Amit teszek, most még nem érted

2021. március 19., péntek

„Mindaz, amit az életemben megéltem, akár a jót vagy a rosszat, egyértelműen Isten célirányos vezetésének tulajdonítom. Szent meggyőződésem – amiért naponta hálát adok Istennek –, hogy akár jót vagy rosszat adjon az Isten, úgy érzem, fel vagyok metszve a tenyerébe”– vallja Lévai Attila lelkipásztor, aki nyolc évig volt a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának dékánja. Mandátuma az idén, február 28-án járt le. Az elmúlt év vége felé jelezte, a következő négyéves megbízatási időszakot már nem vállalja, s jó lenne, ha valaki más lépne a helyébe. A kar Akadémiai Szenátusa helyettesét, Somogyi Alfrédot jelölte a tisztségre, aki viszont azzal a feltétellel mondott igent, hogy az akkreditációs folyamatokban jelentős tapasztalatokkal rendelkező leköszönő dékán legyen a helyettese. Az elmúlt nyolc évről, de a teológiával való elköteleződéséről is beszélgetünk Lévai Attila dékánhelyettessel.

Nyolc évig volt a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának a dékánja. Miért nem vállalta újabb négy évre a dékáni megbízatást? Hiszen, akár még több ciklusra is jelöltethette volna magát. Elfáradt? Belefáradt?

Nem mondanám azt, hogy elfáradtam vagy belefáradtam volna. Sokkal inkább határozta meg a döntésemet az, hogy talán máshová kell helyeznem a prioritásokat az életemben. A prédikátor szerint, mindennek rendelt ideje van. S úgy érzem, annak jött el a rendelt ideje, hogy nagyobb odafigyeléssel forduljak azok felé, akik eddig jóval kevesebbet kaptak tőlem vagy a szolgálatomból, különösen ebben az elmúlt nyolc esztendőben. Gondolok elsősorban a gyülekezeteimre /Csicsó és Kolozsnéma/ és a családomra. Valóban indulhattam volna még a dékáni tisztségért, ugyanakkor vallom, nem biztos, hogy jó, ha egy intézmény számára állandósul egyfajta vezetési stílus. Minden egyes intézménynek óhatatlanul szükséges az, hogy bizonyos időközönként új impulzusok kerüljenek a vezetésbe, s ezáltal legyen igazgatva. Az eltelt nyolc esztendő viszonylag rövid időnek tűnik, de ugyanakkor napi nyolcórás évi 365 napos állandó intézményről és intézménnyel való gondolkodást is feltételezett.Lévai Attila dékánhelyettes

Mit tart a legnagyobb eredménynek, amit dékánként sikerült elérnie?

Elsősorban is azt, hogy megtartottuk a kart a meglévő tanulmányi programjaival. Sőt, a nyolcadik esztendőben, 2020. januárjára értük el, amit dékán elődöm, boldog emlékezetű Molnár János kezdett el: az akkreditáció teljeskörű lezárását, amellyel az inaugurációs /professzorok kinevezése/ és habilitációs/docensi kinevezés lehetősége/ jogok is biztosítva lettek a Református Teológiai Kar égisze alatt. Azonban viszonylagos, hogy ki mit tart sikernek. Mennyiben siker a siker? Ezt majd a Jóisten fogja annak idején megmutatni, majd az Ő színe előtt derül ki, hogy az, amit mi itt sikernek aposztrofálunk, tényleg az-e, vagy esetleg másként kellett volna eljárnunk ezeknek a dolgoknak a megcselekvésében. Ha azonban az emberek általi sikereket próbáljuk összegezni, talán annak könyvelhető el, hogy megmaradt a kar, megtartottuk a meglévő tanulmányi programot és újakat is szereztünk hozzá. Talán ide tartozik az is – számomra ez egy meghatározó szempont volt – hogy a Református Teológiai Kart visszahelyeztük a kelet-európai felsőoktatási térképre oly módon, hogy konszolidálódott az együttműködésünk a Kárpát-medencei protestáns teológiákkal és kapcsolatokat építettünk ki a csehországi és szlovákiai teológiai intézményekkel. Ezen túl pedig elindultak olyan kezdeményezések, amelyek a nemzetközi téren mutatkoztak meg. Ilyen például a svájci, de a liechtensteini és a németországi felsőoktatási intézményekkel való kapcsolataink, sőt, az utóbbi időben sikerült a dél-koreai és Fülöp-szigeteki teológiákkal is partnerséget kiépíteni. Az Erasmus program keretében pedig majdnem harminc intézménnyel ápolunk kapcsolatot, ily módon lehetővé teve a hallgatói mobilitást.

Annak ellenére, hogy korábban nem szeretett volna semmilyen funkciót elvállalni,  ezt egy beszélgetésünk alkalmával jelezte is – az új dékán, Somogyi Alfréd, aki korábban dékánhelyettes volt, Önt nevezte ki az egyik helyettesének. Sokaknak úgy tűnhet, helyet cseréltek. Hogyan fogadta ezt a felkérést, s mi döntött abban, hogy megváltoztassa az elhatározását? Talán a folytatás reménysége?

Jelenleg nincsenek olyan ambícióim, – ami bár később változhat, s remélem, hogy nem káromra, – amelyek arra ösztönöztek volna, hogy nekem nagyobb pozíció felé kellene mennem. Nem titok viszont, hogy voltak megkeresések nagyobb tisztségek kapcsán is, akár az Egyetemes Egyház vagy az egyetem vezetésének részéről is. Két dolog miatt döntöttem a dékánhelyettesi poszt elfogadása mellett. Az egyik, az a rendkívül erős és személyes jó barátságnak tudható be, amely évek óta Somogyi Alfréd dékánnal bennünket összeköt. A másik pedig annak a közel 26 éve fennálló elég szoros kapocsnak, amellyel a komáromi teológiai oktatáshoz kötődöm. Egy nagyon nehéz időszak előtt állunk, mivel újból akkreditáció elé néz az egyetem. S mivel ezzel kapcsolatban temérdek munka vár a kar vezetésére, amellyel szeretnénk megtartani, amit eddig elértünk, s ha lehet, akkor ebből kifolyólag valamilyen szinten előre is lépni. A felsőoktatás szervezése területén húsz esztendős tapasztalat van mögöttem, viszonylag átlátom a folyamatokat. Ez is egy meghatározó szempont volt, amikor igent mondtam az új dékánnak, de nem a felajánlott tisztségre, hanem a kar számára elsődleges segítői munkára. Egy ember egyedül képtelen elvégezni ezt a hatalmas feladatot, mert könnyen beleroppanhat. Egy csapatot kell ehhez kialakítani, s ebben vállaltam el ily módon ezt a tisztséget.Juhász György, a Selye János Egyetem rektora, Somogyi Alfréd dékán, Lévai Attila dékánhelyettes

Mi lesz a feladata dékánhelyettesként?

A minőségbiztosításért, akkreditációért és a külkapcsolatokért leszek felelős. Az első kettő annyira szorosan összefügg egymással az akkreditáció szempontjából, hogy az egyik a másik nélkül nem is értelmezhető. Az elkövetkező időszak komplex akkreditációs történéseiben a legmeghatározóbb szerep jut majd a kari minőségbiztosítási elvekkel, illetve annak kiértékelésével összefüggő folyamatoknak. Ez egy elég bonyolult rendszer. Miután nyilvánosságra kerültek az akkreditációs standardok, kiderült, hogy éppen ezekre tevődött át a nagyobb hangsúly. A feladatom lesz koordinálni azokat a folyamatokat, amelyek a kar égisze alatt lévő tanulmányi programok minőségének tudományos és gyakorlati elveinek alkalmazását bírálja el, vagyis mennyire kiváló mindaz, amit mi a tanításunkban a tudományosság révén kutatunk, publikálunk projektek vagy publikációk révén. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogyan tudjuk mindezt érvényesíteni a gyakorlat számára, vagyis mit tud ebből felhasználni az a hallgató, aki a teológiát, mint tudományt tanulja a karon annak rész-tudományaival, mennyit tud majd ebből lelkipásztori munkája során a terepen, vagy a szociális gondoskodás szférában megtartani és alkalmazni. Most ezeknek a folyamati rendszereknek kell kiépíteni a felfelé építkező modulját, amely arról szól, hogy a lehető legjobban állítsuk össze ezeket az elveket, s a rájuk épülő dokumentumokat, s későbbiekben visszacsatolásként a megvalósulást is.

1999-ben, aranygyapjasként fejezte be teológiai tanulmányait a Calvin János Teológiai Akadémián, s már abban az évben az akadémia és az Egyetemes Egyház titkárának is kinevezték. Ha összeadjuk az éveket, akkor több, mint 20 éve van szoros kapcsolatban a teológushallgatókkal. Mi a története annak, hogy a néhai, tavaly 83 éves korában elhunyt Molnár János Önt választotta legközelebbi munkatársának, amely pozíciót 12 évig töltötte be?

A történet még korábbra nyúlik vissza. Én ugyanis már a teológiai éveim alatt is sokkal nagyobb odafigyelést tanúsítottam azoknak a tárgyaknak, amelyet a néhai Molnár János dékán tanított nekünk hallgatóknak, különösen a vallástörténetnek. Látta is ezt az érdeklődésemet. A későbbiekben, amikor 1997-ben a kar dékánja lett, én pedig a teológus pályafutásom kezdetétől, 1994-től annak befejezéséig – egy fél év megszakítással – a Kari Hallgatói Önkormányzat elnöke voltam. A hallgatói érdekképviselet miatt gyakrabban voltam kapcsolatban a teológia vezetőivel. Talán engem ily módon jobban is ismert. A teológiai tanulmányaim végén volt egy kéthónapos átmeneti időszak, amely során négy alkalommal változott meg a Zsinati Tanács határozata a kihelyezésemet illetően. Végül Molnár János dékán és Erdélyi Géza akkori püspök abban egyeztek meg, hogy mindenki számára az lenne a legjobb, hogy ha Komáromban maradnék, így 1999-től 2004-ig az Egyetemes Egyház komáromi zsinati irodájában is és Molnár János mellett, a teológián is titkári feladatokat láttam el. Közben tanársegédként tartottam szemináriumokat, fokozatosan „kóstolva” bele ezekbe a munkafolyamatokba és szépen haladtam előre. Az ember egy idő után azonban eljut ahhoz a ponthoz, hogy a megszerzett tudása haszonnal kamatoztatható. Hiszem azt, hogy nekem is a titkári pozíciómban a későbbiekben nagyon meghatározó volt, hogy beleláttam azokba a folyamatokba, amelyek az egyetemalapítással voltak összefüggésben. Ott voltam Molnár János mellett, amikor az első akkreditációs anyagot dolgoztuk ki, minden kész tényként adatott amellett, hogy egy olyan jellegű szorgos, aknamunkát végezzek, amely a háttér bebiztosításáról szólt. Ha önmagamat kell értékelnem valamilyen módon, akkor azt hiszem, hogy én ezzel alapoztam meg azt a fajta bizalmat, amely irányomba több ember részéről megmutatkozott, s a mai napig is megmutatkozik, hogy a háttér munkát is tudom becsülni, és szerintem a háttérből is tudok jól dolgozni anélkül, hogy ebben a folyamatban az én személyem különösképpen előtérbe kellene, hogy legyen helyezve.Dékáni értékelés a Református Teológiai Kar tanévzáró ünnepségén a református templomban

Annyira megszerette az ezzel járó feladatokat, hogy amikor a református lelkipásztorok képzése átkerült a Selye János Egyetemre, Molnár János, aki a Református Teológiai Kar dékánja lett, továbbra is számolt Önnel, majd 2011-ben az egyik helyettese lett, ami nyilván sokkal több feladattal is járt, hiszen egy állami oktatási intézmény feltételeihez kellett igazítani a tanulmányi program felépítését. Milyen nehézségekkel kellett szembenézni a kar kiépítésekor és hogyan tudták leküzdeni az akadályokat?

2004-ben, amikor a Selye Egyetem létrejött, titkárként végeztem a már fentebb említett feladatokat, s hosszú ideig így is volt. Ekkor nyílt ugyanis lehetőség azoknak, akik a Calvin János Teológiai Akadémián végeztek, hogy különbözeti vizsgák letételével a magiszteri címet megszerezzék. Majd később a Református Teológiai Kar - az egyetem életében elsőként – megszerezte a doktori iskola képesítési jogait. Elindult a doktori program, amelynek első évfolyamában már ott voltam, attól kezdve egy személyben voltam doktorandusz hallgató és teológiai titkár is. Amikor 2009-ben ledoktoráltam, egyetemi adjunktusként, tanársegédként folytattam tovább a munkát a karon. Egy idő után az egyetemi struktúrák beágyazódása végett megszűnt a titkári tisztség, amelyet a dékánhelyettesi pozíció váltott fel. Egészen 2011-ig Molnár János mellett nem volt dékánhelyettes, én lettem a kar életében az első e tisztségben. De én is csak másfél évig voltam dékánhelyettes, mert mikor Molnár Jánosnak lejárt a második négyéves mandátuma, az akkori törvények szerint ezért a pozícióért már nem indulhatott újra. Így az akkori komplex akkreditációra való tekintettel, a kar és az akkori tudományos tanács számára is kézenfekvő volt, hogy egy olyan ember kerüljön erre a helyre, akinek ehhez megvan a megfelelő tudása, átlátja és irányítja a folyamatokat. S bennem ez megvolt. Látták a professzoraim, a testületek tagjai, hogy az előttünk álló komplex akkreditációt a magam oktatás-szervezési képességeivel talán a lehető legjobban tudom vezetni és irányítani.A kar végzőseivel és tanáraival

A kétezres évek elején aránylag még elég sokan érdeklődtek a teológia iránt, meg is válogatták, kit vegyenek fel. Most viszont alig akad jelentkező, még akkor is, ha Magyarországról is itt szeretnének továbbtanulni. Mi az oka ennek a változásnak, hiszen jelenleg több, mint 20 gyülekezetnek nincs helyben lakó lelkipásztora. Nincs megbecsülése a lelkipásztori hivatásnak?

Ha visszamegyünk 20-30 évvel korábbra, látnunk kell, hogy akkor volt egy nagyon szép felfutás: a múlt század 90-es éveitől egészen a kétezres évek közepéig. A rendszerváltozás után, a 90-es években, a prágai teológiai képzés mellett, újraindul Sárospatakon is majd később Pápán is a teológiai képzés, s mindezek mellett Budapest és Debrecenben is kinyilvánítja, hogy fogadja a felvidéki érdeklődőket, majd 1994-ben létrejön a Calvin János Teológiai Akadémia, mint a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház lelkészképző intézete. Ilyen körülmények között megvolt a szabadság arra, hogy ki hol szeretne teológiai tanulmányokat folytatni. Ebben az időszakban a teológiákon összességében 70-80 teológus tanult. Tény és való, szükség volt egy ilyen felfutásra. A Jóisten tudja hogyan, mikor, milyen módon helyezzen szolgákat az ő vetésébe, vagy plántálásába, illetve éppenséggel aratásába. A 2000-es évek közepéig meg is maradt ez a viszonylag állandó érdeklődés a teológia, illetve a lelkészi pálya iránt. Sokkal többen jelentkeztek a teológiai képzésekre, s ez különösen jellemző volt Komáromra, viszont valamit nagyon elfelejtettünk az elmúlt pár évtizedben, hogy sokkalta gyorsabban pörgött fel velünk a világ, mint ahogyan arra egyházként vagy akár lelkészként reflektálni tudtunk. Ez most mutatkozik meg a legjobban a koronavírus kapcsán: keresni azokat a megjelenési forrásokat és a megnyilatkozási lehetőségeket, amelyek sokak számára életkorukból kifolyólag akár, vagy más okból, eleddig életidegenként hatottak. Most pedig, ha egy lelkész el akarja érni a gyülekezeti tagjait, akkor valamilyen szinten istentiszteleteket kell közvetítenie: felvételről vagy élőben, prédikációt írnia, kiközvetíteni. Az is egy meghatározó szempont még, amit Géresi Róbert püspök, illetve korábban Fazekas László püspök is hangsúlyozott, illetve most is, hogy nincs megfelelő lelkészi életpályamodell. Egy végzett teológus, amikor szolgálatba áll, az egyháznak kell a munkabérét kipótolnia, hogy elérje a minimális bruttó bért. Ahhoz, hogy ez a pálya vonzó legyen szükséges az is, hogy a háttérben is meglegyenek azok a biztosítékok, amelyek arról szólnak, hogy el tudja majd tartani a családját, de hiányzik egyfajta társadalmi megbecsülés is, amit száz évvel korábban még megélhettek a lelkipásztorok, s ennek kapcsán olyan támogatást is kaptak. Ez ma már nincs. Ma már az is rendkívül örvendetes tény, ha a gyülekezetek teljes egészében fel tudják vállalni a parókia fenntartását, hisz vannak helyek, ahol még ez sem megoldott. S a díjlevelekről nem is beszélve, mert már azok is elavultak. Sok minden tárgyiasodott és anyagiasodott körülöttünk és alig van olyan, amit ne a pénz értékével kellene kifejeznünk, ezért a mai fiatalok sokkal jobban meggondolják, hogy akarják-e ilyen startpozícióból később az életüket kezdeni, vagy inkább egy jobban fizető és megélhetést biztosító pályát választanak maguknak.Lévai Attila dékánhelyettes

Ön milyen indíttatásból jelentkezett 1994-ben a teológiára, amelynek akkor még nem is volt egyetemi státusa?

A lelkész pályára való kerülésem eléggé érdekes, de egyben szomorú történet is. Az összefüggéseket nézve azonban ott van benne Istennek a nagyon különös kegyelme. Soha nem akartam lelkipásztor lenni. Bohém kamasznak tartottak, s magam is annak tartottam - aki mindenfelé orientálódik: történelem, irodalom s egyéb más iránt, ám aki ott ül szülői indíttatásra a templom padjaiban is, igaz, különösképpen nincs nagy vonzalma  hozzá. Édesapám halála volt az a pont, amikor szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy Isten hirtelen írt át mindent az életemben. Éppen akkor halt meg ugyanis, amikor felvételiznem kellett volna jogi egyetemre, de a felvételire nem tudtam elmenni. Ott álltam egy élethelyzetben, amely arról szólt, hogy nagy valószínűség akkor a következő évben dolgozni fogok, s majd ismét jelentkezem a jogi egyetemre. Nyáron azonban részt vettem egy magyarságismereti népfőiskolán, ahol megismerkedetem olyanok fiatalokkal, jövendő teológusokkal, akik felhívták a figyelmem arra, hogy ők Komáromban fognak teológiát tanulni egy szeptemberben induló akadémián és már a felvételin is túl vannak. Valamilyen okból kifolyólag ez az információ megragadt bennem, s amikor hazajöttem, felkerestem a lelkészemet, Szaszák Józsefet, hogy mondjon valamit erről a teológiáról. Ő indított el egy folyamatot, melynek keretében felvette a kapcsolatot az akkori egyházi vezetéssel. Kiderült, hogy nyár végén még lesz egy pótfelvételi, amelyre jelentkeztem. Fel is vettek, de úgy jöttem Komáromba, hogy ez egy kényszermegoldás és addig se legyek oktatás nélkül, amíg nem próbálom meg újra a jogi egyetemet. Eljöttem a teológiára, s az Isten oly módon forgatta át az én életcéljaimat s adott új távlatokat, hogy attól kezdve engem nem igazán érdekelt más: se a jogi, se a pedagógusi, vagy valamiféle művészeti pálya. Komáromban teljesen rátaláltam önmagamra, s ennek a folyamodványaként pedig a Jóistenre.

Ez egyfajta örökre való elköteleződést is jelentett a teológiával?

Az életemben sokszor tapasztaltam meg azt az igei iránymutatást, amikor azt mondja a Jóisten, hogy amit teszek, most még nem, de később megérted. Lelkigondozói beszélgetéseimben is sokszor előjön ez akár vigasztalásként is. Tény és való, most már jobb visszatekinteni így 26 év távlatából ezekre a dolgokra. Nem tudom azonban mennyire alakult volna másként az életem, ha nem hal meg édesapám. Egy azonban biztos: szomorúságot keltő módon kell Istennek belenyúlnia az ember életébe ahhoz, hogy olyan irányba terelje, amilyenbe adott esetben látni szeretné. Az én életem erre egy ilyen példa. Megvannak az életnek azok a fajta a rácsodálkozásai a részemről, amelyek arról szólnak, hogy mindaz, amit az életemben megéltem, a jót vagy a rosszat, azt egyértelműen Isten célirányos vezetésének tudhatom be. Szent meggyőződésem, – amiért naponta hálát adok Istennek –, hogy akár jót vagy rosszat adjon az Isten, úgy érzem, fel vagyok metszve a tenyerébe”. Jó ezt tudatosítani. A próbatételeket, nehézségeket könnyebben viseli el így az ember, a sikereket, örömöket pedig megfelelő alázattal tudja kezelni, mert akár rossz vagy jó éri, amögött az Istent látja. Ebből kifolyólag, ha Isten van ott mindig mindenekben, mindenek mellett és fölött, akkor ilyen módon az ember képes megfelelő orientációval tekinteni jó vagy rossz dolgokra egyaránt.  Azt hiszem, hogy most ebben a járvány időszakában, – amit meg kell élnünk a pandémiával, a veszteségekkel, halálesetekkel és a gyászesetekkel kapcsolatosan, – ez egy jó támpont lehet mindenki számára. Vannak dolgok, amelyek adott esetben a rosszból is egy bizonyos idő eltelte után jót válthatnak ki. Csak tudatosítani kell az időkereteket, hogy az isteni és a mi időszámításunk nem mindig esik egybe.Molnár János korábbi dékán, Lévai Attila dékánként a Református Teológiai Kar tanévzáró ünnepségén és Somogyi Alfréd dékánhelyettes 2019-ben

Hiányzik a mai a fiatalokból az az elhívatás? Hogyan lehetne őket motiválni?

A mai fiatalokat sokkal több impulzus éri, más értékek érdeklik őket. Sokszor elvesznek a részletek között, ugyanakkor sokkal több mindenre lehetnek nyitottak. Az odaszánásnak, az elhivatottságnak, a megtérésnek a kérdése azonban nem azon múlik, hogy mit feltételezünk és látunk, hanem azon, hogy az Isten miként munkálkodik. Isten ma is munkálkodik, ma is vannak elhívott emberek. Az már más kérdés, hogy a mai kor elhívott gyermeke akar-e azzal az elhívással Istennek szolgálni lelkészként vagy szociális szférában dolgozó munkásként. Vagy a keresztyén identitásuk, a mély Istenhitük adott esetben matematikusként, informatikusként, logisztikusként, vagy bármilyen más professzióban tartja őket.

 A hallgatói létszám megtartását, illetve növelését igyekeztek egy új szakkal, a missziológia-diakónia-szociális gondoskodás tanulmányi programmal kiegészíteni. Meghozta ez a lehetőség a várt eredményt?

Ha önmagunk emberi elvárásait adjuk meg alapként, akkor egyértelműen nem. Az ember ugyanis mindig többet vár. Minden évben megtapasztaljuk azt, hogy mindig kevesebben jelentkeznek annál, mint amennyi hallgatói helyet be szeretnénk töltetni. De van egy másik olvasata is. Azok, akik eljöttek, s a végzés után, ha nem is a szakterületükön helyezkedtek el, de az itt szerzett diploma jobb megélhetést, nagyobb karriert biztosított a számukra, akkor már megérte. Mi erre tekintünk. Ha csak egy ember nyertünk meg ezzel a képzéssel, már megérte, volt értelme. Az már más lapra tartozik, hogy akik a missziológia-diakónia-szociális gondoskodás szakon végeztek el tudtak-e helyezkedni a szakterületükön, de egy egyetemi diploma legyen az akár alap- vagy mesterszintű, az akkor is egy egyetemi diploma. S ennek a munkaerőpiacon van értéke.Mögöttem az utódom

A Teológiai Kar kínálatát egy újabb tanulmányi programmal tervezik kibővíteni, amely ugyan eltér a teológiától, de azért van némi köze is hozzá, ez pedig a diplomás nővérképzés, ápolói képzés. Hogyan alakul ennek a szaknak az akkreditálása? Szerette volna, ha ezt a célt még az ön megbízatása idején sikerül elérni?

A cél az, hogy akkreditálják a szakot és elinduljon a diplomás ápolóképzés. Ez a karnak lesz jó. Másodlagos szempont, hogy ez kinek az idejében történik meg. Nekem teljesen mindegy, hogy mikor, a lényeg, hogy elfogadják. Eddig ezt sajnos nem sikerült elérni. Ennek megvannak az objektív, tényszerű okai: sokkalta komolyabb feltételrendszerekben kell helyt állni. Nemcsak az Oktatásügyi Minisztérium akkreditációs rendszerében kell megfelelnie, hanem előtte az Egészségügyi Minisztériuméban is. Évek óta keressük a megfelelő garansokat. A szükséges dokumentáció kétharmada megvan, az oktatói személyzet egy része is, de gyakorló kórházat is kell találnunk, valamint egy gyakorló szobákat is kell felszerelnünk, s ez sem olcsó. Lesz még mit tennünk ezzel kapcsolatban, de hiszek a sikerben, habár tudom, nem lesz egyszerű. Talán ez az egyik legnehezebb akkreditációs folyamatunk a kar fennállása óta.

S ha sikerül elindítani a képzést, lesznek majd jelentkezők?

Nővérekből és ápolókból is nagy hiány van. Most a járvány idején mutatkozott meg ez a legjobban. Remélem, hogy ez sokakat elindít erre a pályára és lesznek érdeklődők. Bár ez sem jól fizető szakma, de az eltökélt odaadásnak mindig nagy szerepe lesz.

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, Fritz Beke Éva, archív

A Tiszti Pavilon, ahol helyet kapott a Református Teológiai Kar 

események továbbiak →