Az öt sola - A reformátorok és a reformáció alapvető tanítása

A reformáció ebben hozott óriási szemléletváltást, és visszavezette az egyház hajóját a „krisztusi kikötőbe”, sőt le is horgonyozta ott „öt kötéllel”: ez az öt sola. Ezek alapelvek, amelyek megadják és rögzítik a reformáció alapvető teológiai tanítását. Minden egyéb tan, dogma és felfogás ezekre épül: a sola scriptura, a sola fide, a sola gratia, a solus Christus és a soli Deo gloria elvére.

A sola latin szó, ami azt jelenti, hogy „egyedül”, másik értelmében pedig „kizárólag”. Vagyis a mi esetünkben az öt sola valami olyat tesz le elénk, ami mellett nincs más, és nem is kell mást keresni.

Sola scriptura

Magyarul annyit jelent: „egyedül a Szentírás”. Vagyis a Biblia az egyetlen zsinórmérték, amihez és amivel mérhetjük magunkat. A magyar fordítás kicsit sántít, ugyanis akár úgy is értelmezhető, hogy a Szentíráson kívül az ismeretszerzés minden más lehetőségét elutasítjuk. Ez távolról sincs így! Az ismeretszerzés forrásaként elismerjük a tudományt, a művészetet, az értelmet, a tapasztalatot és mindazt, amit Isten arra rendelt, hogy abból tanuljunk.

A sola scriptura pontos értelmét akkor kapjuk meg, ha azt úgy fogjuk fel, hogy a Szentírás önmagunk Isten szerinti megismerésének, továbbá magának, Isten igaz megismerésének, valamint a hittel kapcsolatos ismeretszerzésnek az egyedüli mércéje.

Nem véletlen, hogy a reformáció egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy a Bibliát lefordították nemzeti nyelvekre. A latin nyelv kizárólagossága (és sokak számára érthetetlensége) helyett nemzeti nyelveken vált olvashatóvá és hirdethetővé Isten igéje. Arra sajnos itt nem tudunk kitérni, hogy mit jelentett a magyar nyelv és a magyar kultúra fejlődésére nézve, hogy 1590-ben Károli Gáspár fordításában megjelent a teljes Szentírás magyarul. De annyit azért kijelenthetünk, hogy a Szentírás magyar fordítása korszakalkotó esemény volt nemzeti létünk, kultúránk és nem utolsósorban a keresztyénségünk szempontjából.

Az „egyedül a Szentírás” elvét a II. Helvét Hitvallás szavaival szeretném közelebb hozni: „Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok kanonikus írásai mind az Ó-, mind az Újtestamentumban Isten igaz igéje; ezért elég tekintélyük van önmaguknak és az nem emberektől származik, mert maga Isten szólt az atyákhoz, prófétákhoz és apostolokhoz, és szól még mindig hozzánk a szent írások által.” Ebben az értelemben a Biblia kizárólagossá tétele meghúzta a határt a római katolikus felfogással szemben, Róma ugyanis a Szentírás tekintélye mellé odahelyezi a szent hagyományt is. Vagyis a szentek életét, tanítását, igeértelmezését ugyanolyan forrásként kezeli, mint magát a Bibliát.

A Szentírásban például nincsen szó a pápai tekintélyről, tévedhetetlenségről, a búcsúról, a szentek és ereklyéik tiszteletéről vagy a purgatóriumról. Mi ezért nem fogadjuk el, nem hisszük és nem valljuk ezeket. Jó példa a szentségek kérdése is. Róma hét szentséget ismer: a keresztséget, a bérmálást, az áldozást (úrvacsorát), a gyónást, a házasságot, az utolsó kenetet és a papi szentséget. Ezek közül csak kettőről van úgy szó a Bibliában, hogy azt Jézus szerezte: ez a keresztség és az úrvacsora. Mi ezért fogadjuk el ezt a két sákramentumot.

Talán sokan emlékeznek a Luther című filmre, amelyben a birodalmi gyűlés során Luther azt mondja: „ha a Szentírás alapján meggyőznek arról, hogy a tanaim tévesek, akkor azt elfogadom, és visszavonom a tanaimat”. A sola scriptura elve tehát – nagyon leegyszerűsítve – azt jelenti, hogy mindent a Szentírás mérlegére helyezek, és annak alapján döntöm el, hogy jó vagy rossz, hogy megáll-e a dolog Isten előtt, vagy sem. Ezért (is) fontos számunkra a Biblia olvasása és ismerete!

Sola fide

Azt jelenti magyarul: „egyedül hit által”. Ez az elv azt mondja ki, hogy egyedül hit által van megigazulásunk Krisztusban. Most a Heidelbergi Kátét hívom segítségül, hiszen a 60. kérdés-felelet beszél erről: „Mi módon igazulsz meg Isten előtt? Egyedül a Jézus Krisztusban való igaz hit által, oly módon, hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Istennek minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, és soha azoknak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra, Isten mégis minden érdemem nélkül, ingyen kegyelemből, nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztusnak tökéletes elégtételét, igazságát (igaz-voltát) és szentségét, mintha soha semmi bűnöm nem lett volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Krisztus – de csak akkor, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom.” Világos tehát, hogy az Isten előtti megigazulásunk (igazzá válásunk) egyetlen pilléren nyugszik: a hit pillérén.

Ezt azért fontos így kijelenteni, hogy helyre kerüljenek bennünk a dolgok. Manapság is sokan gondolják úgy, hogy „XY jó ember volt, tehát üdvözülni fog”. Polgári temetéseken is hallunk olyanokat, hogy „már jó helyen van” és „az angyalok vigyáznak rá”. A sola fide elve pontosan ezeket a tévedéseket zárja ki a református felfogásból. Jézus világosan megmondta, hogy „aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16). A jó cselekedetek, a nagy adományok, és a mindenkivel szeretetben, békességben eltöltött élet nem fog üdvözíteni! Az üdvösséget nem tudjuk semmi emberi cselekedettel kivívni, elérni vagy megszerezni.

Az üdvösségünk – miként a káténk mondta – ingyen kegyelemből, az Úr Jézusba vetett hitünk révén adatik nekünk az Úrtól. Nincs más lehetőség, nincs más eszköz! Eleink a római levélre alapozva fogalmazták meg ezt az elvet, amelyben ezt olvassuk: „Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül” (Róm 3,28). A sola fide elve és benne a hit üdvösségszerző kizárólagossága erősen szembe ment a római katolikus felfogással, amely bár elismeri és vallja a hit általi ingyen kegyelem valóságát, de melléteszi a jó cselekedetek üdvszerző érdemét is. A római katolikus felfogás azzal érvel, hogy nincs önmagában létező hit, ami ne teremné meg a hit gyümölcseit, amelyek a jó cselekedetek.

A mi református felfogásunk viszont a megigazulást kizárólag az Úr Jézus Krisztusba vetett hithez kapcsolja, és ettől függetlenül kezeli a hitből fakadó jó cselekedeteket. Vagyis a jó cselekedetek nem tesznek hozzá semmit az üdvösség és a megigazulás megnyeréséhez, hanem azok a hit gyümölcsei és egyben bizonyítékai is a megtért, helyreállított és hívő életnek. Ezt az állapotot az ember kizárólag a hit által kapja meg.

A sola fide elv kapcsán fontos még egy „sarkos” megállapítást tennünk. A hit valójában Isten igazsága bennünk. Ez az igazság (értsd: az igaz voltunk) az ige és a sákramentumok által valósul meg bennünk. Ez pedig azt jelenti, hogy ha nincs meg bennünk ez a hit, akkor istentelenek vagyunk.

Sola gratia

Jelentése: „egyedül kegyelemből”. Az ingyen kegyelem kérdését imént már érintettük, de a sola gratia elvénél pontosabban kell erről beszélnünk. Induljunk ki itt is a Heidelbergi Kátéból. A 6. kérdés-felelet tanítása így szól: „Hát Isten az embert ilyen gonosszá és romlottá teremtette? Nem, sőt inkább Isten az embert jóvá és a maga hasonlatosságára, azaz valóságos igazságban és szentségben teremtette avégre, hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse és vele örökké tartó boldogságban élvén Őt dicsérje és magasztalja.”

Isten akarata tehát az, hogy az ember megismerje őt és vele örökké tartó boldogságban éljen. Ezt a paradicsomi állapotot rontotta meg a bűn. És a bűn bilincsét törte meg az Úr Jézus a golgotai kereszten. Ezért mondjuk azt, hogy a Megváltó megszerezte nekünk az üdvösséget. Hiszen számunkra az üdvösség jelenti azt az állapotot, amire Isten megteremtette az embert: a vele való örökké tartó boldogságot.

Itt kapcsolódik össze a két fogalom, jelesül az, hogy az üdvösség elnyerése egyedül és kizárólag Isten kegyelméből lehetséges. Ez nem egy emberi következtetés Istenről, hanem az Úrnak egy nagyon világos és egyértelmű kijelentése. A pusztai vándorlás kezdetén Mózesnek mondja azt az Úr, hogy „kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok” (2Móz 33,19). És a mi esetünkben is erről van szó: életről vagy halálról, üdvösségről vagy kárhozatról. Ez kimondottan Isten döntésén múlik, amit a kedvezményezett ember kegyelemként él meg.

S hogy miért kegyelem? Miért nem „ajándék” vagy „nagyrabecsülés”, esetleg „elismerés”? A kegyelem alatt a köznyelvben azt értjük, amikor valakit felmentenek a jogos büntetése alól. Nem végzik ki, nem ültetik le, hanem „megússza”. Ebben az értelemben fontos hangsúlyoznunk, hogy a bűn(cselekmény) megtörtént. Annak a súlya, a nyoma megmarad, azt senki sem tette semmissé! Viszont történik valami – általában egy felmentő ítélet –, ami révén az elkövető kegyelmet nyer. Teológiai értelemben a „kegyelem” kifejezés egy kicsit mást is jelent. Azt jelenti, hogy Isten az emberrel nem úgy bánik, mint ahogy azt az ember megérdemelné, hanem a saját isteni jósága szerint.

A „kegyelem” szavunk teológiai értelme a görög „khárisz” szóból származik, ami nemcsak a bűnös és elítélt ember jogi értelemben vett felmentését jelenti. Benne van a „khara” (öröm) szó jelentéstartalma is: valaki örömből vagy saját jókedvéből megbocsát a másiknak. Megkegyelmez, megajándékoz, mert ebben leli örömét. Vagyis a kegyelem számunkra azt jelenti, hogy ok nélkül, alaptalanul nyertünk megbocsátást és felmentést. Nem szolgáltunk rá, nem tettünk érte keresztbe egy szalmaszálat sem!

Az eddig leírtak alapján ez érthető, hiszen semmi olyat nem is tudunk tenni, amivel elnyerhetnénk vagy kiérdemelnénk Isten irántunk való jóindulatát. Sarkosabban szólva: semmit nem tudunk tenni, ami arra kötelezné Istent, hogy legyen velünk szemben elnéző és megbocsájtó. Mivel ennyire tehetetlenek vagyunk az üdvösségünk ügyében, bele kell nyugodnunk, hogy azt egyedül Isten kegyelméből nyerhetjük el. De érezzük ebben a kegyelemben azt a „kháriszt”, örömöt is, hogy ezt Isten nem kényszerből, hanem szeretetből és örömmel teszi meg azokkal, akiket erre kiválasztott. Merthogy ez bizony egyedül rajta múlik!

Ahogy az előbb, úgy itt is rá kell mutatnunk a római katolikus felfogás és a református tanítás közti különbségre. Abban mindketten egyetértünk, hogy a kegyelem Isten ajándéka. Ám ahogy Róma jelentőséget tulajdonít a jó cselekedeteknek, úgy a kegyelem kapcsán is úgy gondolja, hogy az embernek lehet valami része abban, hogy az Isten megajándékozza őt. Mi nem így gondoljuk! A református felfogás szerint a kegyelem gyakorlása – minden emberi magatartástól és cselekedettől függetlenül – kizárólag Istentől függ!

Solus Christus

Jelentése: „egyedül Krisztus”. Ez az elv Isten és az ember közötti közbenjárással van összefüggésben, és azt tisztázza, hogy egyedül Jézus Krisztus a közbenjárónk. Ez pedig azt jelenti, hogy senki máson keresztül nem lehetséges a megváltás. Ebből az elvből vezetjük le azt, hogy nincs papi szentség, mert a pap sem lehet közbenjáró. Ebben a tekintetben tehát a pápa személye sem emelkedik ki a többiek közül: nem tartjuk őt az egyház fejének, mert az egyház feje maga Jézus Krisztus, akinek nincs szüksége földi helytartóra. De Isten előtt nekünk nincs más közbenjárónk Jézus Krisztuson kívül.

Ezért mondjuk azt – kemény, de pontos megfogalmazással – a káténk 30. kérdés-feleletében: „Hisznek-e azok is az egyedül üdvözítő Jézusban, akik üdvösségüket a szenteknél, önmaguknál vagy másoknál keresik? Nem, sőt valójában megtagadják az egyetlen Üdvözítőt és Megváltót, Jézust, noha dicsekszenek Ővele. Mert vagy Jézus nem tökéletes megváltó, vagy akik ezt a Megváltót igaz hittel elfogadják, azoknak mindent Őbenne kell megtalálniuk, ami üdvösségükre nézve szükséges.” Ez az elv tartja távol tőlünk a szentek és Mária kultuszát. És ez az elv pontosan összecseng az Úr Jézus szavával: „senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6b).

Soli Deo gloria

Jelentése: „egyedül Istené a dicsőség”. Miért is? Mert kizárólag az ő akarata és tette által ment végbe a megváltás. Abban nem volt egy porszemnyi emberi érdem sem! Isten munkája volt a golgotai kereszten bemutatott áldozat és bekövetkezett megváltás. De Isten munkája az is, hogy mi ebben hiszünk. Ezt a hitet is a Szentlélek adja. Mindent Isten tett értünk, ezért minden dicsőség egyedül Istennek jár!

Somogyi Alfréd

Kálvinista Szemle 2021/10