Az istentelenség (ateizmus), mint egy veszteséges élet útvesztője

2021. január 23., szombat

A népszámlálás kapcsán az istentelenség hangja erőteljesen nekifeszült az hívők táborának, a hitetlenség vállalására biztatva őket. De az egyház most sem rendül meg e szenzációhajhász „fecsegés” előtt, mert Krisztus az alapja.

Ha a XIX. és részben a XX. század az irányzatok újrafelismerésének a korszaka volt – így születtek meg a neostílusok, melyek felfénylése jóvoltából egyházunk is jó néhány pazar épülettel büszkélkedhet, de legismertebben ki ne érzékenyülne el, ha rátekint nemzetünk országházára, a neogótikus Parlamentre –, a lassan a derekánál járó XXI. századot viszont inkább az újragondolások korának tudhatjuk be, amely idáig eredményeiben sajnos még túl nagy büszkélkedésre okot nem adott, sőt, egyre inkább szomorkodásba hajtja mindazok fejét, akik még józanul gondolkodni és tiszta szívvel érezni akarnak. Ugyanis ki gondolta volna, hogy az először 1568-ban Tordán deklarált vallásszabadság után – mely minden keresztyén hívőnek végre megadta az egymás melletti békés Isten-imádásra a lehetőséget –, szóval ki gondolta volna, hogy eljön majd egy olyan korszak is, amikor nem az lesz a kérdés, hogy egymás melletti testvériségben imádjuk-e Istent, hanem az, hogy akarja-e egyáltalán valaki Istent, vagy vannak olyanok is, akik már inkább nem kérnek belőle? Hát lettek olyanok! Az egyedül az észre támaszkodó felvilágosodás eszméinek futótűzként tejredő betörése az emberi gondolkodásba, majd a harcias és anyagközpontú marxizmusban napvilágot látó, igazán gyakorlatias ateizmus (istentelenség és istentagadás) csak megszülte az emberiség számára azt a kínálatot is, hogy „jól megvagy Te Isten nélkül is”. Így amit addig békés és megkérdőjelezhetetlen vallásgyakorlásnak lehetett tekinteni, az – az ateizmus drasztikus beékelődésével az emberi tudatba – vallásháborgatássá, vallásüldözéssé és vallástiltássá vált. De mondhatnánk rá, hogy utána vagyunk, mindez már történelem: Szókratész istentelenségéért kiitta a méregpoharat, a haláltáborok bezártak, a marxista filozófián alapuló kommunista rendszert pedig – nagy nehezen – sikerült megváltoztatni. Újból szabad minden vallást gyakorolni, hitet vallani, és hát – hadd ne mondjam, de kimondom – szabad továbbra is ateistának lenni, mert Isten senkire nem kényszeríthető rá, aki pedig önszántából nem pártol Istenhez, az bizony ateista marad. De hogyan?

Itt van ez a XXI. század, amely az ateizmust is újra gondolta, melyről – az újra gondolt négyszögletes töltött káposzta és az újra gondolt csokoládés hurka mellett – azt gondolnánk, hogy bizarrabb valóságot már nem produkálhat. De produkál, mindaz ellenére is, hogy az ateista erők összefogása csaknem egy egész századot pazarolt el arra a történelemből – az ateizmus gyalázatosságaiból egy komplett rendszert alkotva –, hogy az emberi életet és az összemberi kultúrát egy szépen kinéző, mézes máz alatt szinte teljesen kipusztítsa Közép-Kelet-Európából (a többi részéről a világnak nem is szólva); és száműzte az érzést és a lelket az emberekből, csontra, húsra és bőrre szárítva őket. E történések összességét pedig plakátokra festett hipnotizáló mosollyal, de agyafúrtan eltervezett és mindenki számára egyenlő jólétet kínáló kommunizmusként jegyezték be az élet krónikájának legbúsabb lapjaira. De mindez elég rég volt ahhoz, hogy az azóta felnövekvő nemzedék, kik sokat nem tapasztaltak abból a gyilkos korból, újból bepróbálkozzon az ateizmussal. Ki tudja, miért? Talán, mert jó hecc, talán mert jó fogás lehet belőle – mindegy miért –, egy valami biztos, ha ők még, koruk miatt, elvtársak nem is lehettek, az elv csak-csak eljutott hozzájuk, miszerint az ateizmussal nagyot lehet kaszálni e feslett világban. Ezen érdekük kibontakoztatásában pedig nagyszerű felületeket tudnak nyújtani nekik a modern kor technológiai kellékei, cenzúrázatlan digitális felületei. Bocsánat, itt javítás szükséges: keményen cenzúrázó felületek ezek továbbra is, csak most mások a cenzúra álláspontjai, most az igaz értékeket tiltja, és az ocsmányságokat propagálja, mert (ismétlem) jót lehet vele kaszálni...

2021-ben – 10 év után ismételten – népszámláláson veszünk részt. Hála Istennek, még megmaradt a szabados emberiségben annyi illem, hogy mind a vallási, mind a nemzeti hovatartozásra (mert a kettő külön-külön meg nem állhat), az Istenünk melletti hitvallásra is rákérdez. De ez a kérdés nem biztos, hogy egy újabb 10 év után is ott fog szerepelni az űrlapon. Miért? – Mert az ateizmus már most hisztériázik annak érdekében, hogy erre nem kell rákérdezni, mert ők tudják – és az ő rosszindulatú tudatukon keresztül mi is tudatosítsuk –, hogy a mi Isten és nemzetünk melletti színvallásunk, akár csak a népszámláláson is, őket rázza meg, és ad az egész világnak egy élesztő „szívmasszázst”, hogy éledezzen a változhatatlan és örökké megtartó igazságra, mely – a sok eszme bukását látva – egyre nyilvánvalóbb, hogy egyedül csak Istennél található meg.

Azonban ne gondoljuk, hogy az ateizmus egykönnyen feladja, a végsőkig el fog menni, hogy hitvallásunktól eltántorítson, és az elvei között található, jól bevált ámítást, hazudozást és lopást használja eszközül, mert nem tud mást, hiszen ebből áll az eszköztára, ha egyszer összefog és rendszerré alakul.

De mi is ez a rendszerré alakult ateizmus, mely mindig az egyházat, illetve a vallást látja legnagyobb ellenségének, és sajnál mindent tőle, amije van és látható ezen a földön, mert sajnos többet nem láthat, hiszen az ateizmus vak az egyház által képviselt mennyei javakra? Ha gyorsan össze kellene foglalnunk a jellemzőit, akkor azt mondhatnánk, hogy a rendszert alkotó ateizmus a kóklerkedés mestersége, mely a háttérvalóságban sosem adott semmit, hanem mindig csak elvett; bár mindig úgy hangoztatta önmagát, hogy csak a közjót szorgalmazza, és adni akar az egyenlőknek. Amikor pedig azt hangoztatja, hogy az egyháztól el kellene venni minden javát, sőt, a jövőben sem kellene semmit sem adni neki, akkor azt sem abból a szándékból teszi, hogy az így felgyülemlett javakat valami másra, úgymond jobbra fordítsa, ugyan dehogy, soha senki nem látna belőle semmit, hanem ezek a javak a mozgató személyek közötti egyéni leosztásra kerülnének. Bár, jó lehet a rendszerré alakult ateizmus kommunába (közösségbe) hívja híveit, a gyakorlatban ez a kommuna mindig lebomlik az egyénekre, a befolyásosokra, akikhez elsőként landol mindaz a juss, amit az elámítottak adtak össze. Ezzel szemben az egyház – bár ő maga is közösség, és ha valaki igazán kommunát akar alkotni, akkor puskázzon az ősegyház életéből az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvből –, tehát az egyház közössége sosem bomlik le az egyes érdekelt személyekre, hanem mindvégig megmarad nyájként. Ez az egyházi összetartás pedig a Krisztusra való várakozás és az addig is kitartó oltalom legmagasabb szintje, és minden, amije van az egyháznak e földi jussból, ezen a szinten oszlik meg, hogy a nyáj valóban közösen élhessen belőle. Aki ezen javakat az egyház számára – származzon az az államtól vagy az egyéni emberektől – ablakon kidobott értékeknek tartja, az nincs tisztában azzal, hogy éppen az egyház által hirdetett és e világ által meg nem kötözhető reménység volt és lesz az, amely mindig is kötözte azokat a sebeket, helyére rakta azokat a szétszórt értékeket és felfigyelt azokra az elesettekre, akiket és amiket a rendszerré alakult ateizmus pusztító embertelensége és könyörtelen, kizsigerelő hajcsárkodása hagyott hátra eltűnése után. Következésképp azok az anyagi javak, amiket az ateizmus az egyháztól sajnál, éppen azt szolgálták és szolgálják, hogy amiket az istentelen kíméletlenség lerombolt, összetört vagy éppen elhanyagolt, azt az egyház általuk újraépítse, feljavítsa, és újra életre keltse, mert ez a küldetése, az életre hívás, míg az ateizmus a halálba bukás célja felé tart.

Ezért az ateizmus a „minden mindegy” lapjára helyezi a létezését. Ennek érdekeit szolgálja az is, hogy tagadja azt, hogy az embernek lenne lelke, és ezzel összefüggő érzése, sőt érzékenysége a szépre, a jóra, a kulturáltságra. Ezzel szemben vallja, hogy az ember a biológiai képességek összhangban működő összessége, akinek a pillanatnyi döntései éppen abból fakadnak, hogy e biológiai összhang fenntartásának mi tesz jót. Vagyis kimondja azt is, hogy nincs szükség a Teremtő Istenre, hiszen az általa kedvelt evolúció elmélete szépen megmagyarázza számára, hogy az egyedfejlődés során hogyan is alakul ki egy élő organizmus, tehát az ember. Ugyanakkor az ateizmus szerint megváltásra sincs szükség, hiszen az egyedfejlődés során bekövetkező mutáció következtében – akár még egymás életére is törve, egymást elpusztítva – az is elválik, hogy ki marad életben: leginkább az erősebb, aki nem restell bárkin és bármin is átgázolni. Ha pedig az embernek nincs lelki világa, ez lelkiismeret-furdalás nélkül arra bátorítja az ateista embert, hogy lehet bántani a másikat – úgysem érzi –, meg lehet ölni – úgy is csak megsemmisül –, lehet GULAG-ba, meg szénbányákba küldeni – hiszen a személytelen testi erejét érdemes hasznosítani –, meg lehet erőszakolni – mert csak test –, bele lehet rúgni – mert úgy is kibírja... Érdekes megjegyezni, hogy azok az idős emberek, akik a kommunizmus ateista elveit betölteni kerültek anno „önszántukból” a szibériai szénbányákba (17 éves lányok naponta megerőszakolva a katonák által, 18 éves fiúk meggyalázva), miután hazatértek – hiába volt részük azon „megtiszteltetésben” éveken át, hogy megízlelhették a kommunista ateizmus értékkínálatát – sorra Istenbe és a hitbe kezdtek kapaszkodni, mert – elmondásuk szerint – a rabságban is a hit tartotta csak bennünk a lelket, és többet sem kérnek az ateista értékekből.

Amint már érzékeltettük az ateizmus a felszínesség, a pillanatnyiság, a megszerzés és az anyagiság (testiség) kombinációját tartja értékrendjének. A megszerzést olyan tekintetben, hogy az elvett javakból a közösség leginkább csak képletesen részesedik, és a megszerzés következménye szinte minden esetben a felélés, az élvezetek támogatása. Ennek egyik melléktulajdonsága az irigység, a másikéra való vágyakozás, és a minden eszközzel való megszerzése. A kommunizmus ezt legalizálta, hogy szebben tüntesse fel az emberek előtt, de a végeredmény ugyanaz volt: faragott mosolyú, de valójában kisemmizett emberek, és megzsírosodott, demagóg vezérek. Igen, bebizonyította, hogy lehet ezt törvényesnek tűnően, nagyban és kicsiben is csinálni, és működik. Most is, csak újra kell gondolni, ezért lehet ezen elvvel nagyokat kaszálni, pláne, ha még politikai erők vagy éppen megfizetett nagyot mondók is mögé sorakoznak.

De nem is lehet csodálkozni az ateizmusnak e határokat nem ismerő magatartásán, hiszen arra kényszerülnek rá – mivel Istenből és az Ő országából nem kérnek –, hogy pusztán ebben az életben reménykedjenek, ami – valljuk be – nem sok. Születéstől a halálig gondolkodni az életben igencsak szegényes, de még elmaradott gondolkodásra is vall.  De ha már csak pár évtized a reménységük, akkor nincs idejük illedelmeskedni, finomkodni, szeretni, érzelmeskedni, ezért hát keményen neki mennek mindenkinek és mindennek, hogy a lehető legtöbbet kisajtolják a pillanatból. Igen, az ateizmus a gátlástalanság magatartása is, amely nem ismer olyan erkölcsi határokat, mint a lelkiismeret-furdalás, a megbánás vagy a tartózkodás. Miért is ismerne? Vagy inkább kiért? Ebből aztán egy olyan nyüzsgő és tébolyult életvitel keletkezik, ami felülről nézve észszerűnek semmiképpen sem, hanem inkább bohónak tűnik; mert lám, így válik az élet Isten nélkül röhejessé, sőt, veszteségessé, hiszen az ember egy csomó olyan élményt, tapasztalatot elmulaszt átélni, amely az élet folytatása felől biztató, örökkévaló Isten melletti békességben, megnyugvásban lenne csak megélhető.

Ma sokan arra biztatják a jó szándékú embereket, hogy vallják magukat istentelennek (ateistának). Nem kevesebbre hívnak ezzel minket, minthogy maradjunk le az úton, szegényítsük le magunkat egy puszta testre, felejtsük el a szépséget, a jóságot, legyünk megátalkodottak, és amit Isten ügyére szánnánk, azt dobjuk egy olyan közösbe, aminek foganatját és kamatozását soha nem fogjuk látni. Ellenben látni fogunk füstölgő romhalmazokat, érezni fogunk végtelennek tűnő fájdalmakat és csorgatni fogunk vigasztalhatatlan könnyeket, mert az ateizmusnak e végletes tragédiákra nincs szava, nincs elképzelése, hanem ilyenkor eltűnik, mint a kígyó Ádám és Éva mellől, miután számot kellett volna adnia arról, hogy miért tette ezt általuk az egész emberiséggel, hogy a bűnnek és a halálnak szolgáltatta ki azzal az egy harapással. Az ember pedig ott marad egymaga Istennel, a nagy rávevők és ámítók nélkül, akik a szükségben mindig eltűnnek, mint a kámfor. Igen, a nehézségben felszívódnak, mert csak a „van” mellett képesek szót emelni; és amikor az ember egyedül marad fájdalmaival, susmorgók és kísértők nélkül – kik hiába tagadják, hogy nincs lélek, mert az igenis ott van az emberben –, amikor egyedül marad bánatában, akkor jön rá igazán, hogy van Isten, van Ige, amely tovább folytatja az életét. A 2Pt 3,17-ben – az istentelenség törekvéseivel tökéletesen tisztában léve – írja azt az apostol, hogy „ti azért, szeretteim, mivel előre tudjátok ezt, vigyázzatok, nehogy a gonoszok tévelygései magukkal sodorjanak, és a saját erősségetekből kiessetek”. Krisztus követése – vele családot alkotva egy egyházi közösségben – emelkedett szintű gondolkodásra vall. Ma ugyanis már nem az a kérdés, hogy Istent követők legyünk-e vagy nem, hanem az, hogy az igaz Istent követjük-e vagy valamelyik hamist? Így az ateista törekvés ma már csak egy régi módszer mentén próbálkozó nyerészkedésnek tekinthető, hátha csurran-cseppen valakinek általa valami. De ma már az észszerűség is ott tart, hogy felmutassa azt a pontot, ahol a tudományosság és a hit egymásba érnek, és milyen fantasztikus eredményeket is tud ez az egyetértés felmutatni. Az ateizmus tehát nem választási lehetőség, a vallási hovatartozás mellett, azért nem, mert sohasem lehet egy szinten pl. a Krisztust követő keresztyénséggel és az általa képviselt létfenntartó erővel. Az ateizmus választása a létra, a kötél, a kinyújtott kar semmire felvágó elutasítása egy olyan gödörben, amelynek falai törmelékeket szórva jelzik, hogy hamarosan be fognak omlani. Ezzel szemben a hitvallás, Krisztus, keresztyénségünk felvállalása egy olyan merész kiállás, amelyen egyedül fog alapulni az a jövő, amelyről senki nem tud még semmit, egyedül csak Isten.

Dr. Rákos Loránt magyar egyetemes lelkészi főjegyző

Népszámlálás 2021

események továbbiak →