„…töredékes az ismeretünk… megmarad a szeretet…”

2023. március 29., szerda

A közelmúltban emlékezett meg a születésének 125. évfordulóján a szilicei gyülekezet egykori lelkipásztoráról, Bukó Lajosról, aki 16 évig szolgálta a református közösséget. A gyülekezet egykori lelkipásztoráért ünnepi istentisztelet keretében adott hálát együtt a Bukó család tagjaival.

A lelkész életútját az igehirdetésbe szőve André János jelenlegi lelkipásztor elmondta, hogy töredékes a róla szóló ismeret, amelyet egyrészt a nyilvánosan hozzáférhető adatokból, (az iskolai beszámolókból, újságokból, zsinati, egyházi feljegyzésekből, jegyzőkönyvekből), másrészt emlékekből, visszaemlékezésekből a család és a nagyobb család, a hívek, egyháztagok, emberek emlékezéseiből gyűjtöttek össze.

Bukó Lajos Tőketerebesen született 1897 december 15-én. A család egyik ága Ladmócról származott, de később Örösben telepedtek le. Hárman voltak testvérek, ő volt a legidősebb József és Béla mellett. A református egyházi alapiskolát 1903-1908 között végezte Örösben. A gimnáziumi éveket Sárospatakon töltötte 1908 és 1916 között.

Már diákként besorozzák, 1916. október 15-én osztrák katonaként kerül a frontra. Orosz fogságba esik, ahol a nagy nyomorúság és éhínség következtében, hogy éhen ne haljon, végül beáll az orosz, később pedig a csehszlovák hadseregbe.

Mivel tud latinul, megteszik patikusnak. Méheket is sikerül befognia, így mézhez is jutnak és lesz ennivalójuk. Kamcsatkán, Vlagyivosztokon, a Szuezi- csatornán és Olaszországon keresztül jut haza.

1921-ben édesanyja fogadalmát teljesítve, hogy ha az Isten hazasegíti, papnak adja a fiát, az orvosi helyett a lelkészi pályára lép. Visszatér Sárospatakra, ahol 1921 és 1925 között teológiát tanul.

Első lelkészképesítő vizsgáját 1925. október 16-án teszi le. Felszentelése után egy évig Magyarsason káplán, majd két és fél évig Nagydobronyban szolgál. 1927-ben leteszi a második lelkészképesítő vizsgáját Beregszászon. 1929. április 1-jén megválasztják a mai Kárpátalján levő Nevetlenfaluba, lelkésznek.

1931. január 5-én a Csehországi Rusaván házasságot köt a Mysli Božice-ről származó Berta Šimunekovával, aki a cseh protektorátus alatt kerül Kárpátaljára dolgozni.

Egy Nagydobronyba tartó vonaton ismerkednek meg, majd később egybekelnek; a menyasszony bátyja, aki a Csehtestvérek Egyházának lelkésze, adja őket össze.

Házasságukból hét gyermek születik Nevetlenben. Berta, György, József, Lajos, Imre és András, illetve még egy gyermek, aki sajnos pár napos korában, kereszteletlenül hal meg. Hat gyermekük mellé még befogadnak két árvát, Ruszinka Pált és Antalt, akik a szomszéd faluból érkeznek hozzájuk.

Nevetlenben sokszínű, pezsgő, aktív életet élnek. Egy feljegyzés megörökíti a református templom harangjának a felszentelését. A közösség a lelkipásztor feleségével főzőtanfolyamot szervez a fiatal lányoknak és asszonyoknak.

A front közeledtével azonban a nevetlenfalusi szép életet ott kell hagyniuk. A parókia berendezése, a hatalmas könyvtár közprédává lesz: a bútorokat széthordják az emberek, a kemény borítójú könyveket sárba dobálják és azon taposnak a katonák.

Hazatérnek Örösbe, ahol a lelkipásztor áldás lehet községe és népe számára. Mivel tud oroszul, tolmácsol a Bodrogszerdahely melletti Bodrog híd újjáépítésért felelős tisztnek és mivel elmondja, hogy az újjáépítéshez szüksége van a faluja embereire, ezért azokat nem viszik el az ún. „Málenkij robotra”, így válik a faluja megmentőjévé.

Örösben, 1945-ben születik meg Sándor fiuk, majd a család 1950-ig Garbócbogdányban él a parókián. Bukó Lajos szlovákul szolgál a templomban, a fordításban nagy segítségére van a felesége. Itt újabb gyermekek születnek, János és Márta.

1951. június 11-én érkezik Szilicére, mint adminisztrátor lelkész. Az érte küldött gazda viszont nem ismeri fel a vasútállomáson; alacsony termete, barnás bőre miatt cigány embernek nézi, de mivel felkérezkedett hozzá, elhozza a faluba.

A történet szerint már Szilicén mutatkozik be, hogy ő lenne a pap, akit vártak és nem találták az állomáson. A gazda erre hirtelen megszólalni sem tud, de unokája elmondása szerint később nagyon jó barátok lettek.

A tiszteletes a parókia rossz állapota miatt eleinte csak beszolgálja a gyülekezetet, idővel azonban Szilicére költöznek, amikor a lelkészlak már lakhatóvá válik.

1951. december 31-én a kurátor kezdeményezi megválasztását, amit először a presbitérium egy nappal később, 1952. január elsején a mintegy 200 választóból és 600 egyháztagból álló egyházközségi közgyűlés is megerősít.

A szocializmus alatt a lelkészre és családjára is nagy nyomás nehezedik, megpróbálják elnyomni és megsemmisíteni a hitet és a hitet gyakorlókat, a híveket is.

A lelkészfeleség korán kel, hogy munkába utazzon, könyvelőként biztosítva a keresetet. A lelkipásztor pedig itthon gondoskodik a családról, ellátja a gyerekeket. Sokak emlékeiben úgy él, mint aki főz a családnak, vagy apró emberként sürögve, fürgén megy ki a kertbe, hogy ott dolgozzon, illetve az erdőbe fát szedni, gyermekei pedig segédkeznek. A szövetkezetben is vállalt adminisztratív feladatot a család fenntartása érdekében.  

Megtörtént az is, hogy ő sem tudott itthon lenni, a gyerekeknek pedig az egyik presbiter segített szükségvágásban leölni a disznót, amelyet aztán már ők maguk dolgoztak fel aszerint, ahogyan azt korábban látták.

A parókia udvara pedig többek emlékében úgy él, hogy az zsongott az élettől, a gyerekektől, akikkel sokan barátkoztak a faluból. A nagyobbak kitették a lelkészlak ablakába a lemezjátszót és a templom előtti tűzoltószertárnál táncoltak a lányok. A fiúk pedig a többiekkel a templomkertbe és a templomba másztak be s némelyek szerint a nagy játékban az orgonát is szétszedték. Mások azonban azt a kiszolgált katonák tettéknek tulajdonították, akik még dohányoztak is a karzatban.

Az egyik gyerekük a gyülekezet jelenlegi gondnokának az ujját lőtte el légpuskával. A másik a gondnokhelyettest tanította meg cigarettázni. A harmadik pedig, aki cukrász lett, fagylaltot készített és árulta a gyerekek között egy koronáért.

Sok barátság, emlék, érzés kötődik ehhez a nehéz időszakhoz, amelyben kívülről teher volt a lelkész családon, akiknek ablaka alatt folyamatosan hallgatóztak a feljelentést tenni akaró emberek.

Amikor a tiszteletes egy alkalommal szeretett volna szilvalekvárt főzni, felesége óvta, hogy ne tegye. Éjszaka valaki felgyújtotta az ólat, de a lelkészt vádolták meg. Két napig tartott a kihallgatás, amelyről megőszülve tért haza. Az egyik jegyzőkönyv tanúsága szerint meggyűlt a baja a hatóságokkal is, amelyek próbálták meggátolni, hogy „propagandát tartson” az iskolában és így akarták elérni, hogy minél kevesebb gyermek járjon hittanra.  

A szegénység és a nyomorúság külső nyomásként nehezedett a gyülekezetre is. Szerették volna megjavítani a parókia kerítését, ami évekig húzódott, eltakarítani a romokat, később pedig a romló állapotú templomot is rendbe hozni.

Emiatt egyetlen gyülekezetként az egyházmegyéből hátralékba kerültek a közalapi befizetéssel is. Az ígért állami támogatás pedig nem érkezett meg, mert nem hagyták jóvá az illetékes szervek a gyülekezet számára.

Ennek következtében a hívek adakozása is megcsappant, szerették volna ugyanis látni, ha a befizetett pénzből megtörténnek a javítások.

Folyamatosan problémák adódtak a haranghasználattal is. A háttérben nyilván nőtt a nyomás a gyülekezeti tagokon is, akiket folyamatosan feljelentettek, vagy hátratételt szenvedtek, ha templomba jártak, illetve, ha hittanra, konfirmációs felkészítésre járatták gyerekeiket.

Bukó Lajos lelkipásztor a nehézségek terhe alatt 1968-ban megromlott egészségi állapotban kórházba kerül, ahonnan már nem tér vissza Szilicére. Rozsnyón hal meg december 3-án, három nappal később itt kerül sor a temetésére a református templomból.

Szerettei Pál apostol Timóteushoz intézett szavait írják a temetési értesítőjére, így fogalmazva meg reménységüket a búcsúzásban: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is." 2Tim 2,11

„Ez a reménység adhat számunkra is erőt. Mert töredékes az ismeretünk. Töredékes, rész szerint való, nem tökéletes a cselekvésünk sem. Tükör által homályosan látunk. Így látjuk néhai lelkipásztor testvérünk életét is, amelyre születésének 125. évfordulója alkalmából emlékezünk. Ennek ellenére ezeken az emlék- és adattöredékeken keresztül átragyog a szeretet.

A szerető lelkipásztornak a szeretete, aki lelki kenyeret, Isten Igéjét adja a híveknek, a gyülekezetének. Erdélyi Géza püspök úr, volt szalóci lelkész, üdvözletét küldve úgy emlékezik rá, mint aki a Pelsőcön szolgáló Samu Istvánnal együtt, a környék jó szónokú igehirdetői közé tartozott. 

Másrészt a szerető férjnek, édesapának, nagyapának, gondoskodása, áldozatos munkálkodása, szeretete, amellyel önfeláldozó módon gondoskodik az övéiről és még másokról is” – foglalta össze az ünnepi megemlékezés végén Bukó Lajos néhai lelkipásztorról szóló visszaemlékezést André János lelkipásztor a gyülekezet előtt, amely a közvetlen hozzátartozókkal, családtagokkal együtt adott hálát az egykori szolgálattevőért.

Az istentiszteletet Bokros Gyula Szilicéről származó vígtelkei gondnokhelyettes szavalata és a Kökörcsin hagyományőrző csoport éneklése színesítette.

Az ünnepségen jelen volt a szilicéről származó Máté László is, akit a közösség betöltött 80. születésnapja alkalmából köszöntött szeretettel. Az ünnepelt megemlékezve Bukó Lajos lelkipásztorról a hűségben és magyarságban való megmaradás fontosságát helyezte a ma élő nemzedék szívére.´

Az istentisztelet zárásaként a gyülekezet koszorút helyezett el volt lelkésze emlékét őrző, az alkalomra készült emléktábla alatt. A  visszaemlékezés pedig már kötetlenebb formában a kultúrházban folytatódott szeretetvendégség keretében.

Iski Ibolya

Fotó: Boros Andrea

események továbbiak →