A pozsonyi villamosok zörgését behallani a Széplak utcáról a múlt század elején emelt, a református egyházközség tulajdonában lévő impozáns, többszintes emeletes épületben lévő lakásokba. De ha kinyitjuk a barnára festett vaskaput, s az átjárón keresztül menve egy üvegfelületes ajtóhoz érkezünk, majd egy beengedő gomb segítségével elérjük a csendes udvart, ahová már nem szűrődik be a kinti zaj. Velünk szemben található az épület másik bejárata, amely a lelkészi hivatalba, a parókiára, illetve az újabb lakrészekbe vezet. Ha egy kicsit tovább haladunk az udvarban, hátulról látjuk meg a református templomot, melynek a kiskertre néző, feketére festett, erős vasból készült ajtaja egykor a gályarabok börtönét zárta. Ez az ajtó emlékezteti az utókort a hitük mellett kitartó lelkészekre, de azokat a szolgálattevőket is, akik ezt a bejáratot használják. A hívek a Szlovák Nemzeti Felkelés teréről nyíló ajtón jutnak be a templomba, amely igazán ősszel és télen mutatja meg magát teljes szépségében, amikor a fák lehullatták leveleiket vagy amikor még csak rügyeznek.A református templom hátsó része

„A gyülekezet szívélyes meghívására, de elsősorban az Isten válaszára jött tőlünk az indíttatás, hogy feleségemmel együtt itt szolgáljunk a pozsonyi közösségben. Mindketten olyan igét kaptunk a Mindenhatótól, hogy ezt a szolgálatot vállaljuk el” – eleveníti fel a kezdeteket Buza Zsolt, akinek a lelkészfeleségét Arankát, 2012-ben és 2013-ban belső fülcsontocskákra műtötték Pozsonyban. Ezzel kapcsolatban kapta még felszentelése idején azt a páli igét, mely szerint a hit hallásból van. Megjegyezte, hogy az elődök között is volt olyan lelkész, aki szintén rosszul hallott, mégpedig a gyülekezet templom- és bérlakás építője, a boldog emlékű Balog Elemér, akit éppen eme testi tövise miatt nem akartak püspöknek jelölni a Dunáninneni Egyházkerület élére. Majd elmondja, hogy ő pedig azon a reggelen, amikor megkeresték a pozsonyi testvérek, éppen a szlovák nyelven szolgáló Vargaeštók Dávid lelkipásztor bizonyságtételét olvasta, amelyben összehasonlította a lelkipásztori szolgálatot a kis- és a nagyvárosokban, mely szerint ez utóbbiban milyen sokrétű feladatot és szolgálatot kell ellátni. „Amikor ez a meghívás elhangzott felénk, akkor mi már tudtuk. Isten előre elkészítette a helyet: nem nekünk, hanem Jézus Krisztusnak, s általunk a róla szóló bizonyságtételnek”– emlékszik vissza a meghívás körülményeire a lelkipásztor.Képeslap a pozsonyi templomról

Rozsnyón közel tíz évig szolgáltak, ahol valóban megtapasztalhatták a gyülekezet és az iskola együttműködésének az áldását, aminek azonban, mint mondja, voltak negatív tapasztalatai is. „A gyülekezet és az iskola ugyanis nem mindig azt az álláspontot képviselte, vagy nem úgy, ahogyan mi szerettük volna, s ahogyan a Szentírásban írva van. Sokat őrlődtünk és gondolkodtunk ezen, hiszen folyamatában kell látnunk a gyülekezet életét. Úgy gondoljuk, hogy az eltelt közel egy évtized alatt ennek a gyülekezetnek mindent a lelkére kötöttünk. Még az ottani szolgálatunk alatt indítottuk el kérésükre az óvoda és bölcsőde, valamint az egyházi alapiskola tornaterme építését, mégis úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk a pozsonyi gyülekezet meghívását. Rozsnyón nagyon jól éreztük magunkat, az első szerelmünk volt. A feleségem első önálló szolgálati helye volt, ahogyan az enyém is. Nagyon jó és áldásos gyülekezeti alkalmaink voltak, és úgy gondolom, hogy soha nem lesz olyan kapcsolatunk ifjúsággal és a gyerekekkel, mint Rozsnyón, hiszen ott az egyházi alapiskola százhetven tanulójával és közel húsz pedagógusával találtuk szembe magunkat. Ilyen kapcsolatok sajnos már nehezen fognak kialakulni, ahol közvetlenül, valóban a gyülekezet talaján, de mégis az egész régiót átlátva tudtunk a gyerekekkel foglalkozni. Ezért is vállaltam el abban az időben a missziói előadói feladatot az Abaúj-tornai Református Egyházmegyében, s így szolgálhattunk az egész egyházmegye ifjúsága felé is Isten dicsőségére” – idézi fel az előző szolgálati helyükkel kapcsolatos élményeit.Biuza Zsolt és Buza Bodnár Aranka lelkipásztorok beiktatása 2019-ben

Buza Zsolt a gyülekezetváltást nem tartja szükséges rossznak, sőt, inkább pozitívumként kezeli. Megemlíti, hogy egyik elődje, a két világháború között Rozsnyón szolgáló Szőke István püspökhelyettes, a losonci teológia tanára azt mondta, irigyli az evangélikus egyházat, mert a törvényeik szerint, /amely még ma is érvényben van/egy gyülekezet tíz év elteltével eldönthette, hogy továbbra is elfogadja-e lelkipásztorát vagy sem. „Akkor egy közösség mondta ki a maradást vagy az elbocsátást is. Mi pedig úgy éreztük, Isten tanácsolta nekünk, hogy fejezzük be a rozsnyói szolgálatunkat. S ezt így érezzük a mai napig is, nincs ebben semmi változás. Sehol sincs ideális közösség, még a Szentírásban sem tudunk olyanról, ahol a paradicsomi állapotot elő lehetne idézni itt a földön” – teszi hozzá a lelkipásztor.

Pozsony különleges helyet foglal el az egyházmegyében. A legszélén helyezkedik el, elvágva szinte mindentől. De a kétnyelvűsége miatt is más, mint a többi gyülekezet, valamint azért is, mert a névadója is az egyházmegyének. Ebben a névadásban viszont nem maga Pozsony a lényeges, hanem az a drága Csallóköz és Mátyusföld, ahol reformátusok élnek, s ahonnan nagyon sok jelenlegi pozsonyi gyülekezeti tag származik. „A közösség többsége akárhogyan is van, de ezekből a pozsonyi egyházmegyét alkotó gyülekezetekből származik. Így Pozsony, mint ahogyan Rozsnyó sem tud igazán büszkélkedni tősgyökeres reformátussal. Ezt tudomásul kell venni az itt szolgáló lelkipásztoroknak. Ahogyan Rozsnyón mondták: Nemcsak a pap jött-ment, hanem mindenki” – utal a gyülekezeti tagok sok helyről való származására.

A gyülekezet a beiktatási istentisztelet után 2019 decemberében

„Rozsnyó teljesen magyar nyelvű egyházközség, magyar nyelvű istentiszteleteket tartottunk. Igény szerint az alkalmi igehirdetések voltak általában kétnyelvűek: a temetések, a keresztelők és a házasságkötések. Volt egy szlovák nyelvű konfirmációnk, ahol a tizenévesek már nagyon törve beszéltek magyarul. De a hit szempontjából nagyon fontos volt a hitelvek elsajátítása anyanyelven, s ezért döntöttünk a szlovák nyelvű konfirmáció mellett, s indítottunk kétnyelvű csoportot is. Az asszimiláció sajnos már hozzátartozik az életünkhöz és nem tudjuk kikerülni. Amit Rozsnyón tapasztaltunk, az egy generációval előbbre sokkal jobban megmutatkozik Pozsonyban. Rozsnyón a nagyszülők még magyar ajkúak és magyar érzelműek voltak. Pozsonyban is így van, de míg előbbi helyen még a gyerekek és az unokák is beszéltek magyarul, főleg azok, akik az egyházközség alapiskoláját látogatták, de még azok is, akik szlovák iskolába jártak. Pozsonyban viszont a gyerekek már szlovák nyelvűek, de anyanyelvükön biztosítani tudjuk nekik a hitoktatást gyermekistentisztelet formájában. Sok esetben házasságkötés révén azonban már a nagyszülők is vegyes családokban élnek. Pozsonynak a befogadó készsége mindig is megvolt, lásd a korábbi háromnyelvűségét, de a ma már „az egy nemzet, egy nyelv koncepciója” rányomja a bélyegét a gyülekezeti életre is. Ezt azonban jó tudatosítani. Pontosan ilyen téren van értéke és értelme a kétnyelvű szolgálatnak itt a fővárosban. Sőt, még a közös istentiszteletek tartásának is és sokkal több ilyen alkalmat kellene szervezni, mert a szlovák és a magyar istentiszteleteken résztvevők nem ismerik egymást” – árulja el a lelkipásztor.

Mivel a közös istentiszteletek mindkét nyelven zajlanak, s ezért tovább is tart, mint az egynyelvűek. Sokan éppen ezért, vagy inkább a másik nyelv használata miatt maradnak távol a közös alkalmaktól. Buza Zsolt azonban úgy látja, hogy a törzstagok, akik rendszeresen járnak templomba s fontosnak tartják a gyülekezet életét, s nem a nyelv, hanem a hit köti őket össze, azok eljönnek, bár általában évente csak egyszer-kétszer van ilyen alkalom: évzáró egyházközségi közgyűlés vagy diakóniai istentisztelet alkalmával. Amikor a gyülekezet összetételéről beszélek, akkor ezalatt a szlovák ajkú, Kelet-Szlovákiából beköltözött nagyszülőket, szülőket, s azok gyermekeit értem, akik nagyon komolyan veszik a hitéletüket és a református magyar gyökerekkel rendelkező családokat az ország minden pontjáról. Megjegyzem, hogy akiknek valóban fontos, hogy a gyülekezet egysége megmaradjon, azok nem szlovákokra és magyarokra oszlanak, hanem reformátusokra, és így is tagolódnak be a Pozsonyi Református Egyházközségbe – magyarázza a gyülekezet egységét Buza Zsolt.A lelkészházaspár

Érdekes látni azt is, hogy milyen az ember hozzáállása a gyülekezetbe való bekapcsolódásba és mit hoz ebből a gyerekkorából. Példaként megemlített egy Rajkán letelepedő, szlovák és magyar gyökerekkel rendelkező, Kelet-Szlovákiából származó családot, akik még időben tudatosították, hogy a gyermekeikkel jó lenne a magyar nyelvet is megismertetni. A kétnyelvűség megélését pedig úgy gyakorolják a gyülekezetben, hogy a szlovák ajkú gyermek a közös nyári táboraik résztvevői Alsóbodokon. „S mivel a hit vezeti őket, nem pedig a nyelv, eljönnek és elhozzák csemetéiket. Ha szlovákul vagy magyarul szólunk hozzájuk, érdekes módon mindig rákapcsolódnak s igyekeznek megérteni a mondanivalót. A magyar gyerekeknél viszont azt vettük észre, hogy angol szavakat kevernek a mondataikba, amelyet azzal magyaráznak, hogy sokszor az hamarább eszükbe jut. Elmondásuk szerint egyfajta „hunglis” nyelvet beszélnek. Ez érdekes számunkra, viszont arra helyezzük a hangsúlyt, hogy Jézus Krisztussal személyes kapcsolatuk legyen, ami viszont nem nyelvfüggő, mert minden népnek, nemzetnek és nyelvnek hirdetni kell, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atya Isten dicsőségére – nyomatékosítja a lelkipásztor.

Az elsődleges hangsúly azon van, hogy a gyerekek megismerjék Jézus Krisztust, másrészt pedig tudatosítani kell ismételten, hogy még ha kétnyelvű is a gyülekezet, de egy közösség, ahol két istentiszteleti nyelv van: a magyar és a szlovák. „Ezt nem tolerancia kérdése, hanem a hitbeli megélésé. Ezt mindenkinek el kell fogadnia, mert nem vagyunk sem kisebbségben, sem többségben: mi egyek vagyunk. S kiben vagyunk egyek? Jézus Krisztusban, akiben nincs sem férfi, sem nő, sem rabszolga, sem szabad. Teljesen látnunk kell az egységet. De a szolgálatok külön vannak, mindenkinek a saját anyanyelvén. Vasárnap két istentisztelet tartunk: a szlovák kilenc, a magyar fél 11 órakor kezdődik, közben párhuzamosan zajlanak a gyermek-istentiszteletek. Kedden és pénteken magyar, csütörtökön pedig a szlovák nyelvű bibliaóra van. Mindegyikre egy összeszokott kis csapat jár, de szerda esténként tartunk magyar ifjúsági bibliaórát is, amelyet mintegy ketten-hárman látogatnak” – fogalmaz a lelkipásztor.S ha már erősen érződik az asszimiláció Pozsonyban, felvetődik az a kérdés is, hogy akik nyelvet váltottak azok melyik istentiszteletet erősítik: továbbra is a magyart vagy a szlovákot. „A gyülekezet egy” – hangsúlyozza Buza Zsolt. – „Nincs magyar és szlovák gyülekezet, hanem csak egy, de két istentiszteletet tartunk. A szlovákra harminc—negyven fő jár. Ez egy áldásos, igére figyelő közösség. A magyar nyelvűn hetvenen—nyolcvanan, sokszor százan is részt vesznek. Úgy látjuk, hogy ez egy szomjúhozó közösség, aki itt a főváros központjában, a Szlovák Nemzeti Felkelés tere 4-es szám alatti templomban szeretne megpihenni a világ zajától és találkozni Jézus Krisztussal”.

A templom, amely a tér végében, egy partizánszobor mögött áll, dús lombozatú fák takarják, de távolabbról kilátszik a magasba ívelő tornya, fénylő csillaggal a tetején. Sokan talán nem is tudják, talán az itt élők sem, hogy a lakóházak között egy református templom bújik meg. De vajon mennyire ismerik ezt a helyet azok a magyar vagy akár szlovák reformátusok, akik ide költöztek a fővárosba, vajon tudják-e hol van a templom, mikor vannak az istentiszteletek és hogyan csatlakozhatnak a közösséghez? A legnagyobb probléma az – vallja a lelkipásztor –, hogy nagyon gyorsan változnak a lakcímek, de van egy biztos pont: a mobiltelefonszám, amely nagy segítségére volt a választók névjegyzékének az összeállításában, mindenkit személyesen hívott fel, aminek köszönhetően több gyülekezeti tagot közelebbről is megismerhetett.

„Másrészt viszont be kell ismernünk, hogy a gyülekezeti alkalmaink arra vannak fókuszálva, hogy a hívek minket keressenek fel a Széplak utca 12 alatt lévő lelkészi hivatalban vagy a bibliaórák alkalmával, vagy a már említett SZNF téri templomban. Úgy vélem, talán ezen változtatni is kellene, mert vannak olyan gyülekezeti tagjaink, akik már nem tudnak közénk jönni. Vagy úgy kellene tenni, ahogyan elődeim is, köztük Matyasík András: felkutatni az egyes pozsonyi városrészben élő reformátusokat. Ő is ezt tette: elintézte, hogy Oroszváron és Pozsony-Újváros részében az evangélikus templomban prédikálhasson a református híveknek. Ehhez megvoltak a diákkori kapcsolatai: a pozsonyi Evangélikus Teológia hallgatója volt, ezért élénk kapcsolatot ápolt volt diáktársaival. Most arra hagyatkozunk, hogy az igazi indíttatásnak belülről kell jönnie. Bátorítom azokat, akik Pozsonyba költöznek, hogy keressék a templomot és vegyék fel a kapcsolatot a gyülekezettel, ahol otthon érezhetik magukat. De a legtöbben vasárnaponként inkább hazautaznak a szülőkhöz látogatóba, ahol finom ebédet is kapnak. Viszont, aki úgy gondolkodik, hogy szeretne egy különálló kis fészket a családjának, azelőtt nyitva áll a pozsonyi templom ajtaja. Tudjuk jól, hogy minden nagyváros belvárosában csak az idős és a törzsgyökeres belvárosi tagok maradnak meg. A fiatalok sem a belvárosban keresik a letelepedés szándékát, hanem a külvárosi részben, de a lelki letelepedésnek a szándéka itt adott. Arra kérek minden reformátust, hogy aki Pozsonyba költözik, adjon egy esélyt magának és a református közösségnek, hogy megismerkedjen az itteni szolgálatokkal, akár egyetemista vagy itt dolgozó, fiatal vagy idős. Jézus Krisztussal itt Pozsonyban is találkozhat” – mondja Buza Zsolt.

A tíz évvel ezelőtti népszámlálási adatok alapján Pozsonyban és a hozzá tartozó agglomerációban 1860 református él. A lelkipásztor elmondása szerint a gyülekezetnek nemcsak most, hanem a múltban is ott voltak azok a szórványok, ahonnan istentiszteletre jártak, de ma már ez a kapcsolat sokkal gyengébb, mint korábban, hiszen a vasárnap, a karácsony, a húsvét és a pünkösd megünneplése vagy annak családias jellege már kiveszőben van. „Ezt nem tudjuk garantálni. De, ha csak azokról fogunk tudni, akik a választók névjegyzékében vannak, az nagyon kis szám, mindössze 273 ember. Maga a gyülekezet 600-700 lelket számláló közösség, amely már magába foglalja az idősek otthonában élőket, egyedülállókat és a gyermekeket is. Látnunk kell, hogy van ki után mennünk, de meg kell őket keresni. Az az egy is értékes, az elveszett, akit Jézus ma is keres” – hangsúlyozza a lelkipásztor.A református templom csillára alulnézetből 

A jövőbeli tervekkel kapcsolatban azt mondta, hogy egyedül nem terveznek semmit. Ha igen, azt a Mindenhatóval, a gyülekezet presbitériumával, az itt szolgáló közösséggel. „A terveink kicsik ahhoz, hogy megvalósíthatóak legyenek. Ha nincs egy csapat, egy munkatársi közösség, – s minden lelkészi hivatal maga tudja, hogy milyen munkatársi anyaggal szolgál – akkor mi nagyon keveset tudunk elérni. A célunk mindenképpen az, a feleségemmel és a gyülekezet szerves részét alkotókkal, hogy a gyermekeket, a fiatalokat és az időseket Jézus Krisztus napjára megtartsuk. Élő közösségként és élő, hívő gyülekezeti tagként, hogy tudják, ránk, közösségre, gyülekezetre mindenkor számíthatnak” – fogalmaz a lelkipásztor.

Az egyházközségnek nemcsak egy múlt század elején épült temploma és négyszintes bérháza van, ahol a parókia és a lelkészlak is elhelyezést kapott, hanem bérbe adott üzlethelyiségei is, amelyeknek a bevételét fel tudják használni az ingatlanok karbantartására és felújítására, valamint lelki célokra is. Terveik között szerepel a bérház modernizálása. Nyílászárók és vezetékek cseréje, falak festése és a padlózat javítása a bérlakásokban, illetve a távlati célok között szerepel egy új gyülekezeti terem kialakítása.

Templomi persely

„Minden tekintetben nyitott térré kell tennünk azt a teret, amit Istentől kapott a Pozsonyi Református Egyházközség, mert nagyon nehéz egy bérházat, egy lelkészi hivatalt és egy templomot önmagában kezelni. Ezeket komplex módon kell együtt látnunk. Ha valamit tatarozunk, az nem az adott lelkésznek vagy presbitériumnak a dicsősége, hanem lehetőség arra, hogy nyerjünk. Nyerjünk akár új lakókat vagy gyülekezeti tagokat, akár új munkatársakat ahhoz a szolgálathoz, amelyre Jézus Krisztus elhívott bennünket. Tehát, akármit is fogunk elvégezni, az nem megy egyedül. Nem megy a kivitelező nélkül, a hívő gyülekezeti tagok és az ő adakozásuk nélkül, de a bérbe adott lakások lakói nélkül sem, mert mindenkivel össze kell fogunk ahhoz, hogy amit eltervezünk, az ne csak szép, hanem jó is legyen. A konkrétumokat pedig elődeinkhez hasonlóan kell elképzelni, hogy ez a bérház, amely adott és itt van, nagyon jó alapokkal rendelkezik ahhoz, hogy a lelki munkát tudja támogatni. Azt a költséget pedig, amelyet a bérházra kell fordítanunk, hogy új lakókat vonzunk ide, azt meg kell tenni a gyülekezetnek ahhoz, hogy majd együtt közösen nyissunk és tegyük térré a gyülekezet számára. S ez óriási költséggel és hozzáértéssel is kell, hogy párosuljon. Tudjuk jól, hogy egy gyülekezetnek és minden közösségnek is sokszor nemcsak belülről, hanem kívülről is meg kell újulnia ahhoz, hogy vonzó legyen. Ma már nagyon sokat számít a külső. S ahhoz, hogy ez ne csak máz, csillogás-villogás legyen, ahhoz azonban tudnunk kell azt is, hogy milyen alapokon is nyugszik az életünk. Nekünk nem aranyunk és ezüstünk van, – még ha meg is tudjuk számolni és aprópénzre tudjuk váltani –, hanem Jézus Krisztus vére által váltattunk meg. Ettől drágább kincs és nagyobb üdvösség nem kell az embernek. És ha ezzel az alappal indítunk egy külső vagy egy belső megújuláshoz, akkor tudni fogjuk hová fog menni a pénz és honnan fog megérkezni” – vallja a lelkipásztor a jövőben tervezett munkák költségeinek fedezésével és a döntés helyességével kapcsolatban.

Iski Ibolya

Kép: Iski Ibolya, archív