Isten az életünkbe való nagy belépésre vár

2021. november 29., hétfő

Isten meghallgat, mert ha Ő nem figyelne ránk, akkor nem szolgálná az idő sem az Ő velünk való kapcsolattartásának a lehetőségeit, márpedig még az idő is azt szolgálja, hogy mi az Úrral kapcsolatba kerülhessünk. Így jutottunk megint az advent – az Úr érkezésére való várakozás – ünnepélyes időszakába – összegzi a várakozás lényegét Rákos Loránt egyetemes lelkészi főjegyző az ünnepre hangoló, adventi gondolataiban.

2021 adventje egy különös várakozást jelent. Az év végét és elejét átfogó, majd összekötő, egyben az esztendő leghosszabb ünnepkörét nevesítő karácsony küszöbén, mely nem csupán a mi minden rossztól – bűntől, bajtól és haláltól – megváltó Urunk Jézus Krisztus egykori születésére irányítja rá a világ valamennyi reflektorát, díszfényét, gyertyáját, villogó neonját és nem utolsó sorban lelki sugarát, hanem a szüntelen isteni jelenlétre is felhívja a figyelmünket, akkor, amikor már reszkető emberek szívétől duruzsol az egész világ.

Igen, 2021-ben advent – minden magával hozott üzenetével együtt – egy már nem csak lelkileg, hanem egyre átfogóbban testileg is beteg világ emberiségének a szomjúságára, szabadulás-vágyára kíván reagálni, a maga isteni jelenlétes üzenetével. Vagyis e szörnyű valóságban – a bezárt, megszorított, visszafogott és félelemmel átitatott lelkek közösségében – most igencsak szükséges ez az egyetlen, örök és életre hívó Úrra mutató és várakoztató adventi időszak az életünkben, mert – miként a szomorkás Juhász Gyula is írja versében – „Hiába siralomvölgy ez a tájék, / Úgy érzem néha, hogy valaki vár még” (Vita somnium breve).

Isten pedig az életünkbe való nagy belépésre vár. Mi viszont arra várunk, hogy érkezzen már el az Ő Fia, Krisztus a béke rendjével e világra, hogy mindent, amit az ördögi szétdobáló rendetlenséget tett e világon, az emberi szívekben, a baráti, családi, nemzeti és világméretű közösségekben, azt tegye helyre oda, ahová teremtetett, és aminek nincs helye sehol, az eredeti isteni szándék szerint, azt pedig vesse le a haszontalanság vesztőhelyére.

A mai adventünk az elcsüggedés lelki borújába a reménység felocsúdtató, ébresztő erejét hozta el, hogy tudatosítsuk: nem vagyunk elveszve, csak némileg a feje tetejére állt a világ, mert ijedtében az ember túlságosan elkapkodta életét. Kapkodásában elfeledkezett Istenéről, embertársáról, a szabadság Krisztushoz kötött elérhetőségéről. De most újból ránk köszöntött ez a felkészítő, várakozó, eszméltető időszak; hogy elterelje a figyelmünket a nyomasztásról, és a minden hátsó érdek nélküli boldogságra hangoljon minket. Az élő Krisztus útra készen áll hozzánk. A veszedelem veszett ügy, hát, annak, aki a sok hullámverés közepette is rá tud figyelni, és belső elcsendesedésében hozzá tud szólni, hasonlóképpen, mint ahogy az erkölcsi és szeretetteljes végletekből népéhez szóló Mikeás próféta is tette ezt a sok eszeveszett és feje tetejére állt körülmény közepette – a könyve 7. fejezetének 7. versében –, hogy „de én (és hadd hangsúlyozzam ki: csak) az ÚRra nézek, várom szabadító Istenemet. Meghallgat engem az én Istenem!”

Isten meghallgat, mert ha Ő nem figyelne ránk, akkor nem szolgálná az idő sem az Ő velünk való kapcsolattartásának a lehetőségeit. Márpedig még az idő is azt szolgálja, hogy mi az Úrral kapcsolatba kerülhessünk. Így jutottunk megint az advent – az Úr érkezésére való várakozás – ünnepélyes időszakába. E leterhelten rendhagyó évnek epilógusában lévő négy hetébe, hogy megszívjuk magunkat újból reménységgel, életkedvvel, lelki gyógyulással, s mindezt átfogóan az Úrra való figyeléssel.

Mert bizony majd elfelejtkeztünk róla az életünk mentése közepette, de valójában élet nincs Isten és az Ő Krisztusa nélkül. Nézzünk fel rá, Betlehem Csillagára, életünk Szabadítójára, hogy végsősoron – figyelmünk találkozva az övével – elárassza szívünket – partra érve a zaklatottságból – a nyugalom, a béke, az áldás és a felfoghatatlan szeretet.

Áldott, boldog karácsonyt neked, megváltott emberiség!

Reformata

Népszámlálás 2021

események továbbiak →