Hogyan jött ennek a közös találkozónak az ötlete? Ki volt a kezdeményezője?

Az anyaországi és felvidéki lelkészek találkozója teljes mértékben a Magyarországi Református Egyház szervezésében valósult meg. Nagyon nagy örömmel fogadtuk a hírt, amikor megtudtuk, hogy mi, felvidéki református lelkészek is részesei lehetünk annak az eseménynek, amelyen lezárják az elmúlt évre meghirdetett Lelkipásztori Hivatás Évet és meghirdetésre kerül az Élő Ige Éve.

Az elmúlt évben a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház is csatlakozott a magyarországi reformátusok által meghirdetett programhoz. Balog Zoltán püspök, a Zsinat lelkészi elnöke az elmúlt év októberében, Berekfürdőn, a magyar egyházmegyékben szolgáló református lelkipásztorok számára megtartott továbbképzésen személyesen hívta meg előadása után lelkészi közösségünket erre a találkozóra.

Ennek előzménye az is, hogy együttműködve a Magyarországi Református Egyház bizottságaival és vezetőivel, az elmúlt évben egyházunkban mi is a lelkipásztori életpálya programját valósítottuk meg. Erre kapcsolódva, – mivel a határon túl mi voltunk az egyetlen kerület, amely felvállalta ezt a folyamatot, – így mi kaptunk meghívást erre az alkalomra. 

Nagyon örültünk annak is, hogy több mint kilencszáz református lelkész jött el, de nemcsak Magyarországról és a Felvidékről, hanem az egész Kárpát-medencéből. Egyházunkból is több mint száznegyven lelkész érkezett, s ha arányaiban vesszük a részvételt, akkor ez egy nagyon komoly képviselet a részünkről. Örömmel voltunk itt együtt ezen a mai napon.

Miről szólt ennek az egy napos találkozónak a programja? Miben tudtak erősödni vagy lelkileg is gyarapodni a lelkészek ezen a napon?

Egyrészt a mai napon lezárult a 2023-as Lelkipásztori Hivatás Éve és meg lett hirdetne az idei esztendőre az Élő Ige Éve a Magyarországi Református Egyház számára, beleértve az egész Kárpát-medencét is. Mi reformátusok az ige egyháza vagyunk, az igének és az igehirdetésnek az egyháza. A mai alkalom egyrészt a lezárása volt az elmúlt évnek, a másrészt pedig nyitó alkalma volt az előttünk álló programsorozatnak. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy ilyen jellegű találkozások megvalósulhassanak.

Odahaza is érezzük azt, hogy jó, ha a lelkipásztorok együtt tudnak lenni közösségben egymással. Nagyon sok lelkész néhány lélekszámú, kis gyülekezetben szolgál, vagyis megfogyatkozó közösségekben pásztorolják a híveket, sokszor a távolságok is nagyok közöttünk. Ha figyelembe vesszük a Felvidéket, akkor egyházunk gyakorlatilag Pozsonytól egészen Tiszacsernyőig terjed.

Sok száz kilométert kell áthidalni, ha az emberek találkozni szeretnének egymással. Ez is egy lehetőség volt a személyes találkozásra. A másik oldalon örömteli, hogy együtt dicsőítjük és magasztaljuk Istent. Mi Isten népeként egy közösségben vagyunk itt, s ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy sok hasonló, lelkipásztort megmozgató rendezvénynek is legyenek.

A délelőtt folyamán nagyon sok személyes bizonyságtétel hangzott el. Önt melyik fogta meg a legjobban és miért?

A délelőtt folyamán elsősorban a személyes bizonyságtételek jelentek meg. Két nevet szeretnék kiemelni. Az egyik Visky András József Attila-díjas erdélyi magyar író, drámaíró, dramaturg. Egy nagyon személyes bizonyságot tett arról a hitről és a szeretetről, amely már majdnem olyan, mint a szerelem. Ő nem önmagáról a szerelemről beszélt, hanem arról a hitről, amely olyan szenvedélyes, mint a szerelem.

A másik ilyen bizonyságtétel Novák Katalin köztársasági elnökasszonyé volt, aki keresztény édesanyaként, feleségként, hitvallóként jelent meg közöttünk. Csodálatosan tett bizonyságot arról, hogy Isten szeretete hogyan töltötte ki az ő korábbi kerek életét, úgy, hogy Isten belépett annak középpontjába.

Az ilyen bizonyságtevők adnak-e impulzust a felvidéki lelkipásztorok számára, hogy ők is merjenek bizonyságot tenni hitükről, szolgálatokról, annak gazdagságáról mások előtt?

Én azt gondolom, hogy a lelkészek egyrészt bizonyságot tesznek minden egyes igehirdetés alkalmával. A másik oldalon pedig a lelkészi szolgálatban nagyon sok lehetőség adatik erre, ami nem azt jelenti, hogy több száz ember előtt kell mikrofonban tanúbizonyságot tenni Isten megtartó szeretetéről, hanem éppen a családi- vagy a személyes találkozások során, vagy akár a hétköznapi életben. Mindenekelőtt fontos az, hogy a hit megélése legyen személyes valósága a mi életünknek, és hogy erről tudjunk tanúságot tenni. Ez is nagyon fontos része a keresztény életnek.

Egy úrvacsorás istentisztelettel zárult az anyagországi és felvidéki lelkipásztorok találkozója. Mi az, amit igehirdetőként a Nagyváradi téri református templomban megjelenteknek a szívükre szeretett volna helyezni?

Ennek az évnek az alapigéje a Zsidókhoz írt levél 4. részének a 12 verse, így ezt választottam az igehirdetésemnek is az alapigéjévé: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál”.

Ebben a versben arról szól Isten szava, hogy igéje élő és ható. Nekünk egy élő Istenünk van, aki bennünket megvált, gondot visel rólunk, szeret, vezet és kézen fog. Az ő igéje áthatja az egész emberi életet.

Minden keresztény ember megtapasztalja azt, hogy egy megkerülhetetlen lelki élmény az, amikor egészen szívünknek a legmélyében szólít meg bennünket az Úr. Akkor pontosan tudjuk, hogy nem emberi hangról van szó, s nem külső tényezők jelentek meg az életünkben. Nem is valami sejtés, hanem egy nagyon élénk üzenet arra nézve, hogy mire van szükségem az életemben.

Nagyon sokszor lehet hallani arról, hogy az embernek sokféle kérdései vannak. Sokszor úgy telik az életünk, hogy kérdésekre válaszolunk. Ami keresztény létünkben pedig nagyon fontos szempont az, hogy nem elsősorban nekünk vannak kérdéseink, hanem mi magunk vagyunk kérdésesek az Isten színe előtt. Amikor az ember ezt meglátja, fölfedezi, az megérinti az ő életének a középpontját, a szívét. Akkor történik meg az, hogy Isten igéje élő és ható valóságként jelenik meg az életünkben.

Iski Ibolya

Fotó: Szarvas László