Nyitó áhítatot tartott a Jelenések könyve 13 része alapján Géresi Róbert püspök. „A mi hitünk szerint Isten Krisztusban legyőzte a világot. A gonoszt és a halált. Ugyanakkor a gonosz itt van ebben a teremtettségben és rendelkezik valamilyen hatalommal. Korlátozottal. Az ige is arról szól, hogy azt bizonyos időre kapta meg. A szakasz befejező része azonban állhatatosságra és hitre figyelmeztet. Nekünk is ennek a valóságát kell megélnünk és megtapasztalnunk” – fogalmazott a püspök, majd elmondta, hogy nagyon szeret Berekfürdőn lenni és azokat a beszélgetéseket, amelyek kialakulnak a lelkészek között.

„Az az érzésem, hogy ezek túlnyomó többségében az életünkről, a hitünkről, az egyházunkról szólnak. Sajnos sok esetben magukon hordozzák az elégedetlenség és a csalódottság hangját is. Visszük az egyházi életet ahogyan tudjuk szívvel-lélekkel, cselekszünk és tevékenyen tesszük a dolgunkat, ami rendben is van. De mégis, mintha több lenne bennünk a csalódottság, keserűség, mint az elégedettség és a reménység. Majd feltette a kérdést: Mit várunk ebben a szolgálatban, amikor látjuk, hogy a világ fejedelme hatalmas és erős?” – tette fel a kérdést.

„Ha abban reménykedünk, hogy a világot fogjuk megnyerni, akkor tévedünk. Elsősorban azért, mert Isten Krisztusban már győzelmet aratott. Csakis az Ő szeretete és gondviselése őriz meg bennünket és visz tovább a szolgálatban” – nyomatékosította áhítatának végén a püspök.

Az első előadást Karasszon István a Károli Gáspár Református Egyetem professzora, tanszékvezető tanár tartotta meg Az ószövetségi kánon autoritása címmel, amelyben arra kereste a választ, hogyan merült fel a kánonképzés ötlete, ki és miért találta ki.

„Ennek óriási jelentősége van abban, hogy nekünk mit jelentsen a kánon. Mi van a mi kánonunkban? Dogmát alapítani csak protokanonikus szöveggel lehet, vagyis azzal, amely a kezdetektől fogva beletartozott a kánonba. Aminek csak deuterokanonikus, apokrif /görög nyelvű ószövetségi iratok, amelyeket a Jeruzsálem pusztulását követően összegyűlt jamniai zsidó rabbinikus iskola nem kezelt Szentírásként/ alapja van, azt még a katolikusok sem csinálják” – hangsúlyozta bevezetőjében.

Emlékeztetett arra, hogy az 1590-ben jelent meg a Károli Biblia, a mi kánonunk. Feltette a kérdést, hogy a Szent iratok összessége csak vallásos kérdésekben kanonikus? „Nem, kiderült, hogy nyelvi kérdésekben is az. Ha valamit szépen mondok, egy picit emelkedetten, akkor a Károli nyelvezetét használom vagy ahhoz igazodom, annak ellenére, hogy a Károli Biblia is egy bizonyos nyelvjárásnak a kifejezője volt. Szépen használja plusquamperfektumot, holott a magyar ember partikulákkal fejezi ki a mondandóját nem pedig így, mondottam volt” – magyarázta Karasszon István, hozzátéve, hogy a Biblia kanonikus státuszra tett szert nyelvi kérdésekben is, de mi nem erre használjuk. „Számunkra a hitünk és életünk zsinórmértéke. A kanonikus is szentet jelent, viszont ennél jóval többet”.

Előadásában kitért a kanonizált könyvek Szentlélek általi ihletettségére is. A kanonikus azt is jelenti, hogy nemcsak Isten lelke ihlette azt, aki mondta vagy leírta a kijelentést, hanem azokat is, akik hallgatták, megjegyezték, megőrizték, majd generációkon keresztül adták tovább, hogy ez Isten beszéde. „Számomra is szent, ihletett, meghatározó. Egy bizonyos idő után gyűjtötték össze a szent iratokat, írásba foglalták azokat és még később azt mondták, ez az, s nem más, ami a hitet meghatározza.”

Feltette azt a kérdést is, hogy lehet-e kánont csinálni? Mint mondta, hogy ez egy kicsit zűrös, de újra és újra előfordul, hogy valaki próbál akár nyelvi vagy irodalmi kérdésekben kánont létrehozni, ami végül vagy sikerül vagy sem. „Vannak az Isten által ihletett emberek, próféták, írnokok, papok, akiknek a beszédét ugyanolyan lélekkel fogadják és visszhangozzák – ebből lesz majd a kánon. Az ószövetség annyiban különbözik az ókori keleti irodalomtól, hogy itt a hagyományozás folyamatos, nem szakadt meg. Minden generáció mondja, hogy a Szentírásban Isten szól, ezek által az ember üzent, s ma is újszerűen, újként hallom őket.”

Az ószövetségi kánonnak a legstabilabban kanonizált része a tóra, a Pentaterikus. A samaritánus közösség csak ezt az egyet ismeri el kanonikus iratának, holott ismeri a többit is. „Bárhol vagyunk a világon, valami kell, hogy összefogjon. S ekkor hirtelen fontos lesz a kánon. Mert ehhez mérünk mindent. A jamniai zsinat, ami inkább egy rabbi iskola volt, ahol a konszenzust kialakították, bár előfordultak ott tartalmi kérdések is, amelyekről vitatkoztak is.”

Kifejtette, hogy a Kóhelet /a Prédikátor könyve/ problémát jelentett a kanonizálásnál, a tartalma ugyanis nem utal klasszikus zsidó tradícióra, a kiválasztás teológiájára, Isten megmentésére. Egy ideig vitatkoztak ezen, aztán meggyőzte őket a Kóhelet vége, /Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden ember kötelessége!/, s azt mondták igen, de a hit mégis a miénk. Az Énekek Énekében nem volt tartalmi kérdés, mert nem jelentett problémát, hogy szerelemről lehet énekelni a zsinagógában.

„A gond az volt inkább, hogy ezeket az énekeket a csapszékekben énekelték, de akkor hogyan lehetne ezt kanonizálni? Majd jött az allegorikus magyarázat: itt nem a férfinek a nőhöz való szerelmét fejezi ki, hanem Jahvének Izraelhez irányuló szerelmét énekli meg. Eszter könyvét pedig azzal az érveléssel mentették meg, hogy ez a modell a diaszpórában” – magyarázta Karasszon István, aki azzal fejezte be az előadását, azért kellett a szent szövegeket kanonizálni, mert a zsidóság szétszóródott, s meg kellett valamiben kapaszkodniuk, hogy ne vesszenek el, hanem megmaradjanak.

Mi az, ami alapvetően meghatározza a kánont, ami miatt kanonikusnak tekintünk egy szöveget? – ezzel a kérdésfelvetéssel vezette be előadását Kókai-Nagy Viktor református teológus, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem és a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának docense. Az első meghatározás szerint az, hogy azt egy korábbi generáció írta. Ez elfogadható az Újszövetség korában az Ószövetségről, fordítva viszont nem, mert akkor írják. Az újszövetségi kánonban elsősorban az lesz az alapvetés, hogy apostoli szerző vagy apostoli tanítvány írta-e, másodszor rögzített-e a szövege az adott iratnak, amelyen már nem változtatnak. A harmadik kritérium, hogy autoratív-e a szöveg egy közösségnek. Ezen a pontnál ragadható meg a kánon fogalma, hogy egy közösség saját magára nézve ezeket a szövegeket kötelező érvényűnek fogadja-e el. Nem kívülről érkező kényszer hatására, hanem egy belső meggyőződés nyomán gondolja úgy, hogy azok a szövegek számára autoratív jellegűek – magyarázta.

Az újszövetségi kánonnal kapcsolatban gyakran idézik a 2 Tim 3,16 igét: „A teljes írás Istentől ihletett” – közölte hozzátéve, hogy ez viszont nem az újszövetségre vonatkozik, hanem az ószövetségre, hiszen, amikor megírják Timóteus levelét, a szerző nem tudta, hogy az egykor kánon lesz. De az újszövetség írói sem gondolták ezt, hogy majd egykor írásaikat kanonizálják.

„A szinoptikusok, Máté és Lukács ismerték Márkot, ha a könyvét kanonikusnak tartották volna, nem írtak volna új könyvet. De nem tartották annak, akkoriban ugyanis ez a fogalom nem is létezett az újszövetségi iratokra. Ismertek egy evangéliumi történetet, amit Márk leírt, s ahhoz gyűjtöttek még anyagokat, s a kettőt összedolgozva alkották meg a saját művüket. Pál leveleit vizsgálva valószínűleg ő lenne a legjobban felháborodva, ha azt mondanák neki, a te leveleid kanonikusak. Megdöbbenne ezen, hiszen azokban aktuális kérdésekre reflektál, téve azonban mindezt egy Krisztusalapú bázistudáson.”

A jamniai zsinaton elfogadott írások tekintélye mellett Jézus szava számít abszolút tekintélynek. De ide nem az evangéliumok tartoznak, hanem egy élő szóbeli hagyományozás, amikor Pál utal arra, hogy Jézus is ezt tanította. Ehhez csatlakozik majd később az apostolok tanítása – tette hozzá. Felvetődik a kérdés, ha a keresztyéneknek volt egy kánonja, írása, akkor miért volt szükség egy újszövetségire is. A keresztyéneket külső támadásként érte a zsidóság kánonlezárása, belső támadásként pedig Marcion aktivitása, aki elsőként megalkotja a saját kánonját. Ennek ellenhatásaként alkotja meg keresztyénség is a saját kánonját és szintézis lesz az újszövetségi kánon – foglalta össze röviden az újszövetségi kánon jelentőségét.

Előadása végén kifejtette, ma már belátjuk, hogy az evangéliumi szövegek és levelek szerzői nem azok, akikről azt gondoltuk, hogy ők írták. A koruk sem számít ezeknek a szövegeknek, hiszen a 2 Pét későbbi, mint Ignatius levelei, de ez utóbbi mégsem került bele a kánonba.

A kánon kialakulásával kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a zsidóság fentről indította és fogadtatta el a szövegeket, amit nem találtak oda tartozónak, azt kihagyták. A keresztyénség pedig alulról szerveződve alakította ki a kánonját a szerint, hogy a gyülekezetekben milyen szövegeket olvasnak. „Az evangéliumokat már egészen korán és a páli levelek is gyorsan elterjedtek. A Zsidókhoz írt levél, Jakab levele, a péteri leveleknél pedig azért volt kérdéses a felvételük, mert a gyülekezetek többségénél nem ezek voltak a legnépszerűbbek.”

Mint mondta, számára attól válik szentté a könyv, hogy azon keresztül megszólít-e a lélek. Az már másodlagos, hogy a szerzőt is megszólította-e, de mivel bizonyítani nem tudom, elfogadom, hogy így lehetett. De ha engem nem szólít meg a lélek rajta keresztül, akkor nem tartom kanonikusnak. A zsidó ember úgy olvassa az ószövetséget, mint a zsidó nép történeti könyveit, de nem tekinti Isten igéjének” – érvelt az előadó.

A Sola Scriptura ezt mondja, ha Istennel akarsz találkozni, akkor a Szentírásban megtalálod, ezt bizonyították az évszázadok. Így tekintettek rá eleink, én is megtapasztaltam. Megszólít rajta keresztül Isten. De máson keresztül is megteheti” – zárta ezzel a felvetéssel előadását Kókai Nagy Viktor.

Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület nyugalmazott püspöke Az Ige egyháza vagyunk? Sola Scriptura?! – kérdésre kereste a választ előadásában. Elmondta, hogy a szaktudósok meggyőznek bennünket arról, hogy már a középkorban, sőt már az óegyházban is, ha nem is ilyen erőteljesen megfogalmazva, de ott van a Sola Scriptura, a Szentírás elv. Egy iratgyűjteményben foglaltaték Istennek a kinyilatkoztatása, tanúskodik az Ő népének a történetéről, a régieknek adott ígéretekről, azoknak a Krisztusban való beteljesedéséről, s nyitja meg számunkra az eljövendő világnak a reménységét. Nem lett volna kánonalkotási esélye az óegyháznak, ha az előző századokban nem veszik észre a vitatkozó felek, hogy mindenki ugyanarra hivatkozik. Ugyanaz a forrás, onnan veszik az érveket, ugyanonnan merítik a tekintélyt. Egy vitában, ha érvel valaki, akkor annak tekintélynek kell lenni.

A reformáció korában Luther Heidelbergi disputájában, mint mondta, nem is a Sola Scriptura szerepelt, hanem a Sola Crux, egyedül a kereszt: ez a mi teológiánk. Majd azzal érvelt, hogy ami Krisztusra vezet, az az Istennek a kinyilatkoztatása. „Felállított egy fókuszpontot, s eköré építette fel a Sola Scripturát.”

Beszélt arról is, hogy a Sola Scriptura egyfajta harci jelszó is volt a reformáció második nemzedékétől, küzdve ezzel a sajátos emberi igyekezetek, intézményfelállitás ellen. Ennek az ára az lett, hogy a protestantizmus előhívta és védtelen is maradt a rajongástól. Az elmúlt ötszáz év ennek a bizonyítéka. A Sola Scriptura elvnek a mélyén, a harci jelszó képe mellett van egy védelmi, védekező funkciója is.

„A krisztusi igazság tekintetében egykönyvű embereknek kell lennünk, mivel Isten szabadító kinyilatkoztatásának a tanúja kizárólagossággal a Szentírás” – fogalmazott Bogárdi Szabó István, majd felsorolt néhány negatív meghatározást a Szentírással kapcsolatban.

Kifejtette, hogy a Szentírás nem történelemkönyv, hanem kerügmatizáló szerkezetű írás, a történeteket sajátos szerkesztési módban mondja el. Hozzátette, nem érdemes a történészekkel vitába bocsátkozni, hogy mennyire egzakt. A Biblia nem is törvénykönyv, de nem is pszichológiai értekezés.

„A Sola Scriptura harci jelszó, a bibliai bizonyságok felé magasodó emberi hagyományok, intézmények együttesével szemben. Az üdvösség melletti érvelésben nélkülözhetetlen a Szentírás. A régi hitvallások is hangsúlyozzák, hogy Isten igéjében megvan írva mindaz, ami nekünk üdvösségünkre nézve szükséges és fontos tudnunk. A Biblia csak akkor jó, ha az üdvösségre, Jézus Krisztushoz vezérel. Egy egzisztenciális meghatározottságnak kell lennie az olvasóban, hogy ezt megértse. A Sola Scriptura elvnek van egy pneumatikus funkciója is. A Szentlélek megvilágosító munkája nélkül a Szentírás csak betű” – fogalmazott a Bogárdi Szabó István.

Papp Miklós görögkatolikus pap, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanára, morálteológus a Szentírás és az erkölcsi normáik címmel tartott előadásának elején június 4. kapcsán kifejtette, hogy a gondviselés hozta úgy, hogy ma, az összetartozás napján találkozhatunk. Mint mondta, ami azért is fontos, hogy mi magyarok és különböző felekezetek tartsunk össze.

Bevezetőjében utalt ara, hogy a hegyi beszédről fog beszélni, mert a Szentírásban az újszövetségi morál csúcsa a hegyi beszéd. „A II. vatikáni zsinat kimondja, hogy megkülönböztetett gonddal kell bevezetni a papnövendékek a Szentírástudományba, melynek az egész teológia lelkének kell lenni. A Szentírás az egész teológia lelke. Különös gondot kell fordítani az erkölcstan tökéletesítésére, melynek tudományos kifejtése jobban táplálkozik a Szentírás tanításából. Az asztalra csap a zsinat, mert előtte túl sok volt a filozófia, ezért meg kellett harcolni, hogy mennyi a filozófiának az illetékessége. Ez ma is így van, de ma a pszichológiával kell megküzdeni” – ezzel a bevezetéssel indította előadását, majd hozzátette: Megtörténik a lelkésszel, hogy hamarabb mutatkozik be mentálhigiénés szakemberként, mint lelkészként.

„Ma is van egy küzdelem, hogy a Szentírásnak a lelke fontos, nem pedig a szó szerinti mondatok. A zsinat két dolgot kér a katolikusoktól, hogy legyen tudományos a morál teológia. Ne egyszerűen prédikáció, ne legyen túl tudományos, hanem jobban táplálkozzon a Szentírásból. Két végletet akarunk elkerülni. Az egyik a túl erős szisztematizálás, amikor túl sok a filozófia. A skolasztikában voltak olyan morális tankönyvek, amelyben azt kutatták, hogy az ember számára mi a természetes. A lap szélén pedig ott volt néhány bibliai mondat ennek alátámasztására. A Biblia a lap szélére került, de ez nem volt helyes. Ma is megtörténik, hogy több a mentál pszichológia, mint a Szentírás. Nincs rendben, túl sok a szisztematizálás. A másik véglet a biblicizmus, ami meg nem akar párbeszédet kezdeni a pszichológiával, a filozófiával és a szociológiával, hanem csak a Szentírást akarja, és abból akar mindent kikövetkeztetni. Nem lesz elég. Ma az jó teológia, ami a kettőt együtt adja. A kettőnek spirálisan kell egymást előbbre vinni” – hangsúlyozta.

„Az a jó, aki két irányba néz. Felfelé a transzcendens, Krisztus felé és párbeszédben lenni a többi emberrel. A művészetekkel, a többi vallással, a tudományokkal. Az a jó, aki ezt állandóan áramoltatja, viszont ez nem könnyű. Sokkal egyszerűbb az elzárkózás. Aki viszont a vertikális síkban elzárkózik, azzal nem tudunk beszélgetni. Ez szektás mentalitás, bezárkózik egy olyan világba, ami nem akar párbeszédet a többivel. Krisztus azonban nem azért jött, hogy bezárjon minket” – magyarázta Papp Miklós.

Kifejtette, hogy az egyik gondolkodó azzal érvel, előbb legyél normális ember és majd utána leszel keresztény. Egy másik szerint viszont inkább azt hangsúlyozza, azért vagyunk keresztények, hogy normális emberek legyünk. „Krisztus mindenkit meg akar váltani. Elégtelen, ha bezárkózunk, ha olyan nyelvet használunk, amit csak a mi gyülekezetünk ért és nem használjuk a többi tudománynak a meglátását. A másik mentalitás pedig azzal érvel, hogy minden relatív. Az a jó, ha Krisztusból állandóan merítünk, a Szentírás és imádság által.”

Mi a keresztyén morál? A leírt törvényeken túllépni. Krisztus azért jött, hogy a törvényt beteljesítse. Írunk sokféle törvényt, de nem az a cél, hogy csak törvénymegtartók legyünk. Azt a törvényt tartsuk meg, amerre a Szentlélek visz minket. Ehhez imádkozni kell, hogy miként lépjek elő az átlagos, a középszerű mentalitásból. S miért kell így tennem? Azért, mert elbűvölt az Isten – fogalmazott.

Papp Miklós azzal fejezte be tartalmas előadását, hogy Krisztus nem morális lexikont hagy hátra, hanem az arcát. A nyolc boldogságot, amit meg kell tanulni és mondogatni. „A hegyi beszédben ugyanakkor puskaport hagy hátra. Nem is nem is azokat a mondatokat kell szó szerint érteni, hanem azt a dinamikát, ahogy küld minket”.

Teljesen másak vagyunk, mindenkinek más a genetikája, neveltetése, múltja, megtérése. Van, aki hozza a gyerekkorában kapott kegyességet. Sokan sokféleképpen értelmezik az Igét, a Bibliát, az igehirdetés szolgálatát – ezt már Szeverényi János a Magyarországi Evangélikus Egyház missziói lelkésze fejtegette.

Visszaemlékezett arra, hogy a múlt század hetvenes éveiben rendőri felügyelet mellett szinte belökték egy rockoratóriumi előadás. Azzal érveltek, ez nem bibiaóra, itt nem kell megtérni, de ez volt a csali. „Egy házi bibliaórára hívtak el, de nem ezt mondták, hanem azt, hogy onnan indulunk a templomba. Együtt voltunk egy konyhában és a Szentlélek pedig kitöltődött a szívembe. Akkor minden megváltozott. Nincsen semmilyen sablon a megtérésekre. Tragédia az, ha egy közösség felveszi a sablonokat. Ne szórakoztassuk az Istent, az ő Igéje szabad, nincs megbilincselve. Van, akinek nincs elhívása, van, aki nem akar prédikálni, más már csak szeretne valamit megélni. Az, hogy palástom van, nem jelent semmit. Nem ettől lesz nekünk élő hitünk. Az Úr él, övé a föld, s ha tetszik neki, megjelenik bárhol”.

Megtérésére visszaemlékezve elmondta, hogy abban a békéscsabai otthonban egy hatgyermekes orosházi mérnökember hirdette az igét. Teli volt szeretettel, intelligenciával. Nagyon forrón szerette az Istent és az embereket. „Bementem, mint egy kis pogány, s kijöttem, mint keresztyén. A Szentlélek elvégezte azt, hogy az albérletem bibliaórássá vált, s naponta mentünk szolgálni, mert égetett minket Isten szeretete.”

A saját történetén keresztül más történeteket is felelevenített. Mint mondta, vannak lassú megtérések. Valaki a teológia alatt tért meg, mások abbahagyták a tanulmányaikat azzal, hogy ez nem az ő dolguk. A felesége is így döntött egy év után, hogy mégsem lesz lelkész. Előtte fellelkesedett a kántorképzőn, ahol az Ige hatására hívők lettek. De nem kell mindenkinek lelkésznek lenni – hangsúlyozta. Van, aki pedig nagyon jó lelkész, mégis méltatlannak érzi magát. Nincs két egyforma eset. Két osztálytársa menet közben tért meg, holott előtte még áhítatot is tartottak, de mint mondta, mégis hiányzott valami belőlük, majd egy nyári táborban jutottak hitre.

A mai ember teljesen más élethelyzetben van. Más volt a régi idő, amikor akár egyhetes evangelizációkat is tartották, tévé nem volt, munka után az emberek beültek a templomba. „Meg ez a kötelező egyházi világ. A konstantini világnak a maradványa volt, hogy ott vannak a templomok, a rögzített padok. Leültök és ez így van évszázadok óta. De minden megváltozott. A népszámlálási adatok sokakat sokkolnak, de nem látok benne semmilyen tragédiát. A régi nagy népegyház folyamatosan bomlik le. A nagyanyáink idejében még mindenkit megkereszteltek, hittantra jártak. Ma már a magyar gyerekeknek csak egy kis részét keresztelik meg. Ezen sopánkodjunk? Minket nem sopánkodásra hívtak el, hanem az evangélium hirdetésére. Lapozzuk fel a Bibliát és nézzük meg, hogy Pál és a többiek milyen közegben szolgáltak. Nem voltak gyülekezetek, állami támogatás, autó. De helyette volt korbács, ütés, besúgás még Jézus körül is. Ezen az úton van az evangéliumi hitvalló egyház is – fogalmazott Szeverényi János.

Sok személyes élménnyel tarkított előadását azzal zárta, hogy nagyon fontos a templomi igehirdetés. Az legyen élő Ige, de ne az igéről szóljon, hanem az igét kapjuk, ami Őtőle jön. S az emberek akkor érzik, hogy az nekik is szól és átjárja a lelkészt is. De ezen kívül még többféle módon és helyen hirdetni az igét: a kórházaktól kezdve az udvaron, a fa alatt, piacon. „Az Úr adhat bármikor bármilyen ihletet. A cél: az emberek üdvössége, hogy hazajussanak.”

A hittudós Szenczi Molnár Albert, avagy a zsenialitás művelőjéről Dienes Dénes a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai és Egyháztörténeti Tudományok Intézete vezetőjének tartott előadást. A nagyvonalakban ismertetett életrajz után tért rá Szenczi Molnár Albert munkásságára.

„Valami különös kíváncsiság, szent ismerni akarás nyugtalankodott folyamatosan a lelkében. Nagy események hírével nem elégszik meg, látványukban is részesedni akar. Alkotói korszaka hosszú abban a korban, amikor a férfiak fiatalon halnak. Az alkotói korszaka nagyobb része Németországban folyt le, több helyen is. Itt is kötött házasságot Ferinari Kunigundával”.

1590 és 1634 között a magyar korszaknak a legnagyobb alkotó és szervező egyénisége, annak ellenére, hogy mindezt a földrajzi értelemben vett távolban végzi. Csak 1624-ben tér haza, korábban ugyan többször is próbálkozik, de a felesége nagyon retteg a törököktől.

Dienes Dénes szerint Szenczi híd szerepét tölti be, összeköti a református ortodoxiának és a puritanizmusnak a korszakát. A teológiai egyénisége mind a kettőt hordozza magában, lényegében előkészíti a puritanizmusnak az erjedését a magyar református egyházban, vagyis a református teológiának a szellemi és a kegyesség tartalmi spirituális elmélyítése. Ezen a vágányon halad az ő teológiai munkássága, a bibliai élet és világszemlélet mélyen meggyökereztetése.

„Ennek kapcsán legelőször a Zsoltárai kell szólnunk. A Psalterium Hungaricum Szent Dávid királynak és prófétának 150 Zsoltára 1607-ben jelent meg Németországban. Áprily Lajos így nyilatkozik Szenczi zsoltárfordításáról. „Örök bibliai tartalom, nyugat új színvonalat követelő zenei formáiban. A keleti eredetű magyar nyelv meggyökeresedett ízével és legtehetségesebb kifejező eszközeivel szólal meg. Ez nem egy teológiai megközelítés, kifejezetten irodalmi.”

A Zsoltárkönyve a 17. században csaknem 30 kiadást ért meg. Zsoltárai mélyen átélt személyes vallomások is egyben. Ha személyiségét vizsgáljuk, azonnal szembetűnik a mély piétásra hajló kegyessége. Élete eseményeire imádsággal készült, a mögötte lévő dolgokat hálaadása követte – utalt az előadó Szenczi kegyességi életére.

„A kollégiumban mikor a 1. osztály tanulója voltam Istenfélő könyörgéssel kezdtem el ezt az évet. Állhatatosan kérve Istentől azt, hogy jól megtanulhattam a katekézisét, a dialektikát, a retorikát és ennek az osztálynak a többi tárgyait. Majd 1596-ben a következőt jegyezte fel a naplójába: Mi urunk Jézus Krisztusnak ezt az évét így kezdtem el: Reggel felkelvén térdet hajtva adtam hálát, amiért az elmúlt évben kegyelmesen megőrzött minden rossztól és jótéteményeivel elhalmozott. Teljes szívemből kértem, hogy az új évet tegye számomra szerencséssé. Fáradozásaimban áldjon meg, tisztítsa meg szívemet.

Az előadó elmondta, hogy a mindennapos imádkozás és a Bibliához való kötődés mindennapos élménye volt Szenczinek. 1625-ben sajnos befejezte a naplójának a vezetését, de azért más forrásokból lehet még a személyiségjegyeire adatokat találni. „Az életének a teljes lüktetése az Istennel való kapcsolatában zajlik, és ha abba feszültség kerül, akkor tartózkodik az úrvacsorától.”

Általában az irodalomtörténészek azt mondják a zsoltárkönyvével kapcsolatban, hogy azt a személyessége, mint ható erő tette népszerűvé. Az még századok múltán is megragadható a zsoltárszövegekben – fogalmazott Dienes Dénes. Büszke paraszt polgár volt a maga nemében Szenczi, mégiscsak azt kell mondanunk, hogy Bibliaélmény fűződik ezekhez a szövegekhez. Olyan élmény kötötte ezekhez a ezekhez a sorokhoz, amelyekben megjelent valamiféle személyesség az életéből. Sokszor nem is mondja meg, hogy mi ez. De megragadhatók még sok 100 évvel később is.

Hogy lehet e hittudósként beszélni Szenczi Molnár Albertről? – tette fel a kérdést azzal, hogy nem alkotott saját gondolatrendszereket, hanem a meglévőket átülteti magyarra a zsoltárokon és az Institúción keresztül is. Vannak, akik azt mondják, hogy a szellemi magatartása teszi hittudóssá Szenczi Molnár Albertet. Mi pedig azért, mert egy teljesen új irányt rendszerezett a magyar gondolatkörbe. Ez mégiscsak hatalmas alkotómunka és akárki nem is képes ilyen nagyszerű munkára – fogalmazott. Összeállítja az öreg graduált.

Nem a régieknek a rendezésével foglalkozik, hanem közvetlenül a Biblia szövegéhez nyúl, ami kritikája minden időben az emberi értelemnek és ezt nyújtja olyan formában, amelyik képes hatni. Erre nagyon kevesek képesek. Az értelemnek a funkciója változik. Nem rendez, harmonizál, hanem újat alkot –

magyarázta az előadó, majd arra kereste a választ, hogy vajon megragadható e a munkásságában a zsenialitás? – Igen, hiszen olyat alkot, ami lényege szerint nem helyettesíthető. Egyedülálló, más. Ha két nagy fordítását – az Institúciót és a Zsoltárokat – szemügyre vesszük, akkor zseniális művekről van szó. Zsenialitása abban van, hogy felismeri, a jövőnek mire van szüksége és olyan egyedülállót képes alkotni, amely századokon át hat.

A továbbképzőn a lelkészek reggeli áhítattal készültek az előadásokra, a nap pedig imaközösséggel zárult. A kultúrprogram keretében Péntek Attila zongoraművész-kántor és Domschy Mercédesz énekesnő ragtime stílusban adott elő tizenhárom gyülekezeti éneket, illetve versfeldolgozást.

A nemzeti összetartozás napján hálaadó istentiszteletre került sor a berekfürdői református templomban, ahol Fazekas László tiszteletbeli püspök szolgált igehirdetéssel. Ezen kívül volt munkavédelmi oktatás és konzultáció a lelkészek bérezéséről. A Kálvin János Kiadó és a Parakletos Könyvesház pedig ezúttal is elhozta kínálatát. 

A három napos együttlét úrvacsorás istentisztelettel zárult Peres Zsuzsanna és Barbara Beranová lelkipásztorok igei szolgálatával. A lelkésztovábbképző a Kulturális és Közművelődési Központ és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház szervezésében és a magyar kormány támogatásával valósult meg.

A továbbképzőről készült többi kép itt tekintehtő meg.

Iski Ibolya

Kép: Szarvas László