Álmunkban sem gondoltuk, hogy mindennapossá válik a szájmaszk viselése, a házi karantén és a távoktatás fogalma. Elképzelhetetlen volt az online istentisztelet, a nappaliban megterített úrvacsora, a szolgálatoknak az internet világába költöztetése. Elképesztő híreket láttunk-hallottunk a pánikszerű vásárlásokról, elnéptelenedett városokról, kórházak folyosóin haldokló emberekről, kimerült orvosokról, önfeláldozó önkéntesekről, és ugyanakkor az emberek kiszolgáltatottságát kihasználó bűnözőkről, a helyzettel visszaélő közéleti szereplőkről. Nemcsak egy-egy ország állt szinte a feje tetejére, hanem az egész világ. A történelemben nem volt még ilyen méretű ragályos népbetegség.

A parányi vírus sokunkat elgondolkodtatott. Hirtelen lelepleződtek korunk értékrendjének defektusai. Kiderült, hogy milyen törékeny „cserépedény” az egészségünk, az életmódunk, a kapcsolataink, és hogy gyakran Isten elgondolásával ellentétesen, fonák módon kezeljük ezeket. Fény derült arra, hogy illúzió csupán, hogy mindent kézben tarthatunk és kontrollálhatunk, hogy hiú ábránd a határtalan gazdasági fejlődés, a korlátlan szabad(os)ság.

S ha mindez még nem lenne elég, szinte rendszeresen ismétlődnek a keresztyének elleni rémtettek, a múltat, a hagyományos értékeinket, az isteni rendet végleg eltörölni kívánó társadalmi kísérletek… Nem csoda, hogy az ember szívét áthatja a félelem, az aggodalom, hogy pánikba esik, elkeseredik. Nem csoda, hogy a zavaros állapotok közepette még inkább felszínre kerül az emberi szív romlottsága.

A testet öltés csodája, hogy a mindenség Alkotója mégsem mondott le erről a feje tetejére állított világról. Nem fordított hátat ennek az önmagával eltelt, öntörvényű emberiségnek. János az evangéliuma bevezetőjébe sűrítette azt a gondolatot, amely a világ teremtése óta benne volt Isten tervében: „Az Ige testté lett” (Jn 1,14). Az Isten emberré lett. Magára vette hústestünket, amely képtelen nem engedelmeskedni a bűn törvényének. Nem átallott lakozást venni közöttünk, akik határtalan önzésünktől és dicsőségvágyunktól sodortatva válogatott módszerekkel képesek vagyunk tönkretenni világunkat, egymást és önmagunkat. Mégis „úgy szerette Isten e világot…”.

Fiában felvállalta a bűnei miatt elveszett ember ügyét, hogy ne maradjon az elveszettség állapotában, hanem visszatérjen hozzá, és helyreálljon az élete. Szabad nekünk most újra tanulnunk tőle ezt a reményteljes szemléletet. Nem kárhoztatni, nem pálcát törni e világ felett, hanem lélekmentő szándékkal felvállalni benne a célt tévesztett, és éppen ezért kínlódó embertársat, közösséget, népet… Személyes jézusi példaadással terelgetni, hívogatni a szabadító, gyógyító Jézus Krisztushoz.

János bizonyságot tesz róla, hogy Jézusban meglátta és felismerte „az Atya egyszülöttének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal”. Istennek ez a két tulajdonsága fejezi ki pontosan irántunk való szeretetét. Igazsága fényében látjuk helyesen önmagunkat, a minket körülvevő világot és eseményeket. Igazsága a tájékozódási pontunk, amihez viszonyítva látjuk a jót és a rosszat, a bűn valóságát, az elveszettségünket.

Csak ez a korrekt látás vezethet el ahhoz a kegyelemhez, amelyben van bűnbocsánatunk és szabadulásunk, gyógyulásunk és istengyermekségünk. Jézus személye, lénye, szavai az a fundamentum, amire ebben a felfordult világban is ráépíthetjük az életünket, a jövőnket is. Halljuk meg ismét a betlehemi angyal biztatását: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek (…) üdvözítő született ma nektek” (Lk 2,10–11).

Molnár Árpád, Kálvinista Szemle 2020/12