Tanítók az Ószövetségben

„Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes. Íme, amit ott tanultam: Ossz meg mindent másokkal! Ne csalj a játékban! Rakj rendet magad után! Ne vedd el a másét! Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál! Élj mértékkel! Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset! Fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól! Ismerd fel a csodát!” (Robert Fulghum). Ilyen egyszerűen is össze lehet foglalni, amit érdemes megtanulni.

Az Ószövetség olyan „vallásos irodalmat” kínál nekünk, amely Isten igéje alapján útmutatást és tanítást ad. Leírja olyan személyek életét is, akik az életüket a tanításnak szentelték: ilyenek voltak a papok, a próféták és a vének. Valószínűleg a jeruzsálemi királyi udvarban is működött olyan iskola, amely nemcsak az írnokokat, diplomatákat és a szükséges tisztviselőket képezte ki, hanem a király és az udvari előkelőségek gyermekeit is oktatta.

A tanítók szerepe azonban ebben nem merült ki, hanem a nép egésze számára is volt mondanivalójuk. A babiloni fogság után és a Jézus születését közvetlenül megelőző korban az írástudók látták el ezt a feladatot, ahogy ez kiderül pl. Ezsdrás és Nehémiás könyveiből. „Ezsdrás szívből törekedett arra, hogy kutassa és teljesítse az ÚR törvényét, és tanítsa Izráelben a rendelkezéseket és előírásokat” (Ezsd 7,10). Az újjáépítés, a közösségszervezés, az istentiszteleti élet újraindítása szempontjából a tanítás nélkülözhetetlen volt.

Klasszikus református felfogás szerint – a kátéból tanultak alapján – azt szoktuk mondani, hogy Jézus Krisztust az Atya Isten kente fel prófétává, tanítóvá, királlyá és főpappá. Ha a latint nem magyarosítjuk nagyon, akkor hitünk szerint Jézus a mi prófétánk, doktorunk (magiszterünk). Olyan titulusokat, megtisztelő címeket ragaszt a nevéhez hitvallásunk, melyek a zsidó hit főáramának legnemesebb hagyományából származnak.

De mennyire legitim Jézusról így beszélni? Mennyire aktuális a benne való hitünket ezekkel a címekkel megvallani? Ha Jézus doktori titulussal rendelkező tanítónk, akkor nekünk minimum főiskolás szinten, Jézustól nyert egyetemes tudás szintjén kellene művelni a keresztyénségünket: nem úgy, mintha óvodások lennének, és nem úgy, mintha mindig vissza kellene térni az elemi, alapiskolás dolgokhoz, és elölről kezdve tanulni az ábécét vagy a szorzótáblát. Többek között erről is szól ez az írás.

A Tóra kvintesszenciája

„Halála előtt a rimanovi Hirsch rabbi állandóan Mózes búcsúénekének szavait ismételgette magában: »Hűséges az Isten és nem csalárd.« Majd így szólt: – A Szent Tóra kvinteszenciája ez: tudni, hogy az Isten hűséges és hamis dolog nem történik. Megkérdezhetitek, hogy ha így van, mire való az egész Tóra? Nem lenne akkor elég, ha Isten a Sinain csak ezt az egy mondatot mondja?! És erre az a válasz, hogy senki nem képes azt az egyetlen sort megérteni, csak ha az egész Tórát megtanulta és aszerint él” (M. Buber: Haszid történetek).

Ez az egyszerű haszid történet is jól tükrözi, hogy mit gondoltak és gondolnak a zsidóságban a tanítókról és a tanításról. A Tórát, Isten törvényét, Mózes tanítását – gondoljunk rá bárhogy – nemcsak megtanulni és érteni kell, nem pusztán néhány igét, fejezetet érdemes belőle kiragadni, hanem az egészet ismerve, szeretve és megélve kell tudnunk értelmezni, akár azt az egyetlen igeverset is, amely megragadott. Mintha egyetlen egyben benne lenne az egésznek az íze, az esszenciája.

Hasonlóan van ez, mint a tokaji esszenciával. Ez a nektár a Tokaj-hegyaljai borvidék zárt területén termő, egy penészgomba hatására nemesen rothadt, tőkén aszúsodó és szüretkor külön, szemenként leszedett aszúszemekből készül. Préselés nélkül állítják elő a kiszivárgó mustból, ugyanis a szőlőszemek saját súlyuknál fogva nyomják össze egymást, és így folyik ki belőlük a lé, amely sűrű nektárt képez. A lé minimális erjedés után, mely évekig is eltart, válik tokaji borkülönlegességgé, mely ásványi anyagokban, cukorban és az aszúszemre jellemző különleges aromákban, zamatokban gazdag.

Ha receptet keresünk arra, hogyan legyünk a bibliai igazságok igaz ismerői, hogy tanuljuk meg, mit jelent Isten igéjét az életünk minden területén alkalmazni, akkor hagynunk kell, hogy saját súlyával nehezedjen ránk mindaz, amit az Úr nekünk mondani akar, amire tanítani akar, amivel formálni akar. Nemesen lebomló és az igaz szőlőtőn aszúsodó református keresztyén emberekké csak így lehetünk: friss ízekben, zamatokban gazdag, igazán értékes Krisztus-követők.

A „rabbi” személye és fogalma

„A kobrini Móse rabbi azt tanította, hogy: – Ha egyetlen szóval fordulsz is Istenhez, abban a szóban minden porcikáddal benne légy. Az egyik hallgató megkérdezte: – Hogyan lehetséges az, hogy az a nagy ember egy kicsi szóba belefér? – Aki nagyobbnak képzeli magát, mint a szó, arról mi nem beszélünk” (M. Buber: Haszid történetek).

A héber rabbi kifejezés azt a tanult embert jelöli, aki megkülönböztetett figyelemmel tanítja a Tórát, és autoritatív módon adja tovább tudását a tanításban. Mindeközben egy közösség lelki vezetőjeként teszi ezt, figyelve arra, hogy ő maga sosem legyen nagyobb a szónál, amit hirdet. A „rebbe”, a lelki tanító gyakorlatilag az írástudó tiszteletteljes megszólítása Izráelben. A bibliai héberben a r-b szógyök valami sokat és nagyot jelent, valaki olyat, akinek megkülönböztetett figyelem jár. A posztbiblikus héber nyelvben hordozza csak a ma ismert jelentést, mely szerint a rabbi „mester, tanító”, ellentétben a rabszolgával.

A palesztinai iskolákban a bölcseket „Rabbinak” (az én mesteremnek) szólították. Ezt a tiszteletteljes megszólítást fokozatosan kezdték csak titulusként használni, mikor a judaizmus hivatalos keretek között kezdett működni, és kézrátétellel rabbikat iktattak be egy adott falu vagy város zsinagógájának pásztorolására. Legközelebb talán az áll a kifejezés eredeti értelméhez, ha így fordítjuk: az, aki nagy – az, aki sok – az, aki naggyá teszi előttem a Tórát – az, aki sokat ad nekem Isten szavából – az én tiszteletre méltó uram és mesterem.

Rabbi J^ehosua vagy Jézus a tanító?

„Az írástudók és a farizeusok (…) szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha »Rabbinak« szólítják őket. De ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egyetlen tanítótok van, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,7–8). Ebben a néhány igeversben elénk tárul, hogy az evangélium szerint a korabeli zsidóságban a vallásos élet jeles képviselői szerették, ha rabbinak szólítják őket. Ezek szerint volt ebben valami magasztos, valami nem szokványos, valami felemelő. A farizeusok és az írástudók szerették magukat úgy eladni a vallásos piacon, hogy ők a szelíd és jámbor tanítók, azok a mesterek, akik kellő bölcsességgel rendelkeznek. Jézus szerint csak egyetlen tanítónk (didaszkalosz-magiszter) van, és a mennyei Atyára gondol. Ezt a címet és tisztet is, sok más korabeli ranghoz hasonlóan elutasítja. Összesen tizenötször szerepel az evangéliumokban a rabbi kifejezés, bár a mi magyar fordításunk ebből csak egyetlen egyet ad szó szerint vissza (RÚF: Jn 1,38 sic!). Kiderül, hogy a tanítványok (Péter, Júdás vagy János evangéliumában a tanítványok általában) szerették Jézust rabbinak szólítani. A „rabbúni” változat, amely a mesternek, a nagyságnak, a tanítónak még bizalmasabb és teljesen személyes formája csak két helyen fordul elő: Mk 10,51 és Jn 20,16. Jézus önmagát egyszer sem mondja rabbinak.

Az újszövetségi teológia bizonyos huszadik századi és nagyon meghatározó vonulataiban Jézus személye körül mégis az egyik fő kérdéssé vált, hogy zsidó volt-e vagy keresztyén? Zsidó tanítóként, csodatévő rabbiként vagy az első keresztyén mesterként, mindentudó tanítóként élte-e mindennapi életét. Az evangéliumok alapján azt mondhatjuk, hogy Jézus nem volt hagyományos értelemben vett zsidó rabbi, és nem lehetett keresztyén tanító sem. Az ő munkássága meghaladta ezeket a kategóriákat.

„Mint akinek hatalma van…”

Így summáza Máté evangéliuma Jézus leghosszabb, összefüggő tanítását, A hegyi beszédet. Kiemeli, hogy Isten Fia így tanított: tehát hatalommal, Isten hatalmát segítségül hívva, és nem úgy, mint az írástudók. Azt akarja tehát mondani Máté, hogy az írástudók szakmai hozzáállásából, olvasottságából, tudásából valami hiányzott. Mi volt ez a „hiány”?

Ha a Jézus korabeli zsidóságot, ill. arám, görög és római kultúrát próbáljuk értelmezni, nem kell nagyobb és bátrabb szakértőt keresni, mint a heidelbergi újszövetséges Gerd Theißen. Egyik korai művében (Nyomon követtem, 1986), – ami sokkal inkább a regény, mint a teológiai írásmód eszközeit használja – egy Jézus-kutatásra hívja az olvasót. János fiát, Andrást, aki börtönben van lázadás miatt, azzal bízza meg, vagy inkább zsarolja Pilátus, hogy Jézus nyomába szegődjön, és tudjon meg róla minél többet. A könyv 14. fejezetében ér el oda András, hogy már jelentést is írjon, melyben többek között a következők szerepelnek: „Galileai utaimon soha nem találkoztam Jézussal, de mindenütt nyomára akadtam. Adomák, elbeszélések, hagyományok, híresztelések szóltak róla. Ő maga megfoghatatlan maradt. De minden, ami róla szólt, jól egybeillett. Sőt még a róla szóló, egészen túlzó történetek is jellegzetes képet alkottak. Így soha senkiről nem lehetett volna beszélni.” A jelentésben ezek után azt fejtegeti András, hogy melyik korabeli ismert karakterrel lehet leginkább azonosítani Jézust. Ő egy vándorrabbi, aki csodákat tesz és gyógyít? Vándorköltő, aki csodálatos költői képekben, példázatokban tud beszélni Isten országáról? Vándorfilozófus, aki pogány vidéken is meg tudja fogalmazni az evangélium lényegét? Vándorpróféta, aki nem szégyell beszélni Isten ítélő hatalmáról sem? Vagy vándorkarizmatikus volt igazából?  Ezt állítja G. Theißen egy későbbi művében, a következő magyarázatot fűzve hozzá: „A Jézus-mozgalmat a názáreti Jézus hívta életre, aki szociológiailag tekintve karizmatikus volt. A karizma annak képessége, hogy valaki anélkül tud tekintélyt gyakorolni, hogy meglévő intézményekre és szerepekre támaszkodnék.”

Az evangéliumok szerint Jézus nem a katedra mestere volt, és nem onnan fentről, az emberektől távolról tanított. Nemcsak elővette a Szentírást, és tudta melyik fejezetet kell kinyitni, hanem „isteni hatalommal” nevelt, vagyis volt benne potencia, előrelátás, életet formáló és példát mutató tanítás, igen, ha így értjük a karizmát: a tekintély gyakorlásának mesteri fokozata.

Írástudók írástudója, rabbiknak rabbija

Tekintélyben szegény világban élünk, amikor egy tanárnak vagy lelkipásztornak, pedagógusnak vagy nevelőnek nagyon nehéz úgy órát tartani, hogy az, amit mond, hatással legyen a nála fiatalabb hallgatókra, az idősebbek tanításáról nem is beszélve. A tekintély kialakulása gyakran a korral is jár. Jó esetben egyre bölcsebbek és tekintélyesebbek lehetünk, ha nem hanyagoljuk el a kapott karizmákat. Gondoljunk csak Jézus életének arra a mozzanatára, mikor tizenkét évesen a jeruzsálemi templomban tanítja a legnagyobb tanítókat, a legképzettebb mestereket. Egy különleges, isteni kijelentés birtokosaként arról tesz bizonyságot később az aggódó szülei előtt is, hogy neki Atyjával kellett lennie, az Atyja dolgaival kellett foglalkoznia, és mindezt minél több embernek megtanítania.

Isten adja, hogy szavainkból nektár csepegjen hallgatóinkra, és tanítás közben sose feledjük el, hogy csak egyetlen Tanítónk van. Az életünk esszenciáját mindig az adja, mennyire vagyunk otthon mennyei Atyánk dolgaiban, és mennyire vagyunk készen attól tanulni, akinek erre mesteri készsége van.

Reformata, Tarr Ferdinánd