Ez egy hónapot vett igénybe, és 1923. július 28-án Pálóczi Czinke István beterjesztette az egyházi alkotmányt állami jóváhagyásra a köztársasági elnöki irodához.

A püspök az 1790/91. évi XXVI. törvénycikk 4. §-a értelmében járt el, amely kimondta, hogy a protestánsok maguk hozhatják meg a törvényeiket, de azok csak a császár jóváhagyása után lesznek hatályosak. Ezt nevezték a királyi főfelügyelet jogának.

Bár Szlávik kormánybiztos a zsinaton elmondta, hogy a törvényeket a kormány hagyja jóvá Csehszlovákiában, az egyház a hatályos egyházi törvények szerint a prágai elnöki irodához terjesztette be a törvénytárat.

Az állami válasz októberben érkezett meg magától Kállay Józseftől, Szlovenszkó teljhatalmú miniszterétől: „A szlovenszkói református egyház zsinati törvénytervezetét visszaküldöm azzal, hogy az Iskolai és Nemzetművelődésügyi Minisztériumhoz, Prága, szlovák nyelven 17 /tizenhét/ példányban terjesztendő be. Egyidejűleg ajánlom, hogy a kormánybiztosnak, Léván, 1923. június 17-én a zsinat megnyitásakor tett nyilatkozata figyelembe vétessék. Dr. Kállay s.k. miniszter”.

Balogh Elemér

Erre nem számított az egyház vezetése. Pálóczi körlevélben fordult a zsinati atyákhoz, hogy most mi legyen? Hogyan fordítsák le az egyházi törvényeket szlovákra? A zsinati atyák egy része az állammal kialakítandó jó viszony miatt a törvény lefordítását támogatta, egy kicsivel többen pedig úgy gondolták, hogy – a református egyház magyar jellegét szem előtt tartva – ne fordítsák le a törvényeket szlovákra, de egyezzünk bele abba, hogy az állam lefordíttassa magának.

Szilassy Béla főgondnok és Sörös Béla losonci lelkipásztor válasza tért el a többiekétől. Ők úgy érveltek, hogy akár le is lehetne fordítani a törvénytárat szlovákra, de az akkor sem lenne érvényes, mivel a zsinat nem fogadta el a szlovák szöveget, és el sem tudná fogadni, mert az atyák nem tudnak szlovákul.

Különben is a kormány ne beszéljen törvénytervezetről, mert amit a zsinat elfogadott, az már egyházi törvény. Az elnökség egyetértett ezzel az érveléssel, és ebben a szellemben válaszoltak a miniszter levelére.

Egy héttel később elhatározta az egyház, hogy lefordíttatják a cca. 120 oldalas törvénytárat szlovák nyelvre, de a hitelességét nem tudják garantálni. A követelt 17 példányt viszont készíttesse el a kormány a maga költségén. Ezzel az egyházi válasszal elindult egy hosszú éveken át tartó folyamat a református egyház törvényeinek állami elismertetéséért.

 Idrányi Barna

Az egyház és az állam közti egyeztetéseket informális tárgyalásoknak nevezték, s az egyház részéről ezek lefolytatására Sörös Béla losonci lelkipásztor kapott megbízást. Állami kezdeményezésre az informális tárgyalásokba bevonták az evangélikus egyház akkori püspökét, Zoch Sámuelt is, aki megbízható embere volt Csehszlovákiának.

Evangélikus lelkészként 1919. január 1-től ő lett Pozsony megye csehszlovák zsupánja és kormánybiztosa is. Egyik alkalommal, amikor a prágai minisztérium lépcsőin mentek egy tárgyalásra – Sörös Béla egyházi megbízott és Zoch Sámuel mint összekötő ember – Zoch püspök odaszólt Sörösnek: „Amikor még Budapestre jártunk tárgyalni az egyházi ügyeket, akkor mi fogtuk a ti frakkotokat. Most a különbség az, hogy nektek kell fogni a mi frakkunkat.” Sörös válasza rövid és frappáns volt: „Igen, meg az, hogy mi nem rúgtunk hátra!”

Az évekig húzódó tárgyalásoknak nem lett eredménye. A csehszlovák vezetés soha nem adta írásba a valós kifogásait a református törvénytárral kapcsolatban. 1924. december 29-én Pozsonyban volt egy komoly megbeszélés, amelyen elhangzottak az állam igényei. Ezt onnan tudjuk, hogy előkerült a dunáninneni egyházkerület püspöki levéltárából az egyházi küldöttség egyik tagjának személyes jegyzete.

Az állam azt kifogásolta, hogy a református egyház úgy aktualizálta az 1907. évi magyar református törvénytárat, hogy a „Magyarország” szót a szövegben egyszerűen „Csehszlovákiára” vagy „Szlovenszkóra” cserélte. Az egyház szuverenitását az állami fölé helyezi, mivel nem csehszlovák állampolgároknak is lehetőséget ad arra, hogy lelkészként szolgáljanak.

A reformátusok nem akarnak beleilleszkedni a csehszlovák államrendszerbe, mert így nevezték el magukat: „magyar református egyház Szlovenszkón”. Túlságosan magyar hangzású nevek vannak az egyházi közigazgatásban: a tiszáninneni egyházkerület vagy a barsi és gömöri egyházmegye megnevezése a régi magyarországi viszonyokat élteti tovább. A törvénytár sehol sem tartalmazza az állam iránti hűséget, viszont erősen hangsúlyozza, hogy a református egyház az magyar egyház.

 Magda Sándor

Ezeket a kifogásokat – részben – megpróbálta orvosolni az 1928. évi pozsonyi zsinat, és itt el is fogadott az egyház egy olyan módosított törvénytárat, ami már sok mindenben megfelelt a csehszlovák állami követeléseknek, de ez sem volt elég.

Az 1928-as pozsonyi zsinat után is folytatódtak az egyeztető tárgyalások, de eredmény nem született. Az egyházi törvények állami jóváhagyása végig csupán hitegetés maradt, és úgy élt 20 évig a református egyház – a demokratikusnak mondott – első Csehszlovák Köztársaságban, hogy az állam soha nem hagyta jóvá református törvénytárunkat. Ma azt mondanánk: nem regisztrálta egyházunkat Masaryk és Beneš Csehszlovákiája.

Az állammal vívott szélmalomharc megtörte Pálóczi Czinke István erejét, és 1929-ben lemondott püspöki tisztségéről és rimaszombati lelkészi állásáról is, és átköltözött Magyarországra. Utódja, Péter Mihály gálszécsi lelkipásztor lett, aki ugyancsak az egyházpolitika áldozata lett. Váratlanul hunyt el hároméves püspöki szolgálat után.

Péter Mihály

A tiszáninneni egyházkerület harmadik püspöke Idrányi Barna nagyszalánci lelkipásztor volt, aki egy évig sem töltötte be ezt a tisztséget: 1933 szeptemberében meghalt. A kerület negyedik püspöke Magda Sándor nagykaposi lelkipásztor volt. Ő élte meg az első bécsi döntést és a Magyarországhoz való visszacsatolást.

 A dunáninneni egyházkerületben Balogh Elemér püspök, pozsonyi lelkipásztor 1938-ban bekövetkezett halála után, Sörös Béla losonci lelkipásztor, teológiai igazgató lett a püspök a visszacsatolásig. A kárpátaljai egyházkerületnek pedig egyetlen püspöke volt a csehszlovák időkben: Bertók Béla.

Az állami „regisztráció” nélkül is működött a református egyház. Gyülekezeteink eltartották a lelkészeiket és tanítóikat, fenntartották az elemi és polgári iskoláinkat. 1925-ben Losoncon teológiai akadémia nyílt, amely biztosította a felvidéki lelkészutánpótlást. 1935-ben Komáromban megnyitotta kapuit a református tanítóképző. Egyházunkban komoly belmissziós és diakóniai munka folyt. Éveken keresztül zajlottak az ifjúsági konferenciák, 1 000–1 200 fiatal részvételével. Egyházunk árvaházakat működtetett, súlyos áldozatok árán, de maga látta el nyugdíjas lelkészeit, lelkészözvegyeit és árváit.

Az 1. bécsi döntés hírét örömmel fogadták a reformátusok. Volt olyan gyülekezet, ahol a lelkész 1938 novemberében beírta a halotti anyakönyvbe, hogy „hála az Istennek, meghalt a 20 éves cseh uralom”.

A visszacsatolás nem tudta meghozni magyar reformátusságunknak a várva várt békességet és nyugalmat, mert 1939 szeptemberében újra lángokba borult a világ, s a 2. világháború vége sokaknak békét hozott, de nekünk nem. Minket – nagyszüleink korosztályát – a csehországi deportálás, a magyarországi kitelepítés és a lakosságcsere várta, esetleg a megalázó reszlovakizáció.

Az újjáalakuló Csehszlovákia – Beneš elnökkel az élen – a magyarokon és a németeken bosszulta meg Csehszlovákia 1938-as felosztását. Ezt a bosszút megérezte a háborús bűnössé kikiáltott református egyházunk is. A deportált és kitelepített több ezer magyar református, valamint a konfiskált egyházi vagyon erre a bizonyíték.

Érezzük ma is a beneši bizalmatlanság és gyűlölet megnyilvánulásait, hiszen mi még mindig – száz év távlatából is – magyar egyháznak számítunk Szlovákiában. Igen, vagyunk! A ma is hatályos Beneš-dekrétumok alapján ma is háborús bűnösök vagyunk. De vagyunk! Isten kegyelméből!

Somogyi Alfréd, a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának oktatója