Igemagyarázat – Jn 5,2–9

2021. január 12., kedd

„Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett. Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni? A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! És azonnal meggyógyult ez az ember, felvette az ágyát, és járt.”

Bár a történetben szereplő betegről nem derül ki pontosan a bibliai híradásból, hogy miben is szenved, annyi azonban bizonyos, hogy nem – vagy csak nagyon lassan – képes járni. Betegsége évtizedek óta ágyához köti és emberek segítségére utalja. Így érezheti már hosszú-hosszú idő óta magát megkötözve, magányosnak, korlátok közé és a társadalom peremére szorítva szinte kilátástalan helyzetben. Egyetlen megoldást lát csupán bajára, ha valahogyan elsőként jutna be a felkavarodó vízbe, ám ehhez se fűz túl sok reményt, hiszen reálisan értékelve képességeit és helyzetét, egyszerűen elismeri: önmaga erre képtelen, segítsége pedig nincsen („nincs emberem”).

Ma, ha az emberekkel beszélgetünk, sokaknál észre vehetjük – vagy talán magunkon is megfigyelhetjük –, hogy milyen könnyen bele tudjuk most képzelni magukat ennek a beteg embernek a helyzetébe: bennünket is mintha szinte lebénítana a koronavírus-járvány; hosszú idő óta korlátozások közt élünk, várjuk a megoldást, de mintha mi sem látnánk ennek az egésznek a végét. Ez pedig bennünk is a kilátástalság, korlátok közé szorítottság és sokszor az elválasztottság terhe alatt már a magányosság érzetét is kelti.

Mit láthatunk azonban az evangéliumi történetben? Jézus meglátja ennek az embernek a nyomorúságát és nem hagyja ebben. Ő jön és kínálja a megoldást! A bénának még csak meg sem kellett mozdulnia, hiszen Jézus ment oda hozzá és egyetlen szavával képes volt megtenni azt, amire a szíve legmélyén már harmincnyolc éve vágyott: kiszabadítani betegsége és önmaga korlátaiból. Nem kényszer volt azonban ez számára, hiszen Jézus sohasem töri rank az ajtót, hanem mindig kívülről szelíden kopogtat. Így tette fel a kérdést előbb az ágyához kötött betegnek is: „Akarsz-e meggyógyulni?” Hallva a beteg válaszából az akaratot, Krisztus Urunk képes volt egyetlen mondatával áttörni mindezt: „Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” és ez azonnal bekövetkezett. Az eddig beteg az első – templomba vezető – útja során pedig azt is meghallhatta, hogy mindez bűneinek bocsánatát is magában foglalja.

A történet azt üzeni nekünk, hogy Jézus látja a mi helyzetünket. Szentlelke által jön és megáll a betegágyak mellett, az otthonod, a családod, a magányos szíved mellett és kínálja a megoldást: Önmagát, vagyis az igaz szeretetnek, a bűnbocsánatnak és az örök életnek zálogát. Kíváncsi a mi válaszunkra. Feleljük alázattal rá, hogy „igen, akarom!” Így legyen hát sokaké az életet változtató boldog gyógyulás. Ámen.

Takács Klaudia rozsnyói beosztott lelkész

események továbbiak →