Eltelt egy év azóta, hogy a koronavírus-járvány Szlovákiában is megjelent. Egy ideig csak megdöbbenve és elszörnyedve figyeltük, hogy mi történik a kínai Wuhanban, s elég távolinak tűnt, hogy azt gondoljuk, bennünket ez nem érint. Amikor a járvány megjelent Olaszországban, talán sokakban elkezdett tudatosulni, hogy már elég közel van hozzánk is, s bennünket sem fog elkerülni, hisz a határok nyitottak, az emberek alapvető és korlátozhatatlan jognak értelmezik az utazás lehetőségét.

Egy éve küzdünk a betegséggel, a bezártsággal, a félelemmel, a járvány következményeivel, s még most sem mondható el, hogy a böjti időszakunk legfontosabb eleme az alázatos önkorlátozás volna a rendelkezések megtartását illetően, amelyet nemcsak saját magunk miatt kellene gyakorolni, hanem mások érdekében is. Az emberek nagy részében ehhez nincs meg a kellő felelősségtudat, még mindig vannak, akik bagatellizálják a veszélyt, vagy összeesküvés-elméleteket gyártanak, lázadnak ahelyett, hogy mindent megtennének azért, hogy hamarabb véget érjen ez a nehéz időszak. A péderi református templom

Bennünket, lelkészeket is nagyon érzékenyen érintett a közösségi alkalmaink rendelet által való korlátozása. Az első időszakban a templombezárások után nem nagyon tudtuk, hogy hogyan tovább, mivel a gyülekezeti alkalmak a személyes jelenlétre alapoznak. S ugyanúgy, ahogy más munkahelyeken, vagy az gyerekek tanításánál az iskolákban, újra kellett fogalmazni, hogyan tudjuk tovább folytatni a munkát, hogyan tudjuk Isten Igéjét eljuttatni a gyülekezet tagjaihoz. Nyilván kaptunk útmutatásokat, de mi lelkészek egymás ötletei alapján is megpróbáltunk inspirálódni.

A kényszer, hogy a templomainkból kilépjünk, egyben pozitív dolgokat is eredményezett, hiszen Isten szava, üzenete több emberhez tudott eljutni. 2020 tavaszán így mi is a kis gyülekezetemben, Péderen több szálon indítottuk újra a munkát. Tétlenkedni a bezártság idején sem volt idő, sőt, azt mondhatom, hogy a munka és a feladat is több lett, a körülmények miatt nehezebb és fárasztóbb. Az első gondolat az volt, hogy a kötelezően bevezetett maszkviselési gondokon próbáljunk mi is segíteni. Mivel addig nem volt szükség erre. A gyógyszertárakból gyorsan elfogyott az arcmaszk, ezért mindenütt hiánycikk volt. Felmértem a gyülekezet kapacitását, s három nőtestvérünk jelezte, hogy szabadidejükben tudnak vállalni maszkvarrást. Így saját költségen beszereztem a szükséges anyagokat, ami a bezárt üzletek és az utazási korlátozások miatt nem volt egyszerű. Amikor elkészültek, ki tudtuk osztani mindkét gyülekezeti közösség, a péderi és a jánoki tagjainak, azon felül pedig, ahogy kapacitásunk engedte, annak, aki igényt tartott rá. Arcmaszkok a gyülekezeti tagok számára

Az igehirdetések írásban való eljuttatása a gyülekezethez adott volt, de mivel a gyülekezetünk kicsi, nehezen tudtuk megoldani, hogy ezt folyamatosan hétről-hétre valaki felvállalja, egy-két emberre hárult és hárul ma is. Másrészt negatív tapasztalat, hogy az írott igehirdetések sok helyen a fiók, rosszabb esetben a szemétkosár mélyén landolnak. Ebből a tapasztalatból ezt a módszert nem tartom a legeffektívebb megoldásnak az igehirdetés pótlására. Kétségtelen azonban, hogy ez az a forma, amely által biztosan kézhez kapják a heti igehirdetést az idősek is. Miközben igyekeztünk ezt a lehetőséget is kihasználni, elgondolkodtunk a digitális eszközök felhasználási módján is. Előbb abban gondolkodtam, hogy hátha van olyan telefonos applikáció, amely által lehetséges egy közös csoportos telefonos konferencia megoldás, amelyben a vonalas telefonokat is be lehet kapcsolni, de a saját telefonos szolgáltatómnál nem jártam sikerrel, nem tudtak megoldást javasolni. A gyülekezetünk nagy része idős egyháztagokból áll, őket a ma használatos mobiltelefonok és számítógépek által nem tudjuk elérni, miközben a legnagyobb szükségük nekik volna ránk. Ennek ellenére előbb a legnépszerűbb közösségi platformon létrehoztam egy gyülekezeti közösségi csoportot, ennek a csoportnak a segítségével is csak is kis zárt csoportot tudtam elérni. S hogy kinek mennyire fontos a közösség, az abból is látszik, hogy bizony vannak olyan gyülekezeti tagok, akik többszöri meghívás után sem léptek be ebbe a csoportba, amely nagyon elszomorító volt. Az írásban kiküldött igehirdetések, imaórák anyagai, információk és más lelkészek igehirdetései válnak elérhetővé egy helyen. Akik rendelkeznek e-mail fiókkal, azok számára ezeket elektronikus úton is eljuttattam. Ez azonban még mindig csak a gyülekezetnek csak egy kicsiny hányada.A péderi református templom belső tere

Már korábban is gondolkodtam azon, hogy a helyi hangosbemondót valahogyan föl lehetne használni arra, hogy akik nem tudnak, vagy nem akarnak templomba jönni, mégis hallhassák az igehirdetést, vagy annak egy rövidebb változatát. De mivel Péderen ez egy kis református közösség, s minden változás erős ellenállással, kritikával jár, így első hallásra azt az egy-két gyülekezeti tag és presbiter is furcsállotta, akik előtt fölvetettem, s inkább lebeszéltek. Aztán tudomásomra jutott, hogy voltak lelkészek, aki sikeresen alkalmazták ezt a lehetőséget a szolgálati helyükön. Tájékozódni kezdtem nemcsak a gyülekezeti fogadtatásról, hanem főleg arról, hogy egyáltalán méltó-e ez a rendszer arra, hogy felhasználjuk az evangélium terjesztésre, mennyire lehet egy teljes istentiszteletet átadni, mennyire lehet érteni, nem visszhangzik-e túlságosan. Mindenki, aki így próbált szolgálni igehirdetéssel, pozitívan nyilatkozott, ezért megbeszéltem a katolikus lelkésszel, hogy közösen indítsuk el a hangszórós igei üzenetek hirdetését. Kezdeményezésemet támogatta, így egy szlovák-magyar katolikus és egy magyar református igei üzenetet közvetítettünk mindkét községben vasárnapokon és a közbe eső húsvéti ünnepek alkalmával a helyi hangosbemondó segítségével mindaddig, amíg a bezárások tartottak. Fecsó Kassai Yvett lelkész a péderi új gyülekezeti teremben

Ezen kívül úgy gondoltam, hogy szükséges a tájékoztató információk átadása is, olyan jellegűek, hogy mikor, hol lehet istentiszteleteket látni, hallgatni a médiákban. Ez volt az első és legfontosabb impulzus arra nézve, hogy egy gyülekezeti kiadványt is szerkesszek, amelyben az igehirdetések, az imaórák anyagai, az egyetemes egyháztól kapott információk, istentiszteleti alkalmak lehetőségei egy helyen megtalálhatóak. Így az igehirdetések külön lapon való eljuttatása helyett később inkább ezt az írásos formát kezdtem el szerkeszteni és terjeszteni. A múlt évben ebből öt darab született a bezárások és korlátozások idején. Idén pedig egyelőre egy.

A bezártság időszaka tehát nem jelentett pihenést, s azt, hogy van idő azon gondolkodni, mi lesz, ha én is, vagy a gyülekezet bármely tagja, vagy a családból valaki megbetegszik. Persze, ez mindig ott volt a gondolataimban, és amennyire lehetett vigyáztunk, betartottuk a rendeleteket, s erre hívtam fel mindig a gyülekezeti tagok figyelmét is. Nagyon fontos volt számomra, hogy se a gyülekezetbe, se a 80 év feletti szüleimnek, se a nővéremnek ne vigyük haza a vírust esetleg tünetmentes hordozóként. Ebben az első időszakban a családot egyáltalán nem is látogattuk, amely lelkileg eléggé megterhelő volt mindnyájunk számára, hisz a szüleim nagyon sok mindent már nem tudnak egyedül megoldani, segítségre szorulnak. A gyülekezeti közösségben pedig féltek, az idősek egyáltalán nem akarták, hogy látogassuk őket, ezért akivel tudtuk, időnként telefonon tartottuk a kapcsolatot. S hála Istennek, ebben az időszakban gyülekezetünkben nem volt pozitív fertőzött. 

 Péderi református templom bejárata

Az őszi korlátozások idején a korábban létrehozott gyülekezeti honlapot is elkezdtük megújítani, a régi, menthető tartalmakat egy ma már presbiterré választott testvér segítségével elkezdtük lementeni, ami még megtalálható volt, azt egy új honlapra vittük át, s ide kezdtem el feltölteni az új írott és hangzó tartalmakat is. E mellett folyt a parókia gyülekezeti termének befejezése, a műemlék templom kutatása, felújítása. Általánosságban elmondható, hogy a gyülekezeti munka, szolgálat a megnehezített körülmények miatt több volt, mint a korábbi időszakokban, s így a bezártság elviselése sem volt annyira megterhelő, mert kitöltötte az Úr nevéért és a gyülekezetért való munkálkodás.

Péderi református templom

Az őszi időszakban már sokkal közelebbről érintett bennünket is a járvány, mint korábban. Először csak ismerősök ismerőseinek megbetegedéséről jutott el hozzánk a hír, majd egyre több saját ismerősről is megtudtuk, hogy betegek, bár személyesen nem nagyon beszéltek róla, mintha egyfajta szégyenként élték volna meg. A legtöbb ismerősről utólag tudtuk meg, hogy átesett a fertőzésen. Ebben az időszakban már azok is kezdték elhinni, hogy ez a járvány nemcsak kitaláció, akik korábban szkeptikusak voltak.

A gyülekezeti közösségünk nem nagy, így a járvány kezdetén a közösség tagjait elkerülték a megbetegedések. Az első, amiről tudunk 2020 vége felé, hogy egy fiatal testvérünk a szórvány gyülekezetből, majd az anyagyülekezetben egy idős testvérünk hunyt el a koronavírus szövődményeiben, aki egy presbiter testvérünk édesanyja volt. Körülötte a család több tagja is megfertőződött, de közülük másnak nem volt súlyos szövődménye, legalábbis nem számoltak be róla. A temetés után nem sokkal, 2021 elején egy idősotthonban élő református testvér halálát is bejelentették, aki a községben született, de már nem volt kapcsolata a gyülekezettel, ő is a fertőzésben halt meg. Ezt a temetést azonban én már nem tudtam elvégezni, mert én és a férjem is elkaptuk a vírust, s más gyülekezeti tagok is megfertőződtek. A száz alatti létszámú gyülekezetben annak alapján, akikről információnk van, különböző időszakokban átvészelt betegség alapján több mint 10 százalékos fertőzöttséget regisztrálunk. Ha ilyen szigorú lezárás nem volna, akkor is sokkal óvatosabbak lennénk a gyülekezeti alkalmakat tekintve, mint korábban voltunk. A gyülekezeti alkalmakon, temetéseken való részvétel tekintetében a presbitérium és a lelkész felel a gyülekezeti tagok egészségéért is, ezért nagyon körültekintően kell eljárnunk. Elsősorban nekünk kell tudatosítanunk a gyülekezet többi tagjaiban, hogy a fertőzésbe bele lehet halni. Faramuci módon ezt még a temetések idején is ki kellene hangsúlyozni, hiszen nekem és az engem helyettesítő kollégának is nagyon rossz tapasztalata van azzal kapcsolatban, hogy nem mindenki igyekszik vagy akarja betartani az előírásokat.Papváry Elemérné Sziklay Szeréna megemlékezésén

Gondot jelent, ha az ember közepesen súlyos megbetegedésen van túl, hiszen már ez is rendkívül megterheli a szervezetét, amiről mások nem nagyon tudnak, mert nem kapnak kellő információt.  Sajnos nem lehet tudni, hogy milyen tartós következményeket okoz a fertőzés után a szervezetben, és a gyógyulás soha nem tíz napig tart, hanem az igazi problémák a hetedik vagy akár a tizedik nap után kezdődnek. Mivel én magam is egy lázas tüdő és légcsőgyulladásos koronavírus fertőzésen vagyok túl, elmondhatom, hogy a tünetek és a lefolyás olyan sokszínű és nehéz, amit a betegségen át nem esett elképzelni sem tud. A betegség lefolyása és a gyógyulás is a saját tapasztalataim szerint csak nagyon kis részben függ az orvosoktól, s ez nem feltétlen az ő hibájuk, hiszen nagyon kevés információ áll rendelkezésükre, s aki a gyógyításba vetett abszolút hitére támaszkodik ennél a járványnál, vagy arra, hogy saját maga majd legyőzi a betegséget, az tévúton jár. A körzeti orvost fertőzés esetén nem lehet meglátogatni, ők is félnek, és védeniük kell a többi beteget is. Félnek attól, hogy esetleg olyan gyógyszert adnak, amely váratlan, előre kiszámíthatatlan hatásokat eredményez, aminek következtében a beteg meghalhat, s ez az ő felelősségük. A férjemmel pár napos láz után fordultunk segítségért a körzeti orvoshoz, de egyikünk orvosa sem írt föl gyógyszert, hanem egyenesen az infektológiára küldtek bennünket. Ott, a kórházban láttak el, de mivel nem volt légzési nehézségünk, a felírt gyógyszerekkel hazaküldtek bennünket. Ez után még két alkalommal voltunk benn, amikor úgy éreztük, hogy romlik az állapotunk.

Gyülekezet a vasárnapi istentisztelet után még a koronavírus-járvány előtti időben

A keresztyén embernek van egy csodálatos orvosa, aki képes minden betegségből kihozni az embert. Jézus több alkalommal is mondta a hozzá forduló betegeknek: „Menj el, hited megtartott téged”. Az általa kapott gyógyulásban lehet bízni úgy, hogy közben magunk is mindent megteszünk, amit lehet. De azt is tudjuk, hogy a megtartatás nem kizárólag ebben az életben érvényes testi gyógyulásra vonatkozik. Az Úr gyógyító és megtartó szeretete átnyúlik hozzánk egy másik világból, ha hittel bízunk az Ő hatalmában, megtart bennünket az Országában való életre. Igaz, hogy szeretnénk a lehető leghosszabb ideig élni ebben a földi világban, de fontos úgy élnünk és gondolkodnunk, hogy az életünk Isten Országára tartassék meg Krisztus által. Aki hisz ebben, az a jelenlegi életében megtesz mindent mások óvásáért, segítéséért, képes lemondani a komfortról, kényelemről, nem veszi félvállról a védekezést, nem bagatellizálja a betegséget, s mindent megtesz, hogy segítsen másoknak, még akkor is, ha sokszor az emberek gondolkodását kell helyére tenni. Egy biztos, lebecsülni ezt a jelenlegi helyzetet nem szabad, nem vehetjük félvállról, óvnunk kell a saját és mások egészségét akár otthon vagyunk, akár egy üzletben vásárolunk, akár egy temetésen vagyunk, be kell betartanunk a rendeleteket. A keresztyén embernek ez különösképpen feladata. Minden másért pedig, amely nem rajtunk múlik, az Úrhoz kell fordulni, hisz ő hatalmasabb minden embernél, s olyan csodákat is meg tud cselekedni, amelyet az életben máshonnan hiába várnánk. Abban a félelemben, amelyben az emberek nagy része a mostani helyzetben él, nem segít más, csak az Istennel való közösség, a vele való kapcsolat és az ima, s az élet és a halál határán csak az Úrra lehet hagyatkozni. Drasztikus ezt így kimondani, de csakis tőle függ, kapunk-e még időt, hogy helyrehozzuk a dolgainkat, megbánjuk a bűneinket, megtérjünk, vagy abban a hitbeli állapotban megyünk el, ahogy épp vagyunk.Barokk kori padok a református templomban

Nekünk, lelkészeknek nagy szerepünk van abban, hogy az emberekben ilyenkor megpróbáljuk enyhíteni a félelmet, és segíteni abban, hogy aki retteg, megfogja Isten kinyújtott kezét. S ezt a felelősséget nem könnyű hordozni. Annál is fájdalmasabb, amikor valaki a segítő szándékot, vagy Isten igéjét, útmutatását elutasítja.

Az elszigeteltség azért nehéz, mert a gyülekezeti közösségben, az úrvacsorában megtapasztalt áldásokat kell nélkülöznünk. Pedig a közösségben való lelki megújulásra egy ilyen helyzetben nagyobb szükség van, mint más időszakokban. Isten szándékait nem tudjuk, s nincs más lehetőségünk, mint az ő kezébe helyezni a jelenlegi helyzetet, hálát adni és kérni, hogy ha lehet, változtassa meg az emberi szíveket, vezessen minél több embert a megtérés felé, gyógyítsa a betegeket, vessen véget a járványnak, s újítsa meg közösségeinket, hogy minél hamarabb félelem nélkül találkozhassunk, együtt dicsőíthessük nevét, s Krisztus megváltásának csodáját. Fontos, hogy ne feledjük soha azt, amit már eddig kaptunk tőle, és ne feledjünk hálát adni mindenkor mindenért. Olvassuk, imádkozzuk, énekeljük a hálaadó zsoltárokat, amely bizonyára mindenkit közelebb visz az Úrhoz, és feloldja a szívek félelmét.

„Adjatok hálát az ÚRnak citeraszóval, tízhúrú lanttal zengjetek neki, mert az ÚR igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik. Az ÚR szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak. Megmenti őket a haláltól, éhínség idején is megtartja életüket. Lelkünk az URat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk. Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. Maradjon velünk, URam, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!” Zsolt 33, 2,4 19-22/

II, Fecsó Kassai Yvett péderi helyettes lelkész   

Fotó: Fecsó Kassai Yvett, Fecsó Szilárd, gyülekezeti archív