazdagok papja ellen való közös fellépés voltak. A békesség akkor állt helyre a faluban, amikor hét évnyi bátorkeszi szolgálat után 1928. novemberében Földes Lajos került vissza lelkésznek Csallóközaranyosra” – foglalta össze előadása végén a lelkészválasztás történetét Petheő Attila.

Gamifikációról, mint az alfa generáció motiválásának egyik lehetséges formájáról a hitoktatásban Szénási Lilla dékánhelyettes szólt előadásában. „A gamifikáció két angol szó összeolvasztásából keletkezett. A “game” magyarul játékot jelent, míg a “-fication” a valamivé alakítást. Ebből a szóösszeolvasztásból született meg a gamification – tehát a “játékszerűvé tétel”, magyar szövegkörnyezetben játékosításként szerepel.

A hordozható képernyők és eszközök alakítják ezt a generációt, születésüktől fogva már ott voltak az életükben. Hogyan tudjuk őket motiválni egy hittanórán? Azt mondhatjuk, hogy jó eséllyel tudjuk a gamifikációt eredményesen használni – tette hozzá, majd elmondta, hogy miként határozzák meg a gamifikációt. A legáltalánosabb meghatározása: játékok elemeinek alkalmazása nem játékos környezetben.

„Több definició is született ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint a gamifikáció a játékélményhez szükséges játékelemek, játékmechanizmusok és játékdinamikák alkalmazását jelenti az élet játékon kívüli területein azzal a céllal, hogy az adott folyamatokat érdekesebbé és hatékonyabbá tegye.“

Elmondta, hogy a videójátékoknak sok negatív hatása van, hiszen függőséget okozhat, agresszívvá tesz vagy figyelmi zavarokat is okozhat, de nem lehet elhanyagolni a pozitív hatását sem. Például javítja a szem és a kéz koordinációját, a megfigyelőképességet, az emlékezetet, a koncentrációt, de segíti a gyors döntéshozatalt is, mert a játékban gyorsan el kell dönteni a következő lépést. Segíti a csapatban való munkát is, hiszen sok olyan játék van, amelyben a játékosok egymásra vannak kapcsolódva. A kutatások igazolták, hogy sok esetben gyógyulásokat is eredményeztek a videójátékok. Javították a éles-, illetve a perifériás látást, de segítették a diszlexia kezelését is.

„A videó- és számítógépes játékok legfontosabb hatása közé tartozik a flowélmény biztosítása, a segítség kérésnek a lehetősége, illetve az, hogy bármelyik pillanatban ott van a javításnak a lehetősége. Ezt a három feltételt kell teljesíteni a gamifikált oktatásban akkor is, ha valaki ezt sikeresen akarja alkalmazni.”

Előadása végén elmondta, hogy a gamifikált értékelés sikerrel használható a hitoktatásban, de nem lehet rá csodaszerként tekinteni. „Soha nem lehet cél, csupán egy lehetséges eszköz, amellyel számunkra ismerős, játékos módon tudjuk a tanulókat Isten megismerésére hívogatni. A módszer sohasem helyettesítheti a hitoktató vagy lelkipásztor személyét, viszont sokkal sikeresebb lehet abban, hogy azt az üzenetet, amelyet át kell adni, azt át is tudja adni” – foglalta össze a gamifikáció lényegét Szénási Lilla.

Iski Ibolya

Kép: Fritz Beke Éva