1941. november 12-én hagyta jóvá Pápán a Dunántúli Református Egyházkerület közgyűlése a korábban különféle státuszban lévő dunaszerdahelyi gyülekezet anyaegyházközséggé válását. Az eltelt időszakra való emlékezésül jelent meg a napokban Vajda Barnabás egyetemi tanárnak, az egyházközség gondnokhelyettesének a szerkesztésében a Dunaszerdahelyi Református Egyházközség közel ötven évet felölelő presbiteri jegyzőkönyveit feldolgozó kötete.

Vajda Barnabás dedikálja a könyvét

Az anyaegyházközséggé válás időpontjának a napján, pontosan nyolcvan évvel később a református templomban mutatták be a hívek és az érdeklődők számára a szerző és Görözdi Zsolt lelkipásztor által jegyzett bevezető tanulmánnyal is kiegészített kiadványt Buza Zsolt pozsonyi lelkipásztor moderálásával. Ennek kapcsán beszélgetünk a szerzővel, Vajda Barnabással és a gyülekezet lelkipásztorával, Görözdi Zsolttal.

„A jelen forrás nem egyszerűen a gyülekezet 1941 – 1990 közötti története, hanem több politikai rendszeren átívelő mintegy 50 év története és sorsa, amelyből roppant érzékletes képet kaphatunk a dunaszerdahleyi gyülekezet sorsfordító eseményeiről éppúgy, mint hétköznapjairól. Tekintve, hogy az itt közölt forrás egy komplex és /pár kronológiai szakadás ellenére is/ összefüggő forrás, kiválóan alkalmas rá, hogy történelmi, társadalmi, egyház- és gyülekezettörténeti folyamatok ábrázolódjanak benne.

Vajda Barnabás dedikálja a könyvét

A jegyzőkönyvek megörökítik, hogyan zajlott a gyülekezeti élet, a „hétköznapi“ presbiteri gyűlések éppúgy, mint az olyan ünnepélyes alkalmak, mint a lelkészválasztás vagy az egyházlátogatások, azaz megörökíti Dunaszerdahely egy jól körülhatárolható társadalmi csoportjának, az itteni reformátusoknak mintegy ötven évnyi eseménytörténetét. Megörökítik a helyi reformátusok szervezetei, lelki és anyagi életének változásait, ezek gyarapodását éppúgy, mint ellehetetlenülését, benne a gyülekezet vezetőinek és tagjainak társadalmi kapcsolatait, nem megkerülve belső és külső konfliktusaikat sem“ – olvasható a könyv előszójában. 

Az ötven év presbiteri jegyzőkönyvé feldolgozó könyv

Vajda Barnabás a Dunaszerdahely 1945 – 1989-es című könyv második részének a szerzője, amely a Dunaszerdahelyi Református Egyházközség 1941 – 1990 közötti évek presbiteri jegyzőkönyveit tartalmazza. Az említett időszak összes jegyzőkönyve megtalálható a kötetben?

A könyv egy teljes gyűjtemény, amelyben 1941 januárjától 1990 júniusáig az összes általunk fellelhető jegyzőkönyv szerepel. Ez összesen 220 jegyzőkönyvet jelent, kivéve 19-et, amelyekről tudunk, de sajnos nem találtuk meg. Ez egy teljes forráskiadvány. A célközönségünk elsősorban a dunaszerdahelyi református gyülekezet tagjai, akik nagyon sok embert ismernek. Aki fellapozza a könyv végén található mintegy 400 nevet tartalmazó jegyzéket, akkor – ahogyan ez a könyv dedikálásakor is kiderült – a gyülekezeti tagjaink nagyon sok rokont, ismerőst találnak benne. Kicsit olyan ez, mint a Visszatért Felvidék című kiadvány, amelyben az emberek szembesülnek azzal, hogy azok az ismerőseink és rokonaik, akikkel a családban beszélgettünk, azok a dunaszerdahelyi gyülekezetben éltek, szorgoskodtak és hívő emberként tovább vitték a református hitet.

Görözdi Zsolt, Buza Zsolt és Vajda Barnabás

A kötet első jegyzőkönyve azzal a bizonyos határozattal indít, amelyben jóváhagyták az anyaegyházközséggé való válást?

Ez a bizonyos mondat, amely arról rendelkezik, hogy a Dunaszerdahelyi Református Egyházközség presbitériuma határozatban elfogadja és jóváhagyja az egyházkerület döntését, az a 11-es számú jegyzőkönyvben található. Az előtte lévő tíz jegyzőkönyv viszont arról szól, hogy 1941-től kezdődően Pöőr József lelkipásztor hogyan szervezi meg a dunaszerdahelyi reformátusokat. A következőben pedig olvasható a már említett jegyzőkönyv, ami jogi értelemben a gyülekezet megalakulását jelenti.

Hol találták meg ezeket a mára már kötetbe szedett jegyzőkönyveket? Kellett-e azokat nagyon keresgetni? A könyvbemutatón elhangzott, hogy a presbiteri gyűlést különféle helyszíneken tartották meg, mivel nem volt állandó helye a gyülekezetnek.

A jegyzőkönyvek fizikai formájában egy krónikában, egy jegyzőkönyvgyűjteményben voltak. A problémát inkább az okozta, hogy a jegyzőkönyveket kézzel írták. Kezdetben Pöőr József lelkipásztor vezette a jegyzőkönyveket, később presbiterek is segítettek a gyűléseken elhangzottak rögzítésében. A múlt század elején sokan szép kézírással írtak, így könnyű volt utánuk elolvasni a jegyzőkönyveket. Az 50-es, majd a 60-s és 70-es években viszont már nagyon nehezen lehetett kibogozni a kézírásokat. Igazából az a nagy isteni kegyelem, hogy ezek a jegyzőkönyvek megőrződtek. Igaz, nem százszázalékos teljességgel, de majdnem teljesen a napig megmaradtak. A kiadványunk pedig megörökítette azokat úgy is, hogy sokszorosítva mindenkihez eljuttatja, akiket ez érdekelhet.

Könyvbemutató a református templomban

Ki őrizte meg a jegyzőkönyveket? Mindig a gyülekezet aktuális lelkipásztora vagy a gondnokok?

A könyv bevezető tanulmányában összefoglaltuk Görözdi Zsolt lelkipásztorral, amit a jegyzőkönyvekkel kapcsolatban megtudtunk. A gyülekezet gondnokai, illetve jegyzői, akik alatt a gyülekezet jegyzőkönyvvezetői értendők, ők őrizték a jegyzőkönyveket. Néhány utalás van is arra vonatkozólag, hogy kinél volt akkor aktuálisan, például Kuczy Lajos főgondnoknál és Nagy István gondnoknál. A pontos sorsukat nem ismerjük, ez lényegtelen is, mert a lényeges az, hogy a presbiteri gyűlések jegyzőkönyvei fennmaradtak azok által, akiknek a gondjaira bízták. 

Mennyire egyedi az, ha egy gyülekezet kiadatja és feltárja a nagyközönség előtt a korábbi presbiteri gyűlések jegyzőkönyveit?

Inkább az a ritkaság, hogy ilyen egységes formában a mai napig megmaradtak. Egy Dunaszerdahely szintű városban, amelyben egyáltalán nem volt egyszerű reformátusnak és hívő embernek lenni a kommunizmus időszaka alatt, ezért az az isteni csoda, hogy megmaradtak. Természetesen a református gyülekezetek mindenütt nemcsak kötelességük, hanem bevett hagyományuk is a jegyzőkönyvek vezetése. Minden gyülekezet fenntartja múltját. Azonban az nagyon eseti, hogy milyen mértékben írják le, hogy mi történt a gyűlésen, pontosan mi hangzott el. Ha valaki életében már vezetett jegyzőkönyvet, az el tudja képzelni, hogy az lehet háromsoros, de akár 28 oldalas is. Ezek a jegyzőkönyvek nagyon beszédesek és nagyon informatívak, még a legnehezebb időkben is, ugyanakkor mindvégig tükrözik a vallásnak, az emberek hitének a lenyomatát is, vagyis nem egyszerűen csak a mindennapi gyülekezet életét érintő események leírása, hanem annak a hitbéli állhatatosságnak a lenyomata is, s szerintem ez teszi különlegessé a kiadványt.

A könyv egyik presbiteri jegyzőkönyve

Melyik volt az Ön számára a legérdekesebb jegyzőkönyv, illetve melyik időszakból?

A jegyzőkönyvekben leírtak nagy részéről nem tudtunk, vagy legalábbis a nyilvánosságnak nem voltak róla információi, mivel köztudomást nem kaptak. Külön kell választani azokat, amelyek egyes gyülekezeti tagjainkat érintheti. Biztos vagyok benne, hogy a személyes ismerősök számukra a legismertebbek. Különösen azok a családok, – s ilyen sok van, – amelynek a felmenői ott vannak ezeken a lapokon mint tisztségviselők, gondnokok, presbiterek, nekik bizonyára ezek a részek a legérdekesebbek.  Nekem személy szerint az 1938 utáni magyar idők jegyzőkönyvei a legizgalmasabbbak, hogy a magyar állam és a református egyház hogyan szervezte meg magát a magyar idők alatt. Dunaszerdahely városkutatójaként pedig a 60-70-80-as évek összes jegyzőkönyve nagyon izgalmas a számomra, amelyből kiderül, hogy a város akkori vezetése miként viszonyult a gyülekezethez. Ez még akkor is tanulságos, ha nagyon elszomorító.

Könyvbemutató a református templomban

Milyen üzenete van ennek a most megjelent kötetnek önnek, mint történésznek?

A történésznek a tanulság az, hogy nagyon szép munka egy gazdag, sokrétű, sok embert érintő forrást kiadni. A magánembernek, a reformátusnak, a magát hívő embernek tartónak pedig azt, hogy az Úr a gyülekezet őriző pásztora.

Görözdi Zsolt, a gyülekezet lelkipásztor hogyan látja, milyen jelentőséget tulajdonítanak ennek a mostani évfordulónak a hívek?

A gyülekezet nyolcvan évvel ezelőtt is létezett, de más formában: fiók- vagy társegyházként, sőt sok esetben évtizedekig, évszázadokig szórványként. Az 1941-es pápai egyházkerületi jóváhagyás tette lehetővé, hogy anyaegyházközséggé válljon. Ez pedig egy olyan folyamatot indított el, aminek az eredménye, – bár hosszú időszak telt el azóta – a mai helyzet: lelkészi állást tart fönn, helyben lakó lelkésze van, a presbitérium  pedig felelős döntéseket hoz saját maga életéről. Annak ellenére, hogy ez a fejlődés úgy tűnik vontatott volt vagy nagyon lassú léptekkel haladt, de gyakorlatilag oda vezetett, hogy az anyaegyházközséggé válástól eltelik ötvenkét év és a gyülekezet végre templomot építhetett, sőt aztán parókiát, illetve ma már több lelkészi állást is tarthat fenn.

Könyvbemutató a református templomban

De mi adta a szükségét annak, hogy anyaegyházközséggé váljon? Meg voltak már ehhez a feltételek, vagy annyira megerősödött a gyülekezet, hogy kérhette az egyházkerülettől az anyaegyházközségi státuszt? 

A szándék, hogy önálló legyen egy gyülekezet, az nem mindig függ a nagyságtól. Vannak kis létszámú, de agilis gyülekezetek, akik úgy gondolják, van jövőjük, s meg tudnak állni a saját lábukon, illetve önállóak tudnak lenni. Az, hogy ezt elérjék, ahhoz mindenféle érveket fel lehet vonultatni. Dunaszerdahelyen az anyaegyházközséggé válás igénye háborús időben, a II. világháború idején történt, de szerepet játszott ebben az is, hogy városi gyülekezet volt. Nyilván kérésükben különféle érveket felsorakoztattak, ami akár jogos volt akkoriban, akár nem, de érezhető volt: van potenciál ebben a gyülekezetben. Nem is annyira a létszámában, mint inkább az akaratában. Nekünk reformátusoknak meg kell tanulnunk és folyamatosan  tudatosítanunk kell, hogy ne létszámban gondolkodjunk, hanem közösségekben, legyen az akár számarányában kevés is. Egyházunk legtöbb gyülekezete európai viszonylatban picinek mondható, de ahol csak lehet, igyekszünk az egyház szervezeti struktúrájában az anyaegyházi státuszukat fenntartani. Akkor is, ha kicsi a gyülekezet. A dunaszerdahelyi sem volt akkoriban nagy. De annak a munkának és igyekezetnek a megáldásának köszönhetően ma a gyülekezet jóval nagyobb, mint akkor volt.

Köszönhető ez azoknak a lelkipásztoroknak is, akik gondozták, illetve hosszú éveken át beszolgálták a gyülekezetet? Kiket lehetne név szerint megemlíteni?

Pöőr József megválasztott lelkipásztor ideje alatt vált a gyülekezet anyaegyházközséggé, de a háború után, 1945-ben visszaköltözött Magyarországra. Távozását követően be kellett rendezkednie a gyülekezetnek arra, hogy beszolgáló lelkészek végzik majd el a lelki munkát. Ábrám Kornél Alistálról járt be. A jegyzőkönyvi bejegyzés szerint az állami hatalom megtiltotta neki, hogy saját autójával jöjjön istentiszteletet tartania arra hivatkozva, hogy busz és vonat is jár Dunaszerdahelyre. Majd mintegy húsz éven keresztül,  Somorjáról Csukás Zsigmond adminisztrálta a gyülekezetet, de Hodosból és a környező falvakból is beszolgálták a dunaszerdahelyi gyülekezetet. Ezeknek a lelkészeknek a munkája nagy tiszteletet ébreszt bennünk. De gondoljunk csak arra, hogy milyen nehezen jutottak el ide, akár télen vagy nyáron, óriási energiákat felemésztve és feláldozva arra, hogy néhány embernek, – mert valóban csak páran gyültek össze – bibliórákat, istentiszteleteket, hittanoktatást, konfirmációs előkészületet tartsanak és egy közösségben együtt imádkozzanak. Ez egy óriási dolog volt. S ha úgy néznénk, hogy növekedett-e a szolgálatuk által vagy explozíció-szerűen robbant, illetve növekedett volna, akkor azt mondjuk, nem. De nem is ez volt a lényege ennek az időszaknak. Ezek a szolgálttevők azt a munkát tették meg, amit akkor meg kellett tenniük, és ezért óriási tisztelet jár nekik.

Könyvbemutató a református templomban

Ez egyfajta felkészítő folyamat is lehetett a gyülekezet számára, amelynek az egyik legnagyobb hozadéka a saját templom felépítése a kilencvenes évek elején? Habár, már Pöőr József lelkipásztor idején, a negyvenes évek első felében is formálódott a templomépítési szándéka a gyülekezetnek, ami végül is különféle okok miatt mégsem valósult meg, s így kénytelen voltak hosszú éven keresztül az evangélikusok templomát használni az istentisztelet céljára.

Az itteni református gyülekezetnek terveiben nemcsak templom, hanem tanintézet és felekezeti iskola is szerepelt. Nagyon nagy erőket mozgósítottak akkoriban. A belvárosban egy óriási értékű telket vásároltak, a jelenlegi járási bírósággal szembeni telken, amit a kommunista rendszer egy tollvonással elvett, s nem is kapta vissza a gyülekezet. A tervek megvalósítására gyűjtött pénz pedig elértéktelenedett. A hatvannyolcas, kicsit lazább kommunista rendszerben szintén nyílt volna lehetőség templom építésére, de akkor, valószínűleg a városi jellege miatt Dunaszerdahely helyett a közeli Diósförgepatony kapta meg a régióban erre a jóváhagyást. Egészen a kilencvenes évekig kellett várni, míg végre elkezdődhettek a templomépítési munkák különféle támogatások révén. Nyilván megvolt az értelme annak, hogy miért nem lehetett korábban temploma a gyülekezetnek, bár az akkori hívek számára ez nehezen is volt érthető, de valószínűleg ez így volt elrendezve Isten tervében. A gyülekezet egyértelműen úgy látja, hogy a templomát Istentől kapta, s csodának tartja, hogy felépülhetett, illetve azt is, hogy annak hiánya ellenére a gyülekezet élt, majd növekedésnek indult. Ez tényleg Istennek az ajándéka volt.

Mi ennek az eltelt nyolcvan évnek az üzenete?

Nagyon sok tanulsága van. Ha az időt nézzük, akkor már egészen félelmetes szinte belegondolni, hogy  ezekből az évtizedekből esetleg nekünk mennyiben volt a részünk, és ez nem is olyan kevés. Érdemes odafigyelni arra is, hogy Isten hogyan küldi a szolgákat a gyülekezetbe, azok hogyan és miért cserélődnek ki és kire milyen feladatot bíz. Az egyik tanulság, illetve a gyülekezet hit- és történelmi tapasztalata abban is összefoglalható, – látva a nehézségeket, illetve a megajándékozottságot, vagy a könnyebb éveket, – hogy abban az időszakban, ami nekünk adatik, mindig tennünk kell a dolgunkat függetlenül attól látjuk-e az esélyét annak, hogy itt valami más és jobb lesz, illetve elindul-e a növekedés.

Görözdi Zsolt, Buza Zsolt, Vajda Barnabás

A gyülekezeti tagok, a presbiterek, a lelkészek a nehéz időszakokban is tették a dolgukat, s ez hálaadásra tanít bennünket. Gondoljunk csak bele, hogy ötvenkét éves korára a gyülekezet már kap egy templomot, aztán lelkészi lakásokat és lesz egy központja. S ebben átértékelődik, illetve értékessé válik mindaz, ami azelőtt történt, belelértve a nélkülözéseket is. Az Istenre való rábízás úgy érzem nagyon kimunkálkodott a gyülekezetben. Persze, hozzá kelle tenni azt is, hogy a mai fiatal generáció nem nagyon érzékeli az elmúlt nyolcvan évet. Nem is nagyon értik, mert nem élték át, habár próbáljuk elmagyarázni nekik, akiknek majd olyan időszakuk lesz, aminek nem tudjuk, hogy mi lesz az üzenete, mi lesz a megharcolni valója, csak remélni tudjuk, hogy amiként az Isten tenyerén tartotta ezt a gyülekezetet, ez továbbra is így lesz.

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, Virág Szilvia