Hogyan született meg az Ige erejével című könyv gondolata, mi volt a mozgatórugója?

Az Ige erejével címmel jelzett könyv egy régóta tervezett kiadvány. Egyfajta folytatása Kránitz Zsolt gazdag jegyzetanyaggal, 2013-ban Pápán kiadott A késő idők emlékezetében éljenek…”  című könyvének, amely tartalmazza a Dunántúli Református Egyházkerületben szolgáló lelkészek 1943-ban íródott életrajzait.

A kollégákkal korábban sokat beszéltünk arról, hogy miként lehetne folytatni ezt a kiadványt, illetve szlovákiai magyar viszonylatban hogyan tudnánk ezt tovább fejleszteni. Kránitz Zsolt által összegyűjtött életrajzok tartalmazzák a két világháború közötti Csehszlovákiában szolgáló református lelkészek életútját is, de csak azokét, akik a pozsonyi, komáromi és barsi egyházmegye valamelyik gyülekezetében szolgáltak.

Magyarországon később kiadták a Tiszántúli Református Egyházkerületben szolgáló lelkészek életrajzát is. Amikor ezekről a kiadványokról tudomást szereztem, akkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy ebbe az irányba is kellene elmozdulni, vagyis begyűjteni és feldolgozni azon lelkészek életrajzát, akik a Felvidéken szolgáltak. Ebben az elhatározásomban nemcsak az itteni kollégák és Kránitz Zsolt támogatott, hanem Dienes Dénes és Szentimrei Márk, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia tanárai is, s biztattak, hogy van értelme és érdemes is ezzel foglalkozni. Az első elgondolás az volt, hogy csupán a ránk vonatkozó lelkészi életrajzokat adom közre, ami később további lelkészi adatsorral is kibővült.

Mikor és kinek a megbízásából készültek az életrajzok, illetve kik a szerzőjük?

A forrásanyagot az 1943-ban végrehajtott adatgyűjtés adja, amely Soós Béla lelkész, debreceni egyháztörténeti professzor nevéhez fűződik. Soós a Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái címen megjelent lexikonához hasonlatos összeállítás elkészítését indítványozta, amely minden lelkész és lelkészi családtag életrajzi adatait tartalmazta volna. A tervet maga Révész Imre püspök is támogatta. Révész az 1942. december 23-án kelt, 7455/1942. számú levelében értesítette a Konvent elnökségét, hogy az adatgyűjtést terjesszék ki az egész magyarországi református egyházra, továbbá az elszakított területeken és a katonai egyházi hatóság keretein belül is végezzék el az adatgyűjtést.

Soós Béla 1945-ben elhunyt, a kötetek összeállítására a világháborút követő évtizedekben már nem adódott lehetőség. A lelkészi hivatalokból beérkező hatalmas iratmennyiség a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárába került elhelyezésre, de sajnálatos módon nem mindegyik lelkészi hivatalból érkeztek be a kért dokumentumok, így néhány lelkészi életrajz és gyülekezeti adattár hiányzik.

A lelkészek a saját maguk életrajzát írták meg, de előfordult, hogy egy-egy életrajzot más írt meg, mert az adott lelkész már nem élt vagy valamilyen más okból nem tudta azt megírni. Az életrajzíró lehetett az elhunyt lelkész özvegye vagy az adott gyülekezetben akkor szolgáló lelkipásztor.

A könyv jelentős részét az életrajzok teszik ki, s ez is volt az elsődleges szempont. Viszont elgondolkodtam azon, hogy sok olyan gyülekezet van, ahonnan nem érkezett be életrajz, illetve ha igen, akkor az csak pár sort tesz ki. Viszont ezekben a beküldött anyagokban ott szerepeltek még a korábbi századokból származó lelkészi adatsorok, amelyek arról adnak számot, hogy sokszor a reformáció idejétől kezdődően kik szolgálták az adott közösséget. Néhol csak az volt feltűntetve, hogy ki mettől meddig volt a gyülekezet lelkipásztora.

Úgy gondoltam, ha az életrajzokat megjelentetjük, akkor a meglévő adatsorokat se hagyjuk ki a kötetből, hiszen akkor egy gyülekezeti szintű adattárat lehetne létrehozni. Így bővült ki a könyv ezekkel az adatokkal. A munka viszont így sokkal időigényesebb lett. Ugyanakkor ezeket az adatsorokat volt a legnehezebb összeállítani. Ugyanis nemcsak egy kész életrajzot írtunk át, hanem kutatni kellett az egyes hiányzó adatok után, vagy éppen visszaellenőrizni azt. Ezért is vált nagyon aprólékossá ez a munkafolyamat.

Az adatgyűjtéskor nem feledkeztem meg az egykori szlovák ajkú gyülekezetekről sem, amelyek mára már megszűntek vagy területileg egybeépültek a nagyobb városokkal. Itt főleg a tizenhetedik és tizennyolcadik században még meglévő gyülekezetekre kell gondolni.

Hol keresték az adatokat? 

Az adatok jelentős részét megtaláltam a gyülekezeti adattárban. Voltak olyanok, amelyeket kézírással jegyeztek fel, ezek viszont nem mindig voltak olvashatóak, vagy csak nagyon nehezen, de előfordult, hogy rendszertelenül, nem időrendi sorrendben követték egymást az adatok. A sokszor 60–70 oldalas leírásokban sokáig kellett keresni az egy-egy időszakra vonatkozó adatokat.

Nyilván voltak források, amelyeket jóval egyszerűbb volt feldolgozni, mert írógéppel írták, így olvashatóbb, érthetőbb volt, illetve időrendi sorrendbe szedték. Találtunk olyan feljegyzést is, ahol abc sorrendben volt feltüntetve az ott szolgáló lelkészek névsora, a kötetet pedig időrendileg állítottam össze és nagyon kellett figyelni nehogy valami kimaradjon.

Az eredeti forrásanyag elkészítésekor az adatok beszolgálására a lelkészek lettek megkérve. Az volt feléjük a kérés, hogy az anyakönyveket használják, s annak alapján állítsák össze időrendi sorrendben az ott szolgáló lelkészeket. Ebből kifolyólag bízunk abban, hogy ezeket az anyakönyvi adatokat jól állították össze. Bár előfordulhatnak tévedések is, hiszen az ellenőrzés során találtam ellentmondás adatokat.

Ezeket azonban csak akkor lehetne feloldani, ha ténylegesen átnéznénk újra az összes gyülekezeti anyagot: a temetési, esketési, keresztelési, házasságkötési anyakönyveket. Sajnos ez viszont sok esetben lehetetlen vállalkozás, mert egy jó részük már nincs meg, elkallódott vagy a háborúk során tönkre mentek, elpusztultak.

Hány szépen megfogalmazott, tartalmas életrajz található a könyvben?

Őszintén megmondom, sajnos nem tudom. Nem számoltam meg. Ha alapul vesszük, hogy hány gyülekezet van egyházunkban és honnan érkeztek be életrajzok, akkor a számuk megközelíti a kétszázat.

Miért érdekesek a lelkészi életrajzok, illetve mitől válnak izgalmassá?

Egy önéletrajznak megvannak az előnyei, de hátrányai is. Egotörténelemnek is lehetne őket nevezni, mert mindenki a saját szemszögéből írta meg a rá vonatkozó tudnivalókat, ugyanakkor nagyon szép korrajzot tárnak elénk. 

Ha elolvassuk a hosszabb és alaposabban megírt önéletrajzokat, – amelyek magukba foglalják a gyermekkortól kezdődő időszakot az iskolás koron át egészen a szolgálatba lépés idejéig, illetve majd a gyülekezetben való szolgálatot, – nagyon szépen kirajzolódnak az egyes hétköznapok történetei az első világháború, majd a Csehszlovák Köztársaság idejéből, beleértve a második világégést is.

Érdekes olvasni, hogy egy 19. század végi, 20. század eleji ungi vagy gömöri közösségnek milyenek voltak a hétköznapjai, honnan kerültek ki a lelkészek, milyen családi háttérrel rendelkeztek. Volt, aki egy gazdag kereskedőnek volt a leszármazottja, de mivel a család elszegényedett, a továbbtanulásra az egyetlen lehetősége a teológia maradt. Az önéletrajzíró szépen leírja mi vezetette őket a gazdagságból a mély szegénységbe.

De kiderül az is, milyen lehetőségei voltak egy gömöri parasztcsaládban felnövő nyolcadik gyermeknek arra, hogy kiszakadjon abból a sokszor kilátástalan közegből és tovább tanuljon. Képet kapunk arról is, hogy miként láttak a sárospataki teológiát az egykor ott tanuló lelkészek.

Nagyon sok életrajzban olvashatunk a pataki teológiáról, nyilván azért, mert a legtöbb lelkész ott végezte a tanulmányait. A sárospatakiaknak, vagy azoknak, akik a teológiák történetét kutatják viszont ez egy kiváló forrás, hogy megtudják, miként emlékeznek vissza az egykori teológusok az intézményre, amelyről mindenki pozitívan ír.

A mi felvidéki lelkészeink részéről azért bírt jelentőséggel a sárospataki teológia, mert felkarolta a szegény családból származókat. Támogatta őket lakhatással, étkezéssel, könyvekkel, ösztöndíjakkal. Olvashattuk arról is, hogy egy többgyermekes család legfiatalabbját miként bátorítja a tanítója azzal, hogy megvannak a képességei arra, hogy lelkészként szolgáljon. A család pedig a tanító javaslatára elküldi a gyermeket teológiára. Az otthon maradottak meg azért dolgoztak évekig, hogy ő a pataki teológián tanulhasson és el tudja azt végezni.

Nagyon sok ilyen történetet olvashatunk, még a 20. század első feléből is, főleg az első világháború után. Több életrajz arról számol be, hogy akik a trianoni döntés utáni években érettségiztek, a határzár miatt hogyan oldották meg a Magyarországra való átjutást. Van, aki átúszta a Bodrogot, vagy átszökött a zöldhatáron. Ezt tették a téli és a nyári szemeszter megkezdésekor is, vagy a szünidő idején.

Az életrajzok végén olvasható több esetben is, hogy felszabadulásként élték meg a „magyarok bejövetelét”, az 1938 októberét, amikor a szlovákok által megszállt területeket visszacsatolták Magyarországhoz, s reményüket fejezik ki, hogy mostantól kezdve már jobb lesz. Mi utólag már tudjuk, hogy nem lett az, sőt, sokkal rosszabb lett.

Érdekes lenne még kikutatni, hogy az életrajzot beküldött lelkészeknek mi lett a sorsa, hogyan alakult az életük. Az életrajzok 1943-ban íródtak, s egy adott időszakot öleltek fel, de nagy a hiányérzet, hogy nem tudjuk, mi lett velük. S jó lenne az utánuk jövő lelkészek életrajzát is feldolgozni, illetve kideríteni, hogy azok a lelkészek, akik a Felvidéken szolgáltak a háború után, később hová kerültek: kitelepítették-e őket, vagy meghaltak a háború idején, esetleg munkaszolgálatra vitték Oroszországba, vagy Csehországba deportálták, illetve mi lett azokkal, akik maradtak. Erre vonatkozólag nincsenek feltárt adatok, de érdekes lenne utána nézni ezeknek is, akár érdeklődni az utódoknál, hogy miként élték meg a 45 utáni időszakot azok a lelkészek, akik már 20–30 évig szolgáltak.

Kiderül ezekből az életrajzokból, hogy milyen volt a szolgálatuk az adott gyülekezetben?

Mivel tudták, hogy mások is elolvashatják az önéletrajzukat, így inkább ezt a részét jobban árnyalták. Nagyon rosszakat valószínűleg nem akarták lejegyezni. Voltak, aki konkrét ügyeket és sérelmeket is felhoztak az önéletrajzukban. Néhányan megírták azt is, hogy nem igazán volt jó a kapcsolata a gyülekezettel, s nem tudott kijönni a hívekkel. Míg mások ennek ellenkezőjét írták le, mint például, hogyan lehetett gyülekezet építeni a hívekkel, mert partnerek voltak ebben. Természetesen minden életrajzot megfelelő kritikával kell olvasni, illetve forrásként használni.

Milyen különbségek fedezhetőek fel a saját életrajz és a mások által írt között?

Akiről más írt, annak tárgyilagosabb a története, rövidebbek is, bizonyára emlékezetből írták meg, s nyilván betartották, hogy vagy jót, vagy semmit, s inkább egy semleges hangnemet használtak, távolságtartóan, nem túlidealizálva.

Miért az Ige erejével lett a könyv címe?

Ha elolvassuk ezeket az életrajzokat, akkor nagyon sokszor előjön az, hogy semmi más nem maradt a kezükben, mint Isten Igéje és csak arra tudtak támaszkodni, akár a teológusi, ifjúkori éveikben, vagy segéd- és beosztott lelkészi szolgálatuk ideje alatt, majd pedig felszentelt lelkészként. Nagyon sokszor tényleg csak ez volt az egyedüli a támaszuk: a gyülekezetek szegények voltak és csak az Ige erejében tudtak megkapaszkodni, s Isten kezébe helyezték el nemcsak a saját, hanem a gyülekezetük életét is. Ezt mindenütt szépen ki lehetett olvasni, ezért is lett a könyv címe Az Ige erejével.

Iski Ibolya

Fotó: Szarvas László

A kötetet a Református Keresztyén Egyház Szlovákiában, a szocializmus éveiben (1948–1989) c. kutatási projekt eredménye.