Igemagyarázat – Mt 6,1–2

2020. november 16., hétfő

„Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat.“

A kegyesség és adakozás a keresztyén ember életében mindig kérdés. Mivel már sokszor, sokféleképpen visszaéltek ezekkel a fogalmakkal az emberiség történetében, s nem volt ez másképp Jézus idejében sem, ezért Ő különösképpen felhívja hallgatósága figyelmét arra, hogyan éljék meg a kegyességüket Istennek tetsző módon. Ebben támpontot maga Pál apostol ad, amikor felteszi a kérdést: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?“ (1Kor 3,16). Arra vezet minket ezzel, hogy meg kell becsülnünk a tőle kapott ajándékot, az életet. Ebben az életben pedig felmerül a kérdés, hogyan adjam ennek a megbecsülésnek jelét? A kegyesség elsősorban, magánügy. A legbelsőbb szobánk ez, ahol magával Istennel tanácskozunk életünk dolgairól, s az Ő indíttatásától vezérelve adjuk jelét a hétköznapi életben annak, hogy az Úrral kapcsolatban állunk, komolyan vesszük a tőle kapott ajándékot.

A kegyesség megnyitja a lelkünket. Megtanít arra, hogy ne csak magunknak éljünk – ismert ez a frázis, elcsépeltük már. Ugyanakkor nem veszít erejéből, főleg a mai viszonylatokban. Mibe kapaszkodjanak azok, akiknek egy járvány miatt megszakadt az addig ismert életvitelük? E bezártság időszaka megmutatja, valójában minek, kinek éljük az életünket. Hiányoznak azok a biztos pontok, amelyek eddig életünk fontos részeit képezték. Bezárva, egyszerre elkezdünk vágyakozni az eddig talán elhanyagolt emberi kapcsolatok után. Isten viszont lehetőséget ad arra, hogy megerősítsük vele való közösségünket, azt a kegyességet, amely nem tartozik senki másra csak Istenre és ránk. Alkalmat ad a csendes imádságra, az Ige tanulmányozására, önvizsgálatra és Krisztus szeretetének megerősítésére a szívünkben. Megtanít felismerni, hogy az életnek akkor van értelme, ha nem csupán az életben maradáshoz szükséges feltételek kielégítése tölti ki, nemcsak az számít, hogy ki vagyok én, hanem az, hogy kivé válhatok Isten formáló keze által. Közülünk senki sem él önmagának... élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus... mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít – ezek többé nem szép mondatok, hanem hitvallás és jelmondat, amelyek átfogalmazzák a világról és önmagunkról alkotott képünket.

Ez tehát éles ellentétben áll a képmutató kegyességgel. Jézus itt azokhoz a színészekhez hasonlítja a csupán külsőségeiben megélt kegyességet, akik tapsért és fizetségért, emberek tetszéséért játszva, szórakoztatták a közönségüket. Jézus idejében nem volt ismeretlen az a jelenség, amikor tehetősebb emberek kikürtöltették, kihirdettették az utcákon, amikor adományokat osztottak.

Ez a színészkedés távol kell, hogy álljon tőlünk, keresztyénektől. Krisztus komolyan odaadta az életét értünk, és egyáltalán nem színészkedésből vállalta értünk a kereszthalált. Így nekünk is jó megvizsgálnunk önmagunkban azt, jól értjük-e, amire az Úr tanítani kíván.

A kegyesség egyik megnyilvánulási formája az adomány, adakozás. Ez a felhívás a legérzékenyebb pontján érint sok embert – a pénztárcájuknál, mivel sokan abból az elgondolásból indulnak ki, hogy a nehezen (vagy kevésbé nehezen) megszerzett pénzből nem akarnak senkinek juttatni, aki „nem szolgált rá.“ Kemény gondolataink vannak, amikor kérnek tőlünk, főleg így, a szükség idején, amikor annyi minden bizonytalanná vált, a jelent és jövőt illetően. Isten akaratának engedelmeskedve, a szolgálat egyik formája tehát az adakozás, az önzetlen adomány, amellyel Isten iránti hálánkat fejezzük ki .

Györky Szilvia alsómihályi lelkipásztor

események továbbiak →