Egy éve kezdődött a bezártság, akkor még nagyon távolinak tűnt a koronavírus-járvány, és sokak számára leginkább a korlátozások okozták a gondot. Nekem, mint lelkésznek nem is annyira a bezártság, hanem a személyes találkozások elmaradása okozza a legnagyobb hiányt. Az elmúlt év tavaszán még nagy kihívásként éltük meg, hogy miként tudjuk a hívekkel fenntartani a kapcsolatot, ezért rendszeresen eljuttattuk hozzájuk a lelki táplálékot tartalmazó gyülekezeti újságot, aminek kihordásában segítettek a fiatalabb presbiterek is. 

Lelkipásztorként úgy próbálok hozzáállni a mostani helyzethez, hogy most ez van, s ezzel együtt kell élnünk, meg kell megbirkózni a nehézségekkel vagy megoldani a legjobb tudásunk szerint. Most ez a feladatunk. A gyülekezeti hírmondót láttam a legjobb megoldásnak a gyülekezeti tagokkal való kapcsolat ápolására, amelyet templomba nem járó reformátusokhoz is eljuttattunk, s így talán még missziós – evangelizációs jellege is lehetett a kezdeményezésünknek.

A tavaszvégi újra nyitáskor némileg fellélegeztünk, bár nagyon igyekeztünk betartatni az előírásokat, meg is szoktuk az új ülésrendet a templomban és örültünk a rendszeres találkozásoknak. Nyár végén egy kisebb jellegű félnapos gyermektábort is sikerült megszervezni, aminek különösen örültünk. Sőt, egy nyári koncertre is sort tudtunk keríteni, ami ugyancsak nagy esemény volt községünkben, mivel minden más jellegű kulturális esemény elmaradt. Ősztől pedig már úgy rendezkedtünk be, hogy a járvány miatt már nemcsak rövid idejű, hanem hosszabb lezárással is számolni kell. Igaz, karácsony előtt még részt vehettünk a templomi istentiszteleteken, de akkor már nagyon elterjedt a járvány a környékünkön is. Így most inkább nem arra összpontosítunk, hogy meddig még, hanem a ma feladataira és abban próbáljunk helyt állni.

Az elmúlt évben kevesebb volt a keresztelés, de nem volt egy házasságkötés sem, a temetések száma is hasonlóan alakult, mint a korábbi években. Akkor még nagyon távol volt a járvány tőlünk és nem is halt meg senki koronavírusban. Idén januárban azonban már nagyon begyűrűzött a betegség községünkbe is, sajnos a temetések száma év elejétől, az eltelt három hónap alatt hét lett, amelyből háromnak bizonyítottan a Covid-19 betegség okozta a halálát. A járványügyi előírások megszabják a temetési formát, viszont igyekszem nem eltérni a korábbi menettől, hiszen meg kell adni a gyászolók számára a méltó búcsú lehetőségét, és hirdetni feléjük a Krisztust, aki az Élet és Feltámadás. A halállal való szembesülést nem befolyásolhatják a külső körülmények, az mindig ugyanolyan megrendítő és fájdalmas mindenki számára, akármilyen helyzetben is történik a temetés. Sajnos az emberek szíve sokszor felülkerekedik a józan észen, és sok esetben még a kérlelések után is, hogy próbálják kibírni és ne vegyenek részt a temetéseken. A válaszuk pedig egyfajta kötődést jelent azzal, hogy azt mondják: „Hogyan tehetném meg, hogy nem megyek el…”. A félelem ilyenkor háttérbe szorul, a féltés viszont ott van a részemről, nehogy emiatt komolyabb következményekkel keljen számolni. A legtöbb esetben valóban csak megengedett minimális létszámban vannak jelen a temetésen, s így olyan árván és elhagyatottan állnak a ravatal mellett a gyászolók, ami fájdalmasan megindító. De sokkal inkább átérezzük ilyenkor azt a bibliai igazságot, amibe kapaszkodhatunk: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2 Kor 12,9), valamint a „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4,13).Már megszoktuk, hogy maszk viselése nélkül ki sem megyünk az utcára, és ha a hivatalba jön valaki, akkor komolyan vesszük az előírást és betartatjuk. A fertőtlenítő is mindig kéznél van. De nem félek figyelmeztetni másokat, az idősebbeket rendszeresen szükséges is, hogy helyesen viseljék a maszkot, és ha tehetik, akkor inkább maradjanak otthon és  ne menjenek sehová. Aktuális most már a védőoltás is, rendszeresen buzdítok és figyelmeztetek mindenkit erre a lehetőségre, sőt, felajánlottuk a segítséget is. Rendszeresen regisztrálunk olyan gyülekezeti tagokat, akiknek nincs a családja részéről segítsége, sőt, a férjemmel felajánlottuk az elvitelt is oltásra. Inkább azzal van a legnagyobb gond, hogy meggyőzzük a testvéreket, milyen fontos megtenni ezt a lépést. Sokszor csodálkozom azon a hozzáálláson, hogy még kivárnak, még nem döntötték el, még most inkább nem. Ez nem is az idősek, hanem inkább a fiatalabbak részéről van, akiknek viszont az idősebb rokont, szülőt kellene meggyőznie. Mindig hangsúlyozom, hogy nem az oltástól kell félni, hanem a betegségtől. Sajnos már több gyülekezeti tagunk is átesett a fertőzésen és minden eset riadalmat váltott ki bennünk.Rendszeresen telefonon, véletlen találkozások, újság kihordásakor van lehetőség egy kis beszélgetésre. Akik interneten elérhetők, azokkal facebookon és messengeren. Kátésokkal online órákat tartunk. Hétvégére itthon a családommal elkészítjük az istentiszteletet, amit a youtube-ra töltünk fel vasárnapra. Az énekeket együtt készítjük el és vesszük fel a hangot. Nagy öröm, ha érkezik visszajelzés, ha szólnak a testvérek, hogy meghallgatták. Sok munkát és időt vesz igénybe az elkészítése egy-egy felvételnek, ezért jólesik, ha visszajeleznek, mert akkor tudjuk: nem hiába igyekeztünk.

A tél folyamán többször is segítettem a tesztelésnél községünkben, az regisztrációnál vettem ki a részem a munkából. Így alkalmam volt legalább látni a testvéreket, bár ők nem minden esetben ismertek fel a védőöltözet alatt. Valóban igyekszem arra, hogy ami tőlem telik, megtegyem. Nem szabad elveszítenünk a reményt, és nem szabad csüggedni, de segíteni kell, ahol tudunk.

A legjobban hiányzik a közvetlen találkozás, a templomi közösség, az alkalmak által való hitbéli erősödés, a közös éneklés, a kézfogás, a beszélgetések sok mindenről, nem csak a problémákról.

Négy iskolás gyermekem otthont tanult, ami nem volt könnyű. Örülünk, hogy a nehézségek ellenére együtt lehettünk. Nagy ajándék, hogy nem kell félteni egymást, a férjemet és gyermekeimet az utazás miatt, mert otthonról is lehet dolgozni „home-office”-on és tanulni. A gimnazista lányom, a két felső és egy alsó tagozatos alapiskolás gyermekeim on-line tanulnak. Nagy szervezést igényel, mindenkinek külön szoba, külön készülék, más időbeosztás, órarend. Rám hárul a koordinálás, kinek mikor mire kell odafigyelni, segítek nekik, igyekszem biztosítani a hátteret, hogy az amúgy is szellemileg megterhelő itthon-tanulás, dolgozás elviselhetőbb legyen, még sosem főztem, sütöttem ennyit, mint az utolsó egy év alatt. Zeneiskolába is járnak, de az is online zajlik, a hangszerjáték és az elmélet is, de így énekelnek, táncolnak és tornáznak is. Természetesen féltem a családomat. A gyerekeim és férjem itthon vannak, nem találkoznak szinte senkivel. Én járok ki az emberek közé. A szélesebb körű családtagjaimat is féltem, akik nagyon távol vannak és nagyon hiányoznak, mert nem tudunk együtt lenni, ünnepelni, ahogy eddig szoktuk, de kérem is őket, hogy nagyon vigyázzanak, és ha lehetséges, minél hamarabb oltassák be magukat. Erre bíztatom a gyülekezeti tagjainkat is, hiszen ettől is függ, mikor fogjuk tudni újra kinyitni a templomokat és az iskolákat.  

Nagyon hiányzik a templomi istentisztelet. De bíztatom a híveket, hogy türelmesnek kell lennünk, mert eljön az az idő, amikor már szabad lesz együtt lenni, csak nem tudjuk mikor. Az Úr azonban tudja, ezért kell rábízni magunkat. Nem szabad előre aggodalmaskodni, hanem mindig csak a közvetlen előttünk lévő lépésre, feladatra kell összpontosítani. Így talán jobban elviselhető a bezártság is, nagyobb türelemmel tudjuk kivárni az újra nyitást és főleg a járvány enyhülését. Addig is, tegyünk le mindent az Úr kezébe és onnan is fogadjuk el.

Csonthó Aranka negyedi lelkipásztor

Fotó: gyülekezeti archív