Hogyan vezetett az útja Bolyból Pozsonyba, majd innen Prágába? S az eredetileg ügyvédnek készülő fiatal lány miként került a Teslába, majd onnan egyeneses a teológiai karra? Hogyan fogadták őt Mokcsán, s milyen megszólítást találtak ki a számára az akkori presbiterek? Miért hagyta ott a síkságot, az Ung-vidéket és költözött el a családjával egy dombokkal körülvett helyre? Mindez kiderül a vele készült beszélgetésből.

Miért nem maradtak Jabloncán, hiszen elég sok időt eltöltöttek azon a vidéken, mellesleg jól is érezték ott magukat. Hazavágytak?

Ennek több oka volt. Édesanyám akkor még élt és túl volt a kilencvenen. Tizennyolc éves voltam, amikor a tanulmányaim miatt elmentem itthonról, de mindig is hiányoztak a szüleim. Édesapám már korábban meghalt, a húgom pedig egyedül élt itt Bolyban, a férjem pedig már nagyon beteg volt, s úgy gondoltam, haza kell jönni. Itthon jobb lesz. S örültem, hogy így döntöttem. Édesanyámmal még egy évig együtt tudtam lenni, 93 éves korában halt meg.

A szülői házba költöztek vissza?

Nem. Egy másik családi házat vettük meg az egyik mellékutcában, nem messze a református templomtól. Beköltözésünk előtt ezt javítgattuk a férjemmel, hogy kényelmesebbé tegyük a magunk számára.

Hogyan telnek a nyugdíjas évei? Mivel foglalkozik? Esetleg rendezgeti a szolgálatban eltöltött éveinek emlékeit fizikailag vagy akár gondolatban?

Inkább már csak gondolatban. Negyvenöt év az elég hosszú idő. A férjem ideköltözésünk után nem sokkal már teljes ápolásra szorult, ami 24 órás szolgálatot igényelt a részemről. Ez fizikailag és lelkileg is megviselt, nagyon nehéz időszak volt. Ugyanakkor jó érzéssel töltött el, hogy a megpróbáltatásomban mellettem állt a húgom és az édesanyám, akik azzal vigasztalgattak, hogy ez van, ezt kell elfogadni, s hozzátették: Neked ez adatott.

Szerető családi körben lehetett a legnehezebb időszakában.

Végül is igen. De hát hol a legjobb? Otthon.

Gondolnak-e Önre a fiatalabb szolgatársak, ha helyettesíteni kell Őket?

Gondolni, ugyan gondoltak rám a nyugdíjaztatásom után, de sajnos lemondtam a felkéréseket. Már nem vállalok semmit. Az elmúlt 45 évben, amig szolgáltam, bármit mondtak, bármit kértek, mindig megtettem, semmit nem utasítottam el vagy vontam ki magam a feladatok alól. De most eljött az ideje annak, hogy nemet is kell tudni mondani.

A férjemet ápolni kellett, s már nem hiányzott a szolgálattal járó stressz, mellesleg nekem is megvannak az öregkori „nyavalyáim”, mint bárki másnak. Örömmel tölt el, ha bemegyek a templomba, leülök a megszokott helyemre és gond nélkül hallgathatom végig a lelkipásztorunk, /Szopó Ferenc/ igehirdetését. Nagyon örülök, hogy már nem a saját hangomat hallom a szószékről, hanem másét. De azt is szívesen veszem, ha helyettesítő lelkész szolgál, mert legalább egy kicsit jobban megismerhetem a fiatalabb szolgatársakat.

Amíg Mokcsában szolgálatam, karácsonykor és húsvétkor mindig volt legátusom. Jabloncán még néhány évig, de aztán már nem, így nem  ismerkedhettem meg a jövendő lelkészekkel. De a jó pár évvel korábban végzett és szolgálatba állított fiatal lelkészek már idegenek a számomra.

A lelkésztovábbképzőkön sem volt nagyon lehetőség megismerkedni a fiatalabb korosztállyal, mert mindenki ment a maga csoportjához. Az egykori diáktársaimmal viszont ott tudtam találkozni és nagyokat beszélgetni, mert máskor nem igazán adódott ilyenre lehetőség: én Jabloncán szolgálatam, Molnár Elemér Királyhelmecen, Szabóné Híres Erzsébet Sókszelőcén, Szabóné Kozár Éva Perbenyíkben, Kuczy Lajos Garammikolán. Örültünk, hogy együtt vagyunk. A fiatalok pedig szintén a saját évfolyamkörükkel ültek le beszélgetni. Amíg korábban kevesebb lelkész szolgált, könnyebben meg lehetett őket jegyezni, de a 2000-es évektől hirtelen nagyon sokan lettünk, ezért a szolgatársak egy része teljesen ismeretlen a számomra.

Ön is azon női lelkipásztorok közé tartozik, akik az elsők között jelentkeztek teológiára. Hogyan született meg Önben ez a döntés, illetve miért választotta ezt a hivatást? Mi ennek a története?

Keresztyén családban nőttem fel. Nagyapám gondnok volt a vékei gyülekezetben. Számunkra természetes volt az érdeklődés az egyház, a gyülekezet iránt, de mivel mi, bolyiak szórványgyülekezet voltunk, saját templomunk híján Vékére jártunk istentiszteletre. Biciklin vagy gyalog, ki hogyan tudott és csak tavasztól őszig, télen nehéz volt a közlekedés. Emiatt viszont a tiszteletes úrral, Papp Zoltánnal sem volt szoros kapcsolatom.

Mellesleg 18 éves koromban elköltöztem itthonról Pozsonyba, ahol kilenc hónapon keresztül dolgoztam a Teslában, s inkább az ottani református gyülekezetet látogattam, abba épültem be. Említettem az ottani lelkésznek, a püspökhelyettesnek, Matyasik Andrásnak, hogy teológiára szeretnék jelentkezni. Erre biztatásként csak annyit mondott: Próbáld meg.

Különben egyébként jogot szerettem volna tanulni Pozsonyban. Sikerült is a felvételim, csakhogy szeptemberben nem írtak be az első évfolyamba, mert nem volt meg az érettségi vizsgám. Amikor a többiek a zöld asztal előtt tettek bizonyságot arról, hogy mit tanultak meg az elmúlt négy év alatt, én kórházban voltam sárgaság miatt. Lemaradtam az érettségiről, amit ugyan pótoltam, de már későn ahhoz, hogy megkezdhessem a tanulmányaim. Arra gondoltam, hogy ha Isten az utamba gördített egy akadályt, akkor annak valamilyen oka lehet, így vettem az irányt Prágába, de mégsem azonnal.

Egyébként hogyan került Pozsonyba?

Nagymamámnak a húga élt ott, nála laktam, mert ott tudtam elhelyezkedni. Mivel az egyetemre nem vettek fel, dolgozni akartam, elhelyezkedni, pénzt keresni, de itt a környéken sehol sem találtam számomra megfelelő munkát. A nénikémnek jól értesültként viszont tudomása volt arról, hogy a Teslában nyílt egy új részleg, ahová új munkaerőket kerestek. Szólt nekem erről a lehetőségről, én pedig azonnal jelentkeztem, irodai munkát végeztem.

Akkoriban ez volt az újdonság, hogy lyukkártyákkal készítették a fizetéseket, engem a tabellátorhoz állítottak s azzal kínlódtam, illetve igyekeztem megbirkózni a feladattal. Akkor tanítottak be bennünket, s gyakoroltatták velünk a műveletet, hogy jól menjen. Bevallom, elég nehéz volt. Sajnos minden részlegen sokat hibáztak, amit viszont utólag, a mi csapatunknak ki kellett javítania, ezért gyakran túlóráztam. A nénikém ilyenkor mindig kérdőre vont, hogy hol voltam olyan sokáig. Egyébként együtt jártunk a pozsonyi gyülekezetbe istentiszteletre, bibliaórára. Nagyon mély hitű, hívő ember volt, nem látott semmi problémát abban, amikor jeleztem, teológiát szeretnék tanulni.

Itt, Pozsonyban fogalmazódott meg Önben, hogy teológiára jelentkezzen?

Végül is, igen.

Elhívás is volt ebben vagy inkább egyfajta lehetőség világot látni?

Inkább elhívás. Az ember nem indul csak úgy neki ennek a pályának azzal, hogy ma most én teológiára akarok menni, ha törik, ha szakad. Mindig érdekelt valami. A történelem, az egyes korszakok, az irodalom. Úgy vélem inkább humán beállítottságú vagyok, mint matek-fizika, mert az nem az én asztalom.

Mondhatjuk úgy is, hogy Pozsony egyfajta ugródeszka volt, ahol eldőlt, teológiára fog jelentkezni, mert abban látta meg az útját?

Végül is igen. Pozsony nagyon kellemesen hatott rám, jó is volt ott, de az a kilenc hónap a nem szeretem munkahelyen bőségesen elégséges volt.

Szülei hogyan fogadták a döntését? Örültek vagy inkább óvták?

Édesanyám mindig azt akarta, hogy a lányai tanuljanak. Ez volt a láthatatlan vitorlájára feljegyezve: Tanuljatok, tanuljatok, tanuljatok, mert magatoknak tanultok. Semmilyen akadályt nem gördítettek a szüleim a tanulmányaim elé, amelyben támogattak. Tandíjat akkoriban ugyan nem kellett fizetni, de zsebpénzt mindig adtak, illetve minden másra is, amire csak szükségünk volt. Hárman voltunk testvérek és mindegyikünk tovább tanult az érettségi után. Volt két olyan év, amikor mindhárman egyszerre jártunk egyetemre. Az egyik húgom Prágában tanult orvosnak, én ugyanitt teológiát hallgattam, a másik húgom pedig Pozsonyban kezdte el tanulmányait, hogy gyógyszerész lehessen.

Szülei mivel foglalkoztak?

Mezőgazdasági munkások voltak, a helyi szövetkezetben dolgoztak, hasonlóan ahogyan a faluban nagyon sokan mások is. Éjjel-nappal dolgoztak. De, akinek a föld adja meg a megélhetést, az kénytelen így élni, s talán nem is akar rajta változtatni.

Ők miért tartották fontosnak azt, hogy taníttassák a gyermekeiket? Nem szerették volna, hogy ők is a mezőgazdaságból éljenek meg?

Azt hiszem, ez meg sem fordult a fejükben. Édesanyám és édesapám, mindketten azt akarták, hogy tanuljunk. Végül is az a jövő, ha az ember a tudásával alapozza meg a szerencséjét, jövőjét. Nem lehet leragadni ott, ahol 100 évvel ezelőtt voltunk. Fontos a fejlődés.

A szüleimnek ugyan nem volt földje, úgyhogy arról gondoskodniuk nem kellett, persze, akinek volt, attól akkoriban elvették, s mivel nem volt más lehetőségük, maradt a szövetkezet. Nekem egyáltalán nem volt nagy kedvem a mezőgazdasági munkához. Kertünk ugyan volt mindig és még most is van nekem, nagyobb is, mint amilyenre szükségem lenne. Kertészkedem is egy kicsit, de nem úgy, hogy állandóan csak azzal foglalkoznék.

Bennem nem is volt meg az az igazi földszeretet, ami hajtotta az édesapámat meg az édesanyámat, illetve a nagyszüleimet. Szüleim sokat olvastak. Édesanyám nagyon szeretett volna tanítónő lenni, de nagyapám, az apja nem engedte meg, azzal az indoklással, hogy a földeken kell dolgozni. De nem is a sajátjukon, hanem mindig valaki másén, azén, akié a föld volt.

Hogyan jutott eszébe a teológia, hiszen akkoriban még ritkaságszámba ment, ha lányok jelentkeztek teológiára. Annyira, hogy abban az időben csak egy lány tanult Prágában, a Csicserből származó Híres Erzsébet.

A püspökhelyettes, Matyasík András említette az istentiszteleten, már lányok szolgálatát is elfogadja az egyházunk, így megengedték, hogy teológiai tanulmányokat folytassanak Prágában, s hozzátette, egy lány már tanul is ott. Én előtte Erzsikét nem ismertem. Ő Nagykaposon, én Királyhelmecen érettségiztem. Egyébként annyira nem volt újdonság a női hallgató a teológián, hiszen az evangélikusok jóval korábban engedélyezték a lányoknak a tanulást, a pozsonyi evangélikus teológiának már több női hallgatója is volt. Mondtam, hogy rendben, akkor megyek és jelentkezem teológiára. Amikor elmentem Prágába, Erzsikével ott találkoztam.

Velem egy évfolyamban volt a szesztai lelkész lánya, Kozár Éva, úgyhogy mi ketten voltunk a másodikok a női lelkészek sorában. Később már többen jöttek Prágába, de akkor is még mindig kevesen voltunk magyar református teológus lányhallgatók, a Csehtestvéregyház már korábban számolt a nők szolgálatával, tőlük többen voltak.

Ki volt akkoriban a szülőfalujában a lelkipásztor? Támogatta Önt elhatározásában, hogy teológiára jelentkezzen? Fordult-e hozzá emiatt?

Nem is volt rá alkalmam, mert nem voltam itthon, ritkán utaztam haza Pozsonyból, mert sokszor szombaton is dolgoztunk. Annyi kapcsolatunk volt, hogy elmentem a templomba az istentiszteletre.

Akkoriban voltak foglalkozások a gyerekeknek, vagy csak a konfirmációra készítették fel?

Igen, csak arra. Templom akkoriban nem volt Bolyban, Vékére jártunk istentiszteletre, úgyhogy lehetőség sem volt rá. Viszont a tiszteletes úr esketett és a lányomat ő keresztelte meg.

Amikor viszont teológus hallgató lettem, nagyon sokszor megfordultam nála. Sok okos tanáccsal látott el. Ha valami probléma adódott, tőle kértem eligazítást. Akkor is, amikor már szolgáltam, hozzá fordultam, hogy miként kell bizonyos dolgokra reagálni. Az eléggé vaskalapos presbiterekkel nehezen lehetett szót érteni. Nagyon okos tanácsokat adott, amelyeket meg is fogadtam és sokat beszélgettünk.

Hol érettségizett?

A királyhelmeci gimnáziumban, oda jelentkeztem, mert szerettem volna tovább tanulni. Érettségivel végződő szakiskola nem is volt a környéken, csak Kassán, aki pedig maradt, annak más lehetősége nem is volt csak a gimnázium vagy a tanonciskola.

Eredetileg azonban jogot szeretett volna hallgatni. Miért?

Érdekelt a jog. Valahogy bennem mindig motoszkált az, hogy ennek vagy annak nincs igaza, vagy milyen jól tudnám képviselni valakinek az ügyét. Utólag azonban úgy látom, hogy mégsem nekem való lett volna, Arisztotelészt idézve: A jog szenvedély nélküli értelem. Enélkül pedig nincs értelme.

De jelentkezett jogra?

Igen, jelentkeztem, fel is vettek. Amikor viszont be kellett iratkozni, akkor derült ki, nincs érettségim. Amikor ugyanis a többiek vizsgáztak, én kórházban voltam, sárgaságot kaptam és csak később, szeptemberben érettségiztem le.

Visszagondolt-e később, évek múltával arra, hogy ennek azért kellett így történnie, mert Isten Önt a lelkipásztori pályára szánta?

Adél lányom egyszer azt mondta nekem: Téged a Jóisten is erre teremtett. Mindenkinek van egy alaptermészete. Anyukám megkérdezte, miért lettem lelkész, hiszen mindig is visszahúzódó voltam. Távol tartottam magamtól a zajt, a bulizást. Én valahogy így éreztem jól magam, meg nem is hiányzott. Csodálkoztam is magamon később, hogy miért a teológiát választottam. A templomban ugyanis a lelkész mindig jól látható helyen, elől van, hívek meg ott ülnek előtte a padban.

Egy ügyvédnek azért ki kell állnia azért az ügyért, amit képvisel, sokszor talán nagyon is erőteljesen.

Azt mondják, az okos, illetve ügyes ügyvéd még a gyilkosból is ma született bárányt csinál. Ez azonban nem lett volna az én stílusom, viszont az ügyvédi pályán sem mindenki védőügyvéd, vannak válóperesek meg közjegyzők is. Biztosan találtam volna olyan területet, ami a legjobban megfelel a habitusomnak. Egyébként a lelkészi pályán is ki kellett állni bizonyos ügy érdekében.

Hogyan zajlott a felvételi vizsga a teológiára? Elég volt elküldeni a jelentkezési lapot vagy azért komolyan kikérdezték? Milyen nyelven zajlott a vizsga?

Csehszlovákul. Én egy évig Pozsonyban dolgoztam, ott aránylag jól megtanultam szlovákul. A vizsgán mindenről kérdeztek, hogy megtudják, tájékozottak vagyunk-e a Bibliában, illetve tisztában vagyunk-e a napi történésekkel. De kíváncsiak voltak arra is, mi az érdeklődési területem és még sok egyébre is. Inkább egy nagyon kellemes beszélgetésre hasonlított, mint egy szakbarbári kikérdezésre. Nagyon szerettem a prágai professzoraimat. Volt, akitől rettegtem, s voltak, akiket viszont nagyon szerettem.

Hányan jelentkeztek Önnel a teológiára?

Hatan. Ketten lemorzsolódtak, négyen pedig elvégeztük: Molnár Elemér, Kozár Éva, Kuczy Lajos és én.

Nem tartott a cseh nyelvtől, illetve a távolságtól, hogy csak ritkán utazhat haza?

Láttam a szüleimtől, hogy minden napnak megvan a maga terhe és ez az érzés belém ivódott. Teológus hallgató voltam és tudtam, tanulnom kell. Ez a dolgom. Nem lehet semmiféle mentségem, hiszen azért mentem oda.

 Lelkészbeiktatás - Jablonca

Szerintem az egyetemi évek a legszebbek az ember életében és egyben a leggondtalanabb is. Semmit nem kell tenni, semmiről nem kell gondoskodni, csak a tanulásra kell összpontosítani. Legalábbis akkor ez így volt. Nekem a szüleim kifizették a kollégiumot, fedezték az étkeztetésemet. Pénzben nem dúskáltak, de megadták arra, amire szükséges. Nem pazaroltam feleslegesen. Takaréklángra kellett ugyanis magunkat állítani, hiszen hárman voltunk lányok és amint már említettem, két éven keresztül mind a hárman egyszerre voltunk egyetemisták. Természetesnek vettem, hogy tanulni kell. Ezt akartam, tanulni. Egyik porcikám sem óhajtott mást tenni. Azt azért be kell vallanom, nem volt könnyű. Nem csak a cseh nyelvvel kellett megküzdenem, hanem ráadásul ott volt még a latin, a görög és a héber is.

Hogyan emlékszik vissza az első napokra a teológián?

Végtelenül örültem, hogy egyetemista lehettem. A nagyváros csodája pedig teljesen elvarázsolt. Egy csendes faluban nőttem fel, majd elkerültem Pozsonyba, ahol egy ideig eltartott míg megszoktam a nagy nyüzsgést. Azonban mivel a nénikémnél éltem, számomra nem volt annyira idegen a nagyváros. Amikor Prágába mentem, ott már jóval zajosabb világ vett körül, de rögtön barátnőkre is találtam. Az egyik volt Szabóné Híres Erzsébet, akinél sokszor érdeklődtünk, a vizsgán miket fognak kérdezni, ő meg készségesen elmondta mire számíthatunk. Rögtön megkedveltem őt. Végül is örültem, hogy felvettek. Az első pici lépés megvolt ahhoz, hogy lelkész legyek, s gondoltam, a többi meg majd jön, de nem magától, hanem tanulás árán, viszont bíztam abban: fog ez menni.

1968 szeptemberében kezdte meg tanulmányait Prágában a teológián a szesztai lelkipásztor lányával, /Szabóné/ Kozár Évával. Mindketten azon első női hallgatók között voltak, akik lelkipásztori szolgálatra készültek a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházban az első női teológushallgató, /Szabóné/ Híres Erzsébet után. Ott ismerkedtek meg egymással vagy már korábban is kapcsolatban voltak?

Mindenkivel a teológián ismerkedtem meg. Éva akkor Szesztán lakott, Erzsike ugyan Csicseri volt, de nekünk innen Bolyból az is messze volt akkoriban, mivel Pozsonyban dolgoztam, ritkán jöttem haza. Csak annyit tudtam, hogy már van egy lány a teológián. Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy azt követően kezdtem meg a prágai tanulmányaimat, amikor 1968 augusztusában bejöttek az oroszok. A felmondásomat éppen ekkor nyújtottam be a Teslában. A nagyon aranyos lengyel főnököm erre behívatott és az iránt érdeklődött, továbbra is kitartok-e a döntésem mellett és elmegyek-e Prágába teológiát hallgatni. Ellenkező esetben semmisnek nyilvánítja a felmondásomat és amennyiben szeretnék, továbbra is maradhatok.

S mindez azért, mert 68-ban „bejöttek az oroszok”?

Igen, az ugyanis nem igazán volt egy kellemes meglepetés, fogalmazzunk finoman. Azzal válaszoltam, én már elhatároztam magam, megyek, majd bibliai idézettel kiegészítve hozzátettem: „„Aki az eke szarvára veti kezét, és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.” (Lukács 9,62) Bármilyen furcsa, vagy szokatlannak tűnik, én már akkor huszonévesen éreztem, ez lesz az én utam.

Milyenek voltak a prágai teológus évek?

Szépek, felejthetetlenek. Ha újra kezdhetném ismét visszaülnék az iskolapadba. De ez sajnos lehetetlen ...

A cseh nyelv nem okozott gondot?

Dehogynem. Végül is az egy teljesen más nyelv, mint a szlovák, bár sok a hasonló szó, olyan keverékül, csehszlovákul beszéltem. De azért voltam ott, hogy ezzel is megbirkózzam, a cseh nyelvvel. Sokat is kellett emiatt tanulni. A kar két professzorától viszont rettentően tartottam, úgy féltem tőlük, hogy ki sem lehet mondani. Az egyik Dr. Dóbiáš, az etika professzora, a másik meg Amadeo Molnár, aki az egyháztörténelmet tanította. Bár szerettem a történelmet, de nagyon nehéz tantárgy volt, talán a legnehezebb.

A tanulási nehézségek nem vetették-e fel azt a kérdést, hogy jó helyen van-e? Vagy inkább az adta a megerősítést, hogy ha Isten erre a pályára irányította, s még ha nehéz is, akkor sem szabad feladnia?

Bármelyik főiskolán, ahová tanulni mennek, akadályok vannak, amelyeket le kell küzdeni. Azért mentem teológiára, hogy tanuljak, ismereteket szerezzek. De senki sem bölcsen jön ki az egyetemről, hanem az ott szerzett tudást tovább kell fejleszteni. Ez a pálya is, mint minden más ehhez hasonló, egy életen át tartó tanulást jelent. Állandóan olvasni, készülni, napról napra, hétről hétre. Így van ezzel az orvos, a mérnök. Aki ugyanis megszerezte a diplomáját, azzal nem elégedhet meg, hogy most már élete végéig semmit sem kell tanulnia, s abból a tudásból él, amit egyetemistaként megszerzett. Ilyen nincs.

Milyen hatást tett Önre a cseh teológiai gondolkodás? Más volt, mint a felvidéki /szlovákiai/ magyar?

Ezen valahogyan nem gondolkodtam. A Csehtestvéregyház főiskolájára jártunk teológiát hallgatni, bizonyos dolgokat meg kellett tanulni és elfogadni, viszont az egyházunkra jellemző tananyagot Turnsky István és Csémy Lajos professzorok adták elő. Lehet, hogy valakinek igen, de nekem ez nem okozott gondot.

Mennyire erősítették meg Önt a tanulmányai abban, hogy jól választott és ott a helye a lelkészi pályán?

Úgy gondolom, hogy a tanulmányaim nagyon megerősítettek ebben. Az ember választ egy pályát és igyekszik azon megmaradni, bár valakinél előfordul a pályamódosítás is, de én ezen nem is gondolkodtam. Jól éreztem magam a teológián, bár volt nagyon sok nehézség és küzdelem, de vallom, mindenben mégis a legszebb a küzdelem, az, ha valamiért igazán meg kell harcolni!

Van olyan kedves élménye a prágai évekből, amit megosztana az olvasókkal?

Hogyne. Prága az egy nagy szerelem volt. Hová lehetett menni Királyhelmecen? Sehová. Gyerekkorunkban még tévé sem volt, csak rádió. Aki elindul az ország legkisebb sarkából a fővárosba, az igyekszik belevetni magát a kulturális életbe. Prágában a Nemzeti Színház bérletes előadásaira jártunk Híres Erzsikével és Molnár Elemérrel, meg koncertekre a Filharmóniába. Emlékszem a Kiss Neumann karmesternek volt egy sorozata, ami maga volt a csoda …. Ott kezdtünk megismerkedni az operával, amit vagy megszeretsz, vagy megutálod egy életre. Verditől látni a Nabuccot, még most is végig fut rajtam a hideg, ha rágondolok, vagy hallgatni a Beethoven ciklust, gyönyörködni a balettben, a Hattyúk tavában. Kár, hogy ilyen élmények már nincsenek.   

A teológiai tanulmányai után már nagyon várta, hogy szolgálatba léphessen?

Tulajdonképpen igen, mert már éreztem, a szüleimnek nagyon sok volt mindhármunk taníttatása. Meg ott volt bennem az a vágy is, ne tőlük kapjak pénzt. Kérni soha nem kellett, mindig adtak. De úgy gondoltam, 24 évesen már illik saját keresetnek lenni és az embernek magát ellátnia, s örültem, hogy önellátó lehetek.

Mikor bocsátották ki lelkészi szolgálatra, illetve emlékszik-e még arra, hogy min gondolkodott akkor, vagy milyen érzései voltak a jövendő hivatását illetően?

Sajnos időm sem volt gondolkodni azon, hogy mi lesz. November 1-jén kaptam meg az állami hozzájárulást, ami akkoriban feltételezte a lelkészi szolgálat végzését. 1973-ban bocsátottak ki, ennek idén lesz ötven éve.

A püspök tájékoztatta a volt esperest, Csatlós Sándort, hogy Mokcsa-Mogyorósra terveznek engem kihelyezni, de előtte érdeklődje meg a gyülekezettől, lányt elfogadnak-e. Akkoriban ugyanis nagyon nagy újdonság volt az egyházunkban a női szolgálattevő. /A környékről származó Híres Erzsébet akkor már Pozsonyban volt segédlelkész, tőlünk elég távol, meg nem is hallottak róla. / Válaszuk ennek ellenére meglepő volt: Hát, hogyne, természetesen, jöhet, várjuk. Érdekes volt a számomra, hogy ezekben az idős bácsikban semmiféle fenntartás nem fogalmazódott meg irányomban, mármint azért, hogy nő vagyok.

A volt esperes megírta nekem, hogy hová helyeznek ki. Én pedig fogtam magam, mivel úgy véltem, Mokcsa nincs a világ végén, elmentem megnézni hol fogok majd szolgálni. Ez már november vége felé volt. A gyülekezet nagy részét a dohányos pajtában találtam meg. Bementem, köszöntem, s bemutatkoztam, hogy én lennék a lelkészük.

Kalapos János bácsi volt akkoriban a gyülekezet gondnoka, aki erre azzal válaszolt: Természetesen, hogyne, nagyon örülünk, hogy tetszik jönni. Csak évekkel később árulta el, min tanakodtak odaérkezésem előtt. Nem tudták ugyanis eldönteni hogyan szólítsanak. De érdekes módon addig keresgéltek, míg találtak egy megfelelő megszólítási módot. Azzal érveltek, ha a férfi lelkészt „tiszteletes úrnak” hívnak, akkor egy nőnek is kijár a hasonló megnevezés, így lettem „tiszteletes úrnő” húsz éven keresztül.

Ha belegondolok, hogy ők józan paraszti ésszel úgy vélték, ami egy férfinek kijár, akkor az egy nőnek is ugyanúgy s nagyon bölcsen nem akartak különbséget tenni. Ez nagyon érdekes volt a számomra, illetve meg is lepődtem, hogy ez annyira foglalkoztatta őket. Én sem nagyon tudtam mit mondani erre a felvetésre. Akkoriban még nem voltam férjnél, lány voltam, a lelkésznő, a tiszteletesasszony megnevezést meg még nem ismerték. Úgy véltem, olyan közel mégsem kerülhetek hozzájuk, hogy a keresztnevem szólítsanak. Nem szenvedek rangkorságban, de ezt nem tartottam megengedhetőnek. Így azt mondtam, rendben. Csak megjegyzem, a jabloncaiak ezzel ellentétben már tiszteletes néninek hívtak.

Volt lehetősége választani gyülekezetet vagy azt kellett elfogadnia, ahová kihelyezték?

Ide helyezett ki az egyház vezetése, amit a felsőbb hatóságok is jóváhagytak. Mokcsa-Mogyoróson Szakál Attila szolgált, de Zselízre került, ezért üresedett meg a lelkészi állás, viszont meg nem választott lelkészként szolgáltam ott húsz éven keresztül.

Milyen gyülekezet várta Önt? Népegyházi templomba járó, hűséges hívek?

November végén vagy december első hetében kezdtem el a szolgálatomat Mokcsa-Mogyoróson. Amikor még csak elmentem szétnézni a parókiára, a kályhában még ott volt annak a tűznek a maradványa, ahogyan az elődöm hagyta kiköltözése után. A hívek kifestették a konyhát és egy szobát, én meg abba költöztem be. A legszükségesebb dolgokkal volt berendezve: egy ággyal meg íróasztallal, a konyhában pedig néhány edény és tányér várt.

Kikerültem az egyetemről és már szolgálatba is állítottak, amelyet önállóan kellett végeznem. Először is meg kellett ismerkednem a kegyszerekkel, a liturgiával, amiben nem szabad hibázni. Kezdetben reszkettem, mint a nyárfalevél, hogy sikerüljön, nehogy valamit elrontsak. Pár hét elteltével már itt volt a karácsony, készülni kellett a nagyhétre és az úrvacsoraosztásra. Én meg már, aki akkor kezdte meg a szolgálatát, legátust is fogadtam. Az év végén pedig el kellett készíteni az egyházközség elszámolását, de könyvelni sem tanítottak meg az egyetemen, nagyon nehéz volt a kezdet.

A gyülekezetet milyennek ismerte meg?

A hívek templomba járók voltak. Nekem az ottani szolgálatom húsz éve alatt egy gondnokom volt, Kalapos János bácsi. Nagyon aranyos volt, s nagy szeretettel gondolok rá mind a mai napig. A gyülekezeti tagok közül némelyek kimondottan szeretettek, mások elfogadtak, s voltak, akik elviseltek. 

A rendszerváltás előtti években milyen szolgálatot tudott végezni az adott településen?

Akkoriban nem lehetett iskolai hittant tartani. Az oroszok 1968-as bejövetelével azért egy kicsit minden úgy „beszorult”, sok mindent tiltottak. Viszont foglalkoztam a gyerekekkel. Kihirdettem a templomban, hogy aki vasárnapi iskolába szeretné járatni a gyermekét, az küldje el, a parókián szeretettel várok mindenkit, az ajtó nyitva van. És eljöttek. Az összes református gyerek. A konfirmációi előkészületre is. Nekem az természetes volt, hogy a parókián foglalkozzak a gyerekekkel. Engedték vagy sem, engem ez nem nagyon érdekelt. Nekem ez volt a dolgom.

Konfirmáció Jablonca/Barka

Mokcsán tartottam istentiszteletet hétköznap és vasárnap is. Bibliaórát nem, mert hely sem volt rá a parókián, de hétközben eljöttek a hívek a templomba. Mindig annyit adtam, amennyit a gyülekezet igényelt. Nincs értelme olyanba fogni, amit ők nem akarnak vagy nem szeretnek. Megszokták, hogy ha harangoznak, elmennek az istentiszteletre, mást nem is nagyon lehetett akkoriban a faluban kezdeményezni. Egy alsó tagozatos alapiskola volt, más semmi.

Itt ismerkedett meg a férjével?

Igen, mert mokcsai.

A kilencvenes évek elején, 1994-ben a Rozsnyóhoz közeli Jablonca lett az új szolgálati helye. Mi ennek a története? Nem érezte magát jól Mokcsán vagy inkább a lakhatási körülmények miatt váltott? Esetleg a jabloncaiaknak Önre esett a választása, amikor új szolgálattevőt kerestek a megüresedett lelkészi állás betöltésére?  

Valaki egy életen át szolgál ott, ahová kihelyezték, s vannak, akik hosszabb vagy rövidebb idő után váltanak. Velem is ez történt. Jött a lehetőség és nem sokat gondolkodtam rajta. Elfogadtam a gyülekezet meghívását, majd megválasztottak lelkipásztoruknak.

Lehet tudni, hogy miért rájuk esett a választása?

Jó barátságban voltunk Gábor Lajossal, aki a férjemmel együtt járt gimnáziumba Nagykaposon, említette, hogy lesz üresedés az egyházmegyében. Akkoriban Tankó Zoltán volt az esperes, s jeleztem neki, szeretnék elmenni Mokcsáról. Ő pedig azonnal közölte, a jabloncai lelkész, Hanesz Sándor nyugdíjba megy. Én pedig csak annyit mondtam rá, rendben. Némileg ismertem a gyülekezetet, legátusként szolgáltam ott. Elmentem megtartani egy istentiszteletet, meghallgattak, elfogadtak és megválasztottak. A jabloncaiak is nagyon elfogadóak voltak, eszükbe sem jutott, hogy visszautasítanának, mert nő vagyok. De itt is ugyanaz volt a helyzet, mint Mokcsán. Amint Hanesz Sándor nyugdíjba vonulása után elköltözött a parókiáról, a családommal együtt három nap múlva egy megrakott kamionnal már a kapuban álltam. Itt is gyors váltás volt. Huszonöt évig maradtam.

Más volt ez a gyülekezet, mint az előző szolgálati helye? Ha igen, akkor ez miben mutatkozott meg?

Engem itt is ugyanaz várt: óvoda ugyan volt a faluban, iskola már nem. Szádalmásra jártak a gyerekek, a hittant, mivel már engedélyezték annak megtartását az iskolában, az ottani lelkész tanította nekik, én a parókián foglalkoztam velük és külön a konfirmandusokkal. Személy szerint nagyon örültem annak, hogy hozzám is eljöttek, s nem mondták, nekik elég az iskolai hitoktatás. De én is ragaszkodtam ehhez, mert így nem volt számukra idegen a parókia és a lelkészüket is jobban megismerhették. Ebben a folyamatban fontosnak tartottam, hogy a jövő generációja érezze és tudja meg, a gyülekezeti életbe ők is beletartoznak. Ha nincs vasárnapi iskola a parókián, akkor idegen marad számukra ez a környezet. Itt volt gyülekezeti terem, ahol bibliaórát tartottam a felnőtteknek, a gyerekeknek pedig vasárnapi iskolát. A hittanosok külön csoportban jöttek. Amit itt, ebben a kis faluban a gyülekezet igényelt, azt mind elvégeztem.

Jó döntés volt váltani?

Igen. Nagyon megszerettem Jabloncát. A férjem is nagyon jól érezte itt magát, a lányom meg különösen. Fájdalmas volt, amikor el kellett jönnünk. A hívek elfogadtak, szerettek, persze volt, aki kevésbé. De ez mindenkivel így van. Nem hiszem, hogy van olyan gyülekezet, ahol a lelkészt mindenki egyformán kedveli. Egy gyülekezetem volt, de hat évig beszolgáltam Barkát és Lucskát. Síkságon nőttem fel, a nagyobb dombok közötti keskeny utakat meg kellett szokni. Ahogyan mentem oda szolgálni a férjemmel együtt autóval, az útról leláttam a házak kéményére. Hála Istennek, soha nem volt egy koccanásunk sem. Egyetlen egy alkalom volt, amikor a lucskai gondnok telefonált, ne menjünk, mert olyan nagy hó hullott le, hogy még az autóbusz sem tud felmenni azokon a szűk utakon. Emberpróbáló utak vannak ott, aki járt arrafelé, az tudja.

A 90-es évekre majdnem csak az idősek maradtak Jabloncán, gyermek alig született. Mit tudott kezdeni egy ilyen helyzetben lelkipásztorként?

Sokáig nem adtak ki építkezési engedélyt a jabloncaiaknak, emiatt sokan beköltöztek a közeli Rozsnyóra. Akik maradtak, azoknak a gyerekeik megnősültek, férjhez mentek. Néhányan a faluban folytatták a családi életüket, mások viszont elköltöztek a munka miatt, vagy másutt tanultak, de már nem jöttek vissza. Valamelyik évben négyen konfirmáltak, de előfordult, hogy csak egy gyermek, de az is, hogy többen is vallást tettek a hitükről. Egy idő után minden éven többen haltak meg, mint ahányan születtek. Majd hosszú évekig gyermekek sem született. 

Istentisztelet után a jabloncai gyülekezet

Mindig a békességnek voltam a híve. Soha nem követeltem, parancsoltam, hanem mindig megkértem őket arra, amit el kellett végezni, legalábbis így emlékszem vissza. Ha esetleg másra fordult, akkor nagyon sok volt, vagy nem ment valami … 

Nekem inkább családi problémáim voltak, mint gyülekezeti. Ott létünk utolsó tíz évében a férjem egészsége megromlott, s az ezzel kapcsolatos problémák egyre halmozódtak. Lelkileg ez nagyon megviselt. De, amint az ige is hirdeti: Mindenre van erőm a Krisztusban. Nekem ez adatott. Ő csendesen viselte a betegségét, beletörődött. Inkább én voltam az, akinek nehézséget okozott látni hogyan romlik az állapota.

Amikor nagy felújítás volt a templomban a gyülekezet egy emberként áll mellé. Nem panaszkodhatom rájuk. Sok mindent megcsináltak, nem kellett könyörögni. Nem ment mindig minden flottul, hiszen munkába jártak, megvolt a kertjük, a szőlőjük, de mindamellett a parókián is nagyon sokat tettek. Volt olyan, akit nem is kellett kérni, tette a dolgát a templom vagy a parókia körül.

Ezekben az öreg bácsikban még megvolt a tisztelet és szeretet, az egyház, a gyülekezet iránt. A parókiát teljesen önerőből építették fel, hála érte Hanesz Sándor tiszteletes úrnak. A gyülekezetnek műemléktemploma volt, amivel nem lehetett azt tenni, amit akartak, viszont romokat sehol nem hagytunk magunk után. A templomot kívül-belül rendbe tettük Mokcsán is, természetesen nem én magam egyedül, hanem a közösséggel együtt, viszont, ha az ember nem forszírozza a javítást, akkor marad minden az eredeti állapotában, kitéve az enyészetnek.

Jabloncán is ez várt ránt, ahol kívül és belül megújult a templom, új padlózatot és padokat kapott. Új harang is készült, amit felszenteltünk. A huszonöt év alatt a tetőt kétszer lefestettük, elkészült a vízelvezető a templom körül. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy mindez sikerült, amely köszönhető volt részben a magyar kormány támogatásának és a gyülekezetnek. A költségek felét megkaptuk, a második részt nekünk kellett hozzáadnunk.

A mokcsa-mogyorósi gyülekezet gondnokától, Kalapos János bácsitól megtanultam, aki mindig azt mondta, amikor pénzt kellett gyűjteni: Az olyan egyszerűen fog menni. Én is adok ezret, a tiszteletes úrnő is ezret, aztán felsorolta, hogy ki mindenki mennyit fog majd adni és így összejön a szükséges 20 ezer korona. S ha együtt lesz, tette hozzá, akkor el tudjuk végezni, amit elterveztünk.

Én erre a mintára alapozva, Jabloncán is ugyanígy tettem. Elmondtam, ha azt akarják, hogy kész legyen a templom, akkor a presbitérium tagjainak ennyivel és ennyivel hozzá kell járulniuk. És adakoztak. Be is jegyeztem a jegyzőkönyvbe, ki mennyivel. Ki többel, ki kevesebbel, de mindenki hozzájárult, s elég szép összeggel. Másként nem ment volna.

Konfirmáció Jablonca/Barka

Egy helyi mérnök Kovács Dezső a tervrajzokat ingyen és bérmentve, Krcho János műemlékvédelmi építész pedig úgy készítette el a tervet, hogy engedélyezzék a műemléktemplom javítását. Mindent az engedélynek megfelelően kellett elvégezni. A padló homokkő lett, az új padok pedig az eredeti alapján készültek el. Megújult a Mózes-szék is, de arra már nem futotta a befolyt adományokból, viszont megoldódott más forrásból. Hogyan nézett volna ki, ha az marad a régi állapotában.

Sok jó emberben, ha megvan a szándék, akkor azért előre lehet haladni. Ha nem is nagy, de kis léptékekben igen. S kell is az összefogás. Erről szól a gyülekezet. A református egyház sohasem volt gazdag, azért minden a hívek jószándékán, segítőkészségén, anyagi hozzájárulásán és lelkiségén múlott, mert Isten nélkül nem megy. A jabloncaiak Istenfélő emberek voltak, szerették a gyülekezetet, templomba jártak és igyekeztek. Az igyekezet, a szorgalom, a jószándék és az Istenbe vetett hit mindig megkoronázza a sikert, a munkát. Még most is szeretettel gondolok Tamás Pál gondnokra, aki hűséggel és odaadással végezte szolgálatát a gyülekezetben.

Hogyan készült a vasárnapi szolgálatára? Már a hét elején kiválasztotta az igeszakaszt, amelyre készült egész héten át?

Nehezen fogalmazok, de ha időben nem vagyok kész, akkor az utolsó pillanatban már nehezen vagy egyáltalán nem tudok gondolkodni. Egész héten olvasgattam, készülve a prédikációra, aztán igyekeztem megírni a legjobb tudásom szerint. Előfordult, hogy átdolgoztam a kész szöveget, míg olyan nem lett, amellyel már elégedett voltam. Nem mondom, hogy az mindig tökéletesre sikerült. Valamikor könnyen ment az üzenet megfogalmazása máskor meg nagyon nehezen. Az már más dolog, hogy miként fogadták a hívek, de egy lelkész mégsem prédikálhat mindenki tetszésére. 

Akkor abban a pillanatban úgy gondoltam arról az igéről beszélni, de lehet, hogy egy év múlva már mást mondanék, amelyet befolyásolna a lelkiállapotom, illetve az adott körülmények, a világ történései, esetleg azért, mert más szépirodalmat találtam hozzá, illetve szakkönyvet. Vagy olyan prédikációt találtam, amelytől magam is gazdagabb lettem, s valljuk be őszintén, mások gondolataiból is sokat lehet tanulni. Bár utólag könnyű okosnak lenni.

Ha egy teológiai jogtudós meghallgatta volna az igehirdetésemet, talán az is mondana okosakat. Én is érzem, amikor kínlódik a lelkész, de azt is, amikor simán megy. Ezzel mindenki így van, kár tagadni, nem egyformák ezért ezek a szolgálatok. De amikor az ember magával nagyon elégedett, akkor már tényleg nagy baj van.

Mi az, amit minden egyes alkalommal üzenni kívánt az istentiszteleteket egyre kevesebben látogató híveknek?

Végül is, a lelkipásztor feladata a biztatás, a remény, a vigasztalás és az öröm nyújtása. Az ember életében vannak kudarcok, örömök. Van, amikor boldog, vagy vigasztalásra szorul. Temetés után igyekszünk vigasztalni a gyászolókat, a prédikációban erre összpontosítottam, de ügyeltem arra, hogy a gyülekezet is megérezze belőle a lényeget. Ha elmegy egy gyülekezeti tag, akkor az mindenkinek fáj. S az, hogy kevesebben lettünk? Egy 80-90 éves ember már nem képes olyan gyakran eljönni a templomba, mint azelőtt. Ritkultak a padsorok.

Annak ellenére, hogy kevesen voltak, a szolgálati ideje alatt sokszor önerőből, ahogyan említette is, sok mindent meg tudtak valósitani. Mi adta nekik ehhez az erőt?

Egyszerűen az, hogy akartak. Gyülekezeti életet akartak élni, templomba akartak járni, mert Istenfélő emberek voltak. A reformáció után nem volt mindenütt templom. A jabloncaiak Körtvélyesre jártak istentiszteletre. Jabloncáról Körtvélyesre vagy Almásról Körtvélyesre hosszú volt az út gyalogosan, miközben egész héten fáradságosan dolgoztak. Az itteniek annyira akartak templomot, hogy elmentek Bécsbe engedélyt kérni a megépítésére. Amikor megkapták, egy év alatt elkészült. Iskolát is akartak, azt is felépítették.

Mi az, amit nőként a legnehezebbnek tartott a szolgálatban?

Annyi furcsaság volt az elején, hogy mi nőként lelkészi szolgálatba álltunk. Holott palástviselési jogot is kaptunk azáltal, hogy elvégeztük a teológiát, ami annyit jelentett, egyenrangú lelkészek lettünk a férfiakkal. De valahogy úgy érzem, mind a mai napig csodálkozva teszik fel a kérdést, ha megemlítenek egy ritka, inkább férfiaknak tartott foglalkozást, amelyet nő végez: egy nő?

Különben semmi problémám nem volt abból, hogy nőként szolgálok, a gyülekezeti tagok elfogadták, ezzel nem nagyon törődtek. Inkább a férfi kollégák voltak azok, akik úgy vélték, a nők nem ide valók. De valahol mindig vannak úttörők, akik elől járnak, mi pedig az a generáció voltunk, akik nőként elsők voltunk. 

Hogyan fogalmazná meg hitvallását?

Ha summázni kellene az elmúlt évtizedeket, a teológiával együtt eltöltött ötven évet, hiszem, hogy Isten mindenkit valamire elrendel. Úgy intézte, hogy nekem, mint nőnek, ez legyen a hivatásom. Ezt a szolgálatot nem lehet rutinból végezni, vagy muszájból.

Azt szoktuk mondani, ezen a pályán a legelszántabbak maradnak, vagy azok, akik igazán, őszintén, hittel végzik a szolgálatukat, hiszen ez nem olyan munka, hogy leteszem a tollat négy órakor és semmi mással nem kell törődni. Úgy vélem, ez egy huszonnégy órás, éjjel-nappali szolgálat.

Hogyan érezte magát a férje a lelkipásztor felesége mellett? Elkísérte Önt az egyházi alkalmakra, mint ahogyan azt tették a lelkészfeleségek?

A családom egy életen át mindig mellettem állt. A férjem kántora volt a jabloncai gyülekezetnek, a kezdetektől egészen addig, míg nyugdíjba nem mentem. Mindenhová jött velem, el sem tudtam volna képzelni az ellenkezőjét. Barka-Lucskára is mindig jött velem, olyan problémamentes volt ez a kapcsolódás közöttünk. Ha voltak akadályok, azokat legyőztük. Ennyire tellett, ennyit tudtunk, ennyit bírtunk megtenni.

A férjemet Jabloncán Sipos úrnak szólították, Mokcsában, ahonnan származott pedig egyszerűen csak Sipos Sanyi volt.

2019 októberében, 70 éves korában vonult nyugalomba. Készült már erre az időszakra?

Nem különösebben. Tudtam, hogy el fog jönni, mint minden egyes lelkész életében eljön ez a pillanat, át kell adnia a helyét másnak és egy idő után el kell hagynia a parókiát.

A férjem a lakásunk javításában a betegsége miatt már nem nagyon tudott segíteni. De meg kellett oldani. Egyik nap jött a másik után, egyik problémát újabb követte azért, hogy megoldjuk, hiszen megmondatott: „Ember küzdj, és bízva, bízzál.” S mindig örültem, hogy el tudtam végezni még a legnehezebb feladatot is, amelyhez Isten elegendő erőt adott.

Ha újból kezdhetné, akkor is a lelkészi pálya mellett döntene?

Igen, de a mostani eszemmel sok mindent másként tennék, bár ez sem teljesen igaz. Mert ott és abban a pillanatban az volt az egyetlen megoldás, lehetőség a továbbtanulásra. Azon morfondírozni most 45-50 év távlatából, hogy ez így vagy úgy lehetett volna, nem érdemes. Ma már mások a lehetőségek, mint akkor voltak.

1968 után elég korlátozottak voltak a kitörési pontok, akkor az szorította be a működésünket. A demokrácia ugyan kinyitotta azt, de nem sokat használt. Vidéken, vagyis falun a rendszerváltozás előtt és után is ugyanazok jártak templomba, ott nagy változást ezen a téren nem lehetett megtapasztalni.

A gyülekezet magjának lehetett hajnali hatkor harangozni. Mokcsán megvolt határozva, hogy aratáskor meddig lehetett istentiszteletet tartani, Jabloncán már ilyen megkötés nem volt.

Az egyháznak a történelem folyamán sohasem volt könnyű helyzete. Mi mindig a világi történelemben éltünk és élünk, jöttek az új idők, az új körülmények, amiből kell használni azt, amit ad, de nem biztos, hogy minden jó, amit a 21. század diktál.

Vannak örök érvényű dolgok, például ott van a Tízparancsolat. Egyszer egy lelkész azt mondta, ha az emberiség ebből legalább ötöt betartana, örök béke lenne a világon. De ezeket az emberek nem tudják vagy nem is akarják betartani. Nekünk, lelkészeknek az lenne a feladatunk, hogy oktassunk a szépre, a jóra, az erkölcsösre.

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, az archív felvételek Siposné Várady Klára gyűjteményéből származnak

 

Névjegy: Siposné Várady Klára

Születési időpont és hely: Boly, 1949. 10. 29.

Teológiai tanulmányok: Prága 1968 - 1973

Lelkészi szolgálatok helyei és időpontjai:

Mokcsa-Mogyorós 1973-1994

Jablonca – 1994 – 2019

Beszolgált gyülekezetek: Lucska

Férje: Sipos Sándor 1944 -2022

Gyermeke: Adél