Az Úr azonban másként gondolta

2021. szeptember 23., csütörtök

„Az ige azt üzente nekem: Ne te hozz el onnan egy magyar reformátust, hanem te menj oda. Senki nem értette meg a döntésemet. Hiába mondtam, nekem az Úr azt mutatta meg, hogy oda kell mennem” – emlékszik vissza a kezdetekre a Magyarországról /Szentesről/ származó Sebők János madi lelkipásztor, aki nem hagyta, hogy bárki is megkérdőjelezze döntését. Harmacon elindította a szenvedélybetegek megmentését célzó Mentő Missziót, majd Madon, ahol már 26 év szolgál, felépülhetett a lelki alkalmak megtartásának helyet adó konferencia-központ.

„Huszonhat éve, 1995. december 15-én költöztünk Madra, öt gyermekünkkel: Rebekával, Jánossal, Berenikével, Erzsébettel és Saloméval. Máté már a madi szolgálatunk idején, 2001-ben született. Mindnyájan Isten ajándékai a számunkra.

A szolgálatom azonban nem itt kezdődött, hanem Gömörben, Harmacon öt évig voltunk. Azonban még ettől is előbbre kell menni. Az életem akkor változott meg teljesen, amikor az Úr Jézus belenyúlt az életembe. Kiemelt a függőségemből s új élettel ajándékozott meg.

Majd azzal a küldetéssel bízott meg, hogy mondjam el másoknak is, mit tett velem: van szabadulási lehetőség és reménység a szenvedélyekből a Jézus Krisztusban való hit által” – foglalja össze röviden sorsának alakulását és az Isten által elrendelt úton való járásának kezdetét  Sebők János, a madi gyülekezet lelkipásztora, majd elmeséli hogyan lett belőle felvidéki lelkipásztor.

Sebők János lelkipásztor

„Magyarországon születtem, az életem egy részét ott éltem le. A megtérésem után az Úrnak akartam szolgálni, s erre lehetőség adódott a Református Iszákosmentő Misszióban. Azonban nemcsak a felnőttek számára készítettünk alkalmakat, hanem a gyermekeknek és a fiataloknak is.

Egy ilyen alkalomra kísérte el a feleségem, Erzsébet /akkor még nem volt az/ a keresztfiát és még más hittanosokat. Ott találkoztam vele először. A megismerkedésünk után az Úr megmutatta, hogy ő lesz a feleségem. Az volt a tervünk, ott maradunk s a misszióban fogunk dolgozni. Így is gondolta mindenki, beleértve a misszió vezetőjét, Balog Zoltán lelkipásztort és magamat is. Az Úr azonban másként gondolta” – mondja Sebők János.

A parókia épülete a templom felől

Majd felidézi, hogy amikor Dunaújvárosba utazott autóbusszal s útközben az igét tanulmányozva, s az 1 Móz 12-ben, Ábrahám elhívásánál azt olvasta: az Úr arra kérte őt, menjen el a rokonsága közül arra a földre, amelyet mutat neki.

„Akkor nagyon megrendített ez az igeszakasz. Tudtam, hogy nekem szól: Ne te hozz el onnan egy magyar reformátust, hanem te menj oda. Hozzáteszem: senki nem értette meg a döntésemet. Mindenféle jelzőkkel illettek, szinte szidtak, s felrótták nekem, hogy minek megyek Csehszlovákiába /akkor még nem volt önálló Szlovákia/, minek támogatom a határon túli magyarokat. Mellesleg egy lelkész még hozzá is tette: teljesen elment az eszed?” – emlékszik vissza a párválasztásának mások felől érkezett kétségbeesett kérdésözönére a lelkipásztor.

„A válaszom kemény volt, de őszinte. Ha a menyasszonyom nyugat-európai lenne, s azt mondanám, megyek nyugatra, akkor tapsikolnátok, hogy milyen szerencséd van, s küldenétek, menjek csak, mert az az igazi élet. De nem rólam van szó. Nekem az Úr azt mutatta meg, hogy oda kell mennem” – mondja most is olyan határozottan Sebők János, mint akkor azoknak, akik otthonmaradásra akarták kényszeríteni.

„Ilyen előfeltétellel kerültem ide, a Felvidékre. A menyasszonyommal levélben közöltem a döntésemet. Az még más korszak volt, mint a mostani. A határon sem lehetett akárhányszor átmenni, sokkal nehezebb volt a közlekedés és a kommunikáció is. Amikor lehetőség adódott rá, elmentem hozzá Lévára, és megbeszéltük. Örültek, hogy így alakult, de az sem lett volna gond, ha Erzsébet jött volna Magyarországra. De megértettük, hogy ez az Úr akarata, bár nem tudtuk hogyan alakul majd az életünk, hiszen akkor sem volt semmi olyan egyszerű.

Nem úgy történt, hogy megérkeztem Szlovákiába, másnap pedig már kaptam is egy gyülekezetet. Sőt, még munkába sem állhattam, mert fél év telt el, amíg megkaptam a munkavállalási engedélyemet. De utána sem léphettem azonnal egyházi szolgálatba, csak később” – meséli a kezdeti nehézségeket Sebők János, majd elmondja, hogy Magyarországon diakónusképzőt végzett, így volt némi teológiai képzettsége és gyakorlati tapasztalata az Iszákosmentő Misszióból.

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház 1990 tavaszán alkalmazta lévitaként, így kerültek Harmacra. „Akkor még nagy volt a lelkészhiány, s többen is szolgáltak lévitaként az egyházban. Minden szolgálatot végezhettem, kivéve a sákramentumok kiszolgálását. Később beiratkoztam a komáromi Kálvin János Teológiai Akadémiára, amit el is végeztem.”

A Mentő Misszió épülete

Öt évig szolgált Harmacon, ahol egy munkatársi közösséggel létrehozták a Mentő Missziót, majd Madra került. „Aki az Úrra bízza az életét, annak igazgatja a lépteit. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden könnyű, de elvezeti a célhoz és akarata beteljesedéséhez” – mondja teljes nyugalommal a lelkipásztor, majd azzal folytatja, hogy amiben itt gondolkodtak, az már egy folytatása volt a korábban megkezdett munkának.

Harmacon is tartottak konferenciákat, de mivel más lehetőség nem volt, a parókián szervezték meg. Eleinte Madon is csak a parókián volt erre lehetőség, itt szállásolták el a résztvevőket, illetve családoknál. Sokat segített az is, hogy a falutól pár kilométerre lévő Alistálon volt egy missziós ház, ahol konferenciákat és találkozókat tarthattak. Azonban egyre jobban formálódott bennük az a gondolat, hogy egy központot építsenek a Mentő Misszió számára.

„Ahogyan az Úr vezetett, úgy léptünk tovább. Két irányból kaptunk segítséget a központunk felépítésére. Egyrészt egyénektől, akikhez a misszión keresztül eljutott, hogy mit tervezünk. Ők jelenlétükkel vagy adomány formájában támogatták az építkezést. Másrészt pedig holland testvérek által, akikkel még a harmaci szolgálat idején ismerkedtünk meg s velük is megosztottuk az elképzelésünket. Ők is mellénk álltak. Akkor azonban még nem tudtuk, hogy hol fog megvalósulni az álmunk” – mondta a lelkipásztor hozzátéve, hogy mindig egy hármas egységben gondolkodtak: templom, parókia, központ.

A református templom

Madon a parókiával szemben, a falu központjában régóta üresen állt az egyházközségi tulajdonban lévő telek, ahová egykor református iskolát építettek a hívek. Ezt a lehetőséget használta ki a Mentő Misszió, a gyülekezettel kötött bérleti szerződés által felépülhetett egy kisebb konferencia-központ. Öt évig épült, az adományok függvényében.

Azóta rendszeresen tartanak hitmélyítő alkalmakat. Évente kétszer, tavasszal és ősszel egyhetes, megszabott programmal zajló bentlakásos konferenciát. Az egyik hitmélyítő, a másik gyógyító jellegű. Ezen kívül havonta egyszer találkozókat szerveznek az ige melletti csendesség céljából. De „mini” konferenciákat is tartanak 1-5 fő számára, amely igény szerint lehet akár több hetes vagy akár egy hónapos is.

A parókia és a Mentő Misszió épülete

„Ez úgy működött, hogy jelezték, valakivel baj van. S ha olyan időszakra esett, amikor nem volt konferencia, akkor eljött előtte egy-két hónappal, s maradt, ameddig szükség volt rá. Volt olyan is, aki a konferenciára jött, de maradt tovább is, mert szüksége volt még a folytatásra, illetve akart is maradni. Hála az Úrnak, jó néhány ember van, aki a misszió szolgálata által megszabadult függőségétől, s új életet kezdett, és a lakhelyén beilleszkedett a gyülekezetbe. Sőt tudunk olyanokról is, akik később a Selye Egyetem Református Teológiai Karára jelentkeztek és elvégezték /vagy még folyamatban van/ a teológiát vagy a missziológia-diakónia-szociális gondoskodás szakot.

Az, hogy valakinek megváltozzon az élete, az az Úr csodája és munkája. Természetesen vannak olyanok is, akiknek ennek ellenére sem változik meg az élete. Függ attól is, hogy milyen állapotban érkezett: valóban akar-e új életet, akar-e szabadulni vagy csak valakiknek eleget kíván tenni, mert megfélemlítették, ha nem változik meg, akkor elválnak tőle, vagy kiteszik a munkahelyéről, a lakásból. Azonban voltak olyanok is, akik formálódtak és elindultak a szabadulás felé, voltak, akik el is jutottak odáig.  De volt olyan résztvevő is, aki nem, mert alig várta, hogy visszamehessen és folytassa a korábbi életét. Nem olyan egyszerű a jó eredményt elérni” – mondja a lelkipásztor.

A templom belseje

A Mentő Misszió mellett azonban ott van a gyülekezet is, amely mintegy 190 reformátust tart számon. Azonban ebből csak százan vannak a faluból, a többit az egyházközséghez tartozó öt település adja ki: Albárról, Várkonyról, Hegyétéről, Balázsfáról, Pódafáról. A régebbi jegyzőkönyvek szerint Mad egyfajta központ volt: egy lelkésszel, templommal és gyülekezettel. A presbitérium is egy van a különböző helyről származó reformátusoknak, de igyekeznek minden hozzájuk tartozó településről presbitereket választani.

Korabeli feljegyzések alapján már a reformáció korában is éltek Madon prostestánsok, akik Dunaszerdahely vonzáskörzetébe tartoztak. A madi gyülekezet azonban viszonylag elég korán 1681-től, anyaegyházzá vált.  Majd 1788-ban felépítették fából a torony nélküli templomukat. Ez az épület a faluval együtt 1847-ben leégett, de hamarosan felújították. Mivel ez egy idő után nem felelt meg a gyülekezet igényeinek, lebontották, és egy új tornyos templom építését határozták el. Az új templom 1925-ben épült, adakozás és a gyülekezet tagjainak munkája által. A templom 160 fő befogadására alkalmas, amely már meg is felelt a gyülekezet nagyságának, illetve igényének.

A templom belső tere 

„Ma pedig már ott tartunk, hogy bőven van hely benne az istentiszteletre járó hívek számára. Ezt tapasztaltuk meg akkor, amikor a járvány miatt két méteres távolságot kellett hagyni az ülőhelyek között. Mégis mindenki elfért. Ez azért is volt lehetséges, mert a templom az utóbbi években már nem nagyon telt meg, holott előtte voltak évek, amikor karácsonykor és húsvétkor, a nagy ünnepek idején szinte teljesen megtelt. Jelenleg 25-30-an járnak istentiszteletre” – konstatálja szomorúan Sebők János, de hozzáteszi, ennek ellenére a gyülekezet összetartó. Nagyon sokszor meglátják mit kell tenni, miben kell segíteni, igénylik az alkalmakat és részt is vesznek azokon, de a reformátusok többsége mégsem jön el az istentiszteletre.

Reformációi emléktábla

„Több olyan generáció nőtt fel, amely számára eddig minden természetes volt. Ki gondolta volna, hogy jön egy vírus, s minden megváltozik: távolságot kell tartani, arcmaszkot kell hordani és ha kell, akkor karanténba kell vonulni. Azelőtt az volt természetes, hogy minden nagyszerű, holott még hálát sem adtunk érte. Vagy nem igazán úgy éltünk vele, ahogyan kellett volna. És ha ez minket elgondolkodtat, s azt mondjuk, hogy ami természetes, nem is az, hanem Isten ajándéka, másrészt, ami hozzátartozik az életünkhöz az az egyik percről a másikra meg is szűnhet, akkor komolyan kellene vennünk és ragaszkodnunk ahhoz, amit az Úrtól kaptunk: az igét, gyülekezetet, közösséget, alkalmakat és élünk velük” – mondja a jelenlegi vírushelyzetre vonatkoztatva a lelkipásztor.

A templom bejárati ajtaja

Mad csupán pár kilométerre található Dunaszerdahelytől, de Pozsony is aránylag elérhető távolságban van. Ez meghatározhatja a közösség mindennapi életét. Vannak, akik a munkalehetőség miatt elköltöztek és másutt alapítottak családot, míg mások meg Madra költöztek, illetve maradtak. A munka is jelentősen befolyásolja az itt maradást – hangsúlyozza a lelkipásztor.

A falu lakosságának jelentős része másutt dolgozik, mert helyben nincs munkalehetőség. A rendszerváltás előtt Mad Albárhoz tartozott, az építkezéseket inkább ott engedélyeztek. Itt csak akkor épültek új házak, amikor a község önállósult. Az idős emberek után maradt házakat a hozzátartozók eladták a máshonnan érkező betelepülőknek. Így a falu lakossága nem csökkent a halálozások miatt, hanem inkább emelkedett is, s ez meghatározza a gyülekezet létszámát is.

A gyülekezet önálló, egyelőre fenn tudja magát tartani. Hívek adományain és a perselypénzen kívül van más bevétele is, mégpedig a megadózott földbérlet után is. „Ha visszatekintek az eltelt évekre, hálás vagyok Istennek, mert anyagilag mindig gyarapodott a gyülekezet. Egyszer sem fordult elő, hogy ne tudtuk volna kifizetni a rezsit. Ha volt olyan feladat, felújítás vagy bármi más, akkor a gyülekezet annak fedezetét is elő tudta teremteni a hívek adományaiból.

Megjegyzem, hogy a gyülekezetünk is részesült azokból a lehetőségekből, amelyek az elmúlt években az egyházunk előtt megnyíltak. De ez nem jelenti azt, hogy enélkül a betervezett munkát nem tudtuk volna elvégezni. Én csak hálát tudok adni az Úrnak mindezért és bízom abban, hogy az Úr Isten gondoskodik az övéiről. Optimista vagyok a jövőt illetően, bár tudom, hogy minden Isten kezében van.

A parókia épülete 

Kép és szöveg: Iski Ibolya

események továbbiak →