Akit az Úr Isten átölelt

2020. november 12., csütörtök

Sose hittem, hogy valaha lelkész leszek. Amikor az lettem, nem hittem, hogy egyszer majd nem leszek - ezzel a két mondattal indította a beszélgetést Feszty Zsolt, akit a kulcsodi gyülekezet az idén hívott és választott meg a tavaly megüresedett lelkészi állásának betöltésére. Tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét szószékről hirdethesse Isten Igéjét. 2020. november 15-én iktatták volna be a  tisztségébe, a koronavírus-járvány miatti korlátozások azonban ezt jelenleg nem teszik lehetővé.

„Az egyháznak mindig nagy kihívást jelentett az, ha valaki nem a megszokott utakon kerül be a szolgálattevők közé. De valamiért nekem ez adatott meg, sőt vannak rajtam kívül még páran a nemzedékéből származó lelkészek közül. Jöttünk a 90-es évek elején a semmiből, egyházi múlt nélkül, de Isten mégis elhívott minket szolgálatába. Tudom, hogy ebből akkor nagy ütközések voltak. Az egyik nagymamám ugyan református volt, de a Fesztyk mindig is az erős katolikus családokhoz tartoztak. Én viszont nem voltam annyira erős, nagyon katolikus. Gyerekként nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mi történjen. A keresztség, az első áldozás, a bérmálkozás a velejárója volt a családhoz való tartozásnak. A mindezen utakat végig is kellett járnom“ – idézi fel az előzményeket Feszty Zsolt, aki humán beállítottságúnak tartja magát, s a történelem, az irodalom, a nyelvek mindig érdekelték, ennek ellenére mégis gépipari szakközépiskolát végzett, mert akkoriban nem tudta, mit akar az élettől. Csak az foglalkoztatta, hogy leérettségizzen, s aztán teljesen hátat fordítson a tanulásnak, azzal, hogy egyetemre úgy sem készül. Édesapja javaslatára tanult szakmát szülővárosában, így lett iparista. Huszonkét évesen konfirmált, mert akkor már kapott egy nagyon erős személyes indíttatást.

„Akit az Úr Isten átölel, az ne próbáljon arra nemet mondani“ – mondja magyarázatként, s az isteni ölelésre válaszul jelentkezett Sárospatakra, a Református Teológiai Akadémiára. Az érettségizett iparistából református lelkipásztor lett. Hat évig szolgált Érsekkétyen, majd a kénytelen volt családjával együtt Budapestre költözni, ahol lelkészi állást kapott. Eredetileg három évet töltöttek volna a magyar fővárosban, amíg a felesége befejezi egyetemi tanulmányait, s aztán itthon folytatják tovább. Isten azonban más utat tervezett a számára. A három évből kalandos tizenöt lett. A visszatérése pedig szinte mesébe illő.

Egyre intenzívebben gondoltam a szolgálatba való visszatérésre

„2019 nyarán a családommal szerveztünk egy kirándulást, s meglátogattuk az Abarán szolgáló, Kétyről származó Beňadik Adriánékat. Ő az ottani szolgálatom ideje alatt jelentkezett teológiára, s nagyon jó barátságban voltunk akkor és most is a családjával. Régóta nem láttuk egymást, a feleségeink azonban beszélgettek telefonon. Mivel hosszú idő telt el azóta, úgy gondoltuk, ideje lenne egy személyes találkozásnak. Akkor kérdeztem meg tőle, mit tud Szuhay Györgyről, aki nálam volt legátus, s nagyon jó benyomást tett rám. Megtudtam, hogy komák, Kulcsodon lelkész, de Nagymegyerre költözik hamarosan, mert meghívták a megüresedett lelkészi állás betöltésére. Nekem ez az információ akkor semmit nem jelentett, el is engedtem magamtól. A munkavégzésem azon az őszön azonban egy olyan irány felé indult, hogy úgy éreztem, mellé talán elférne valamilyen lelkészi szolgálat” – emlékszik vissza az előzményekre Feszty Zsolt, akinek az életkörülményei /a kislányuk kivételével három nagyobb gyermekük már egyre önállóbb életet él/ mostanra úgy alakultak, hogy egyre intenzívebben gondolkodott a lelkészi szolgálatba való visszatérésén. Sőt, mint mondja, a mögötte lévő tizenöt év is úgy telt el, hogy tudta: egyszer ismét szolgáló lelkipásztor lesz, de a mikor és a hogyan lehetőségét nem látta előre.

„Tavaly ősszel aztán valami történt. Munkámból kifolyólag Győrbe mentem. Hazafelé Komáromba Vámosszabadin keresztül jöttem, befordultam Medvénél, majd Kulcsod következett. Nagyon jó benyomást tett rám a falu: a tisztaság, az utcák, a takaros, rendezett házak. Egyszerűen jól esett végig menni a falun. S közben azon töprengtem, honnan ismerős nekem ez a falu, Kulcsod. Majd eszembe jutott a nyári beszélgetés Beňadik Adriánnal, s mire kiértem a faluból, már hívtam is őt, hogy elkérjem az ottani lelkész, Szuhay György elérhetőségét. Szerettem volna találkozni és beszélni a gyülekezet gondnokaival és a presbitériummal, azzal, hogy kérjek lehetőséget egy istentiszteleti szolgálatra és egy beszélgetésre. Kezdett érdekelni ugyanis ez a lehetőség. Végül az egy szolgálatból öt lett: az adventi időszakban három, majd 2020 januárjában kettő” – összegzi az eredetileg egy istentiszteleti alkalomra tervezett bemutatkozását, amely végül azt eredményezte, hogy a gyülekezet meghívta, majd miután igent mondott, meg is választotta. Azt már nevetve mondja, hogy valószínűleg meg is szerették, ha így döntöttek. Elárulja azt is, ő is megszerette őket, szinte első látásra.

Most először lettem megválasztott lelkipásztor

„Tizenöt évvel ezelőtt elég nagy törést jelentett, amikor félre kellett tennem a lelkészi palástot. De az a törés segített hozzá a korábbitól sokkal őszintébb magatartáshoz és beszédhez. Azóta, ha valamit meg akarok mondani, már nem keresem a díszcsomagolást, de senkit sem akarok bántani. Megtanultam ugyanis, hogy azt kell mondani, ami van. Kulcsodon is ezt tettem, s őszintén elmondtam mit várhatnak el tőlem. Nem voltam teljesen tisztában az egyházban végbemenő folyamatokkal, s nem igazán tudtam a jelenlegi helyzetről sem, hogy egyre több gyülekezet marad lelkész nélkül, mert alig van utánpótlás. Megdöbbenve hallottam ezeket az információkat, amelyeket sajnálatosnak és szomorúnak is tartok. Tizenöt év – úgy vélem – ugyan nem nagy idő egy ember életében, de amikor kiestem a szolgálatból, az egyházban akkor még lelkész dömping volt, úgy gondoltam, most is vannak elegen, s a gyülekezetek tudnak kiből válogatni. Igyekeztem próba szolgálatom alatt egy őszinte kapcsolatot kialakítani, s azt hiszem, hogy ennek a következménye lett az, hogy életemben először megválasztott lelkész lehetek. S remélem utoljára” – mondja bizakodva a lelkipásztor.

Persze, ehhez előtte azonban meg kellett teremteni a megfelelő kereteket. Amikor a kulcsodi gyülekezet jelezte szándékát a Szlovákiai Református Keresztyén Egyháznak, hogy a megüresedett lelkészi állást Feszty Zsolttal szeretné betöltetni, az egyház május végétől ismét alkalmazta, s innen már nem volt akadálya a megválasztásának. A lelkészi szolgálat nélkül eltöltött idő miatt azonban nem kellett vizsgát tennie. Elmondja, hogy amikor kénytelen volt kilépni az egyházi szolgálatból úgy gondolta, felelőssége és kötelessége, hogy továbbra is hatályban tartsa a lelkészi képesítését, amit nem akart elveszíteni. Felidézi, hogy egyik ilyen alkalmon rá is kérdeztek, miért szeretné érvényben tartani továbbra is, hiszen már öt éve nem lelkészként él. „Nem értettem, hogy miért kérdezik. Hogyne akarnám. Erre tettem fel az életem, ami úgy alakult ahogy, de én lelkészként tartom most is számon magam, akkor is, ha nem ezért kapom a fizetésem, de gondolok a jövőre is. S különben is miért engedném el? Miért hagynám, hogy ez az egész csak egy múlt legyen, az életrajzomban egy adat?!” – idézi fel még most is hevesen a történetet.Iskola- és óvodalapítás Érsekkétyen

De vegyük sorjában, hogy mi is történt akkor, ezért visszapörgetjük az idő arra a pontra, ami egy teljesen más útra irányította. Huszonhárom évvel ezelőtt helyezték ki lelkésznek az érsekkétyi gyülekezetbe, ahol nem sokkal később a megszűnés előtt álló alsó tagozatos alapiskola megmentése érdekében az egyházközség átveszi a fenntartói jogokat, amelyet később teljes szervezettségűre bővítettek. A pataki teológia elvégzése után ugyanis elhatározta, ha Isten engedi, akkor szeretne létrehozni egy református iskolát, amelyhez közös akaraton lévő segítőtársak is kellenek. Elsősorban azért volt benne ez az indíttatás, mert az egyháztörténetből nagyon megérintették őt a reformáció eredményezte iskolalapítások. Másik vezérgondolata Klebelsberg Kunó oktatáspolitikája volt, amely Trianon után és ellenére hihetetlenül magas színvonalú oktatást eredményezett az akkori Magyarországon. Utólag lett világos a számára is egy előzetes, pozitív visszajelzésű felmérés alapján, hogy az állami fenntartású kétyi iskola nem sok évet élt volna meg, ha nem mentik meg. Az óvoda már az iskolának volt a hozadéka. Az iskola egy-két év után olyan eredményeket tudott felmutatni, hogy az óvodás gyermekek szülei keresték fel az egyházközséget, hogy nem akarják-e azt is átvenni. Ilyen módon sikerült történelmet írniuk az egyházban. Aztán teljes szervezettségű alapiskolává vált, ma pedig már iskolabuszuk is van. Ilyen sikerek után hat év elteltével mégis a távozás mellett döntött.

Kényszermegoldásból lelkész Budapesten

„A feleségem harmadéves egyetemista volt az ELTE Bölcsészkarán, amikor összeházasodtunk, s volt annyira bölcs asszony, hogy azt mondta, gyereket huszonévesen szeretne szülni. 1998-ban megszületett az első lányunk, Orsi, aztán - hogy ne legyen egyedül – 2001-ben jött Bori. Én viszont adósnak éreztem magamat az ő irányába. Hiszen megszakította egyetemi tanulmányait és eljött hozzám lelkészfeleségnek Érsekkétyre. Én az ő hivatására ugyanúgy tekintettem, mint a magaméra, mert nem véletlenül került oda. Amikor a kisebbik lányunk hároméves lett, megpróbálta tovább folytatni a tanulmányait. 2003 szeptemberében a 85 kilométert Érsekkéty és Budapest között tömegközlekedéssel öt óra alatt tudta megtenni. Ahhoz, hogy 9 és 10 óra között eljusson az egyetemre, hajnali ötkor el kellett indulnia. Hetente háromszor tette meg ezt a távot, ami kisgyermekek mellett iszonyatosan fárasztó is volt. Végül azt találtuk ki, hogy csoportosítja az óráit és egy-két napot ott tölt. Sikerült szállást szerezni, de anyaként nagyon nehéz volt otthagynia a gyermekeit. Kiderült, hogy ez sem jelent igazi megoldást. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy Budapesten keresek lelkészi állást, s meglátjuk, a Jóisten megengedi-e vagy sem ezt a lehetőséget. Úgy éreztem ugyanis, hogy ezzel tartozom a feleségemnek, s így könnyebben be tudja fejezni az egyetemet. Így lettem Budapesten lelkész 2003 októberétől.

A megegyezés szerint három évre szólt a kinevezésem. Nem volt szándékomban végleg maradni. Az ottani egyházi törvények szerint a gyülekezetek egyébként is csak magyar állampolgársággal rendelkező lelkipásztorokat választhattak meg. Tíz hónap után azonban az illetékes esperes áthelyezett, költözéssel összekötve, egy másik, megüresedett gyülekezetbe. A bonyodalmak ekkor kezdődtek. Megígértek, hogy ha a gyülekezet választ magának lelkészt, akkor majd ismét áthelyeznek, de nem vissza, ahol legelőször voltam, hanem máshová. Mondtam, hogy három költözés röpke három év alatt kisgyerekekkel, s lesz még egy negyedik, ha majd hazamegyünk, az már egy kicsit sok lesz a számunkra. A felettesemnek meg is említettem, hogy nem tartom emberségesnek ezt a fajta ügyintézési módot. Mellesleg, ha az ember a lelkészi esküjét komolyan veszi, akkor ugye, alá kell vetnie magát a felettes egyházi hatóság rendelkezéseinek. De minden áron? Nem volt más lehetőség, el kellett fogadnom. Így kerültem a csillaghegyi gyülekezetbe, ahol viszont négy hónap után jelezték, szeretnének megválasztani. Hiába említettem, hogy a jelenlegi törvények ezt nem teszik lehetővé, de elindítottak egy folyamatot. Megkeresték ez ügyben az esperest, a püspököt, azonban éles ellenállásba ütköztek. Végül az esperes engem tett felelőssé a kialakult helyzetért, s 2005 januárjában egyik napról a másikra ki akart tenni a gyülekezetből. A feleségem ekkor várta a harmadik gyermekünket Matyit, s egy hónappal volt a szülés előtt. A gondnok és a gyülekezet kiállt mellettünk, végül kaptunk fél év haladékot. A három évre szóló budapesti lelkészi állás így ért véget hamarabb a tervezettől, már 2005 nyarán. Ugyanezen év áprilisában jeleztem a Szlovákiai Református Egyház akkori vezetésének, hogy nyáron visszatérünk Budapestről és kérem az itteni kihelyezésemet. Erre a levelemre a mai napig nem kaptam választ. Egyetlen személy volt, aki megpróbált segítséget nyújtani, Fazekas László, a jelenlegi püspök, aki akkor püspökhelyettes volt” – idézi fel lelkészi szolgálatának akkori utolsó fejezetét.Az Isten más utat készített a számomra

„Ott voltam 35 évesen, három gyermekkel, egy iskola- és óvodalapítással a hátam mögött, s úgy gondoltam, hogy ennyi idősen s ilyen életúttal a hátam mögött talán én is megfogalmazhatok józan, de számomra fontos feltételeket. Annyit kértem, ha egy mód van rá, akkor a Komáromi Református Egyházmegye területén kaphassak lelkészi állást. A feleségemnek még fél éve volt hátra az egyetemből, édesanyám pedig akkoriban özvegyült meg. Ehhez képest a nyelvhatáron lévő újbarsi, kitelepítés sújtotta gyülekezetet ajánlották, ahol nem volt helyben se magyar iskola, se óvoda. A legközelebbiek 20 kilométerre voltak Léván. Nekünk ez napi kétszer 40 km utazással járt volna, s nagy teher lett volna a számunkra. Ekkor mondtam azt, hogy rendben, igaz, oda lehet költözni, de mégsem tudom elfogadni. Szerezhettem volna egy polgári állást Léván, de akkor miért vagyok Újbarson lelkész. Ráadásul létszámfelettinek mondtak, mert akkoriban túl sok lelkész volt, s velem szemben előnyt élvezett minden frissen végzett egyedülálló teológus. Felmértem az akkori helyzetet és úgy láttam, hogy nincs tovább, váltani kell. Bennem ez a mai napig egy óriási seb. S megvallom őszintén, akkor nagyon kétségbe estem. A feleségem tartotta bennem a lelket. „Segít az Isten, higgyem el, hogy segíteni fog!” – ezzel nyugtatott, s igaza lett.

2005 tavaszán egy gyerekkori barátjával futott össze Komáromban, akivel hosszú ideje nem találkoztak. Majd megbeszélték, - mivel akkoriban mindketten Budapesten éltek - ott találkoznak. Megemlítette, hogy van egy osztrák cégtől állásajánlata, de mivel ő nem szeretne váltani, felajánlotta Zsoltnak. „Először azzal utasítottam el, hogy nekem lelkésznek kell lennem, ezt mindenki tudja – idézi fel nevetve Feszty Zsolt az akkori beszélgetés egy részletét. Majd azzal folytatja, hogy egy hónappal később, június közepén már ő hívta fel őt állásügyben. Miután megkapta az elérhetőségeket, háromkörös állásinterjúra hívta a cég ügyvezető igazgatója, az utolsóra Linzbe kellett mennie, de végül felvették. Később kiderült, hogy volt más jelentkező is, de mégis őt választották. Erre a fordulatra a mai napig értetlenül tekint, hogy miért ő lett a befutó. De meggyőződése, hogy az Úristen tényleg kézen fogva vitte őt, mert nem sok helyen, főleg nem egy ilyen versenyszférában adatik meg, hogy valaki az adott üzletágon belüli múlt nélkül lehetőséget kapjon. Egy osztrák cégnek lett a területi képviselője: Csehország keleti része, Szlovákia és Magyarország tartozott hozzá, három évvel később aztán még Erdély is. Ez egy üzletkötői állás volt, ahol meg kellett tanulnia a szakma minden részletét. De mivel Isten kezéből vette ezt az új helyzetet is, ezért úgy vélte, akkor az nem lehet rossz.

Tenni szerettem volna a közösségért

„Újdonság és kihívás is volt benne, mellesleg anyagi biztonságot nyújtott a családom számára. De a lelkészi vonal nagyon hiányzott, főleg az, hogy az anyagi világon túl valami értelmeset tehessek a közösségért, a népemért. A szolgálati vágyból kifolyólag először presbiter lettem a komáromi gyülekezetben, de később ez összeegyezhetetlenné vált a munkámból adódó elfoglaltságommal. Közben bekerültem egy baráti körbe, s együtt alapítottunk meg egy polgári társulást, a Tükröt, azaz a Te Ügyed Kört, amely révén próbáltunk valamilyen szellemi, lelki, közéleti aktivitást kifejteni. A komáromi Trianon-emlékmű is ennek az egyik hozadéka. 2007 őszén készültek el Reményik Sándor verse nyomán az első Trianon-gyűrűk, s egy olyan folyamat indult be ezáltal, hogy az eladott gyűrűk árából 2010. június 4-én fel tudtuk állítani az emlékművet a komáromi parókia udvarán”.Öt év eltelte után egy konkurens céghez került. Mint mondja, soha nem ő kereste a következő állását, mindig az találta meg őt – s ezt egyfajta isteni vezetésnek tartja. „Azt szoktam mondani, a Jóisten és én tudjuk ki vagyok, s nagyon jó, amíg ez kettőnk között marad. Sokszor nem értem, hogy mit láttak bennem, de engem mindig egy másik cég talált meg és hívott el. Itt divízió-menedzseri pozícióban voltam, 20-30 ember tartozott hozzám. Majd egy fejvadász cégen keresztül jutottam el 2014-ben az autóalkatrészes üzletágba. Ekkor született meg negyedik gyermekünk, Rozi. Néhány évre rá pedig ugyancsak egy konkurens céghez kerültem, ahol a mai napig dolgozom. Ezek az állások – egyet kivéve – sosem alkalmazotti, hanem ún. kényszervállalkozói munkaviszonyok voltak. Megvan ennek is az előnye – az ember kicsit szabadabb és akaratlanul is beletanul a könyvelésbe” – idézi fel röviden munkavállalásainak egyes szakaszait és pozitív hozadékát.

Van egy nagyon erős, személyes elhívásom Istentől

Az eltelt tizenöt év alatt azonban folyamatosan foglalkoztatta az, hogy visszatérjen a hivatásához. A 2010-es évek elején két lelkészi állást is megpályázott. Az egyiket Calgaryba, a másikat Edmontonba. Azzal magyarázza, hogy azért, mert nem elégítette ki az üzleti világ. Nem motiválta eléggé az, hogy célként az lebegjen előtte, milyen újabb forgalmi terveket kell teljesítenie és profitokat elérnie. „Ez egy felelősségteljes játék, – teszi hozzá – de én nem tudok sokáig így élni. Másnak nyilván örömet okoz ez, s tegye is a dolgát, de számomra az élet többről szól, mint újabb és újabb számok elérése. Végül mind a két helyre mást választottak. Ezzel csak arra szerettem volna utalni, hogy én és a lelkészi pálya még akkor sem engedtük el egymást. Ebben láttam a jövőmet, a saját valómat. Közben komáromi városi képviselő lettem, sőt két évvel ezelőtt a Magyar Közösség Pártja megkeresése nyomán még polgármester-jelölt is, hogy minél többet tehessek a közért.”

Őszintén elmondja azt is, hogy neki van egy nagyon erős, személyes elhívása Istentől. Amennyire kegyelemként élte meg ezeket a munkalehetőségeket, az ebben való előmenetelt, s az általa kapott anyagi biztonságot, ugyanolyan erős vonzásként élte meg a lelkészi hivatástudatot. Mindig is foglalkoztatta a visszaút kérdése. „Csak nem mindig látja az ember előre azt, hogy mikor van itt annak az ideje és milyen körülmények között fog megvalósulni. Calgary és Edmonton egyfajta Gedeon-féle próba volt – ha engedi Isten, akkor megyünk. Nyilván ez egy családi döntés is volt, előtte megbeszéltük, de úgy látszik az Úristen egy kicsit mást gondolt akkoriban, más volt velem a terve. Egyébként lokálpatriótaként nem is mentem volna el jó szívvel, mert a szülőföld számomra a mindent jelenti. De azt mondtam, ha ez a lelkészi hivatás ára, akkor ezt is vállalom. Nem bánom, hogy itthon maradtunk. De kinevettem volna azt, aki azt mondja nekem 2019 nyarán, hogy egy év múlva megválasztott lelkész leszek.Függetlenül Kulcsodtól, eleve úgy készült vissza a lelkészi szolgálatba, hogy ami tapasztalatot sikerült összegyűjtenie a világi munkája során, azt valahogyan kamatoztatni tudja. Benne végig ott volt, hogy ez az egész azért történik, hogy azokat a tapasztalatokat majd át tudja ültetni a lelkészi munkájába. De ahogy teltek az évek, úgy nőtt benne is a türelmetlenség. „Amikor az ember az ötvenet eléri, akkor már erősen az élete másik felében jár. Azon gondolkodtam, hogy mikor kerül erre sor, mikor lesz lehetőségem a visszatérésre? Azt szoktam mondani, hogy kicsiben úgy érzem magam, mint Mózes, akinek a főhercegi pozíciója után birkanyájakat kellett terelgetnie. De minden azért történt, hogy majd a népét el tudja vezetni. Velem is mintha valami hasonló történne, ebben bízom, és hála Istennek, így is van. De első perctől az dolgozott bennem, hogy bebizonyítsam: lehet gyülekezetet építeni nem a megszokott módon is, mert most talán egy picit másként látok folyamatokat. Az üzleti életben megtanultam, hogy – még a hihetetlen informatikai és digitális rendszerek ellenére is – az alfája és omegája mindennek a személyes kapcsolat. Erre kapcsolódva érzem úgy, hogy az egyház legnagyobb adóssága a gyülekezet tagjainak a megismerése. Azt látom, hogy nem ismerjük a híveinket. Látogatjuk őket? Tíz évvel ezelőtt volt a népszámlálás, amelyből kiderült, hogy 30-40 ezerrel többen tartják magukat reformátusnak, mint amennyi az egyház nyilvántartásában szerepel. El kell kezdeni látogatni az embereket. Fontos a kommunikáció tudatos felépítése, hogy milyen üzenettel megyek. Ezt szeretném majd én is alkalmazni a gyakorlatban és bebizonyítani, hogy ez működik. A pásztornak össze kell szednie a nyáját. Ez van ránk bízva. Itt Kulcsodon is van egy választói jegyzék – de telefonszámok nélkül! A mai világban nem lehet csak úgy bárkire rányitni az ajtót, előtte egyeztetni kell. Ezért is folyik most az adatgyűjtés, hogy majd fel tudjam a híveket keresni. Ami az istentiszteleteket illeti, most nagy kihívás, hogy nem lehet közvetlenül szólni a hívekhez. Úgy gondolom azonban, hogy a lelkészi szolgálatban az istentisztelet a jéghegy csúcsa, vagy mint hab a tortán. De sajnos egyre több helyen hiányzik a torta.”

Nagy felelősséggel is jár, amikor az ember az Isten hangjává válhat 

Bevallja, hogy a szószéken való szolgálattól ugyan elszokott, s izgul is, amikor szolgálnia kell, ugyanis, mint mondja, egyre jobban tudatosítja, hogy nem akárkinek a nevében kell megszólítani a híveket. „Kivételes helyzet, s nagy felelősséggel is jár, amikor az ember az Isten hangjává válhat. Az évek hoznak magukkal egyfajta rutint, de ugyanakkor nagyobb az élettapasztalatom is, amitől megrettenek, mert most ötvenen túl még jobban átlátom a nagyobb folyamatokat, mint 35 évesen. S emiatt sokkal inkább rám terhelődik a felelősségérzet, ami meg elég okot ad az imádságra. Másrészt viszont azt mondom, most érzem magam a helyemen. Amikor pályát váltottam, s ott kellett ülnöm a templomi padban és hallgatni az igehirdetést, az számomra szenvedés volt. Feszültséggel teli helyzet volt. Az elején elvi kérdésnek tartottam, hogy ott legyek minden vasárnap az istentiszteleten. Eljártam, de nem éreztem jól magam. Mert úgy éreztem, hogy nem én vagyok ennek a helyzetnek az okozója, felelőse, előidézője. Mit keresek én itt? – tettem fel magamnak a kérdést. Olyan volt, mint, amikor egy színészt a nézőtérre, a sportolót a lelátóra ültetnek. Igen, ott kellett ülnöm, de tudtam, ez nem az én helyem. Végül megengedtem magamnak azt a luxust, hogy ha nem érzem itt magam jól, akkor nekem nem kell itt lennem. Sokszor elő is fordult, hogy nem mentem el a templomba. De az sem volt jó. Sehogyan sem volt jó” – idézi fel a múlt keserű részét, majd csillogó szemmel mondja, hogy most már nagyon jó. Olyan, mintha helyre állt volna a világ rendje. Az időtávlatokkal viszont nem foglalkozik, hogy még húsz évig szolgálhat és teheti a lelkészi munkával járó dolgokat, mert most az a fontos számára, hogy ismét a hivatását gyakorolhatja.

A parókia irodájában beszélgettünk, az megmaradt berendezve. A lakóhelyiségek azonban egyelőre üresek, kisebb javításokat kell még elvégezni. A gyülekezet pedig szeretné, ha odaköltözne a családjával, ami nem olyan egyszerű, mert egyelőre az életük minden részlete Komáromhoz köti őket. De, mint mondja, a gyerekei már most kulcsodiaknak érzik magukat, a két nagyobb lánya nyáron itt dolgozott egy helyi mezőgazdasági cégben, és nagyon élvezték az ittlét minden percét. A legkisebb lánya pedig mindig vele tart, ha jön Kulcsodra. A feleségének, Anikónak is nagyon tetszik a falu. A mindennapi dolgaik azonban nem engedik meg a gyors költözést, ugyanakkor mindenki már azt tervezi, hogyan lehetne előbb kétlakiságban élni, s idővel úgyis egyre hosszabb időt fognak itt tölteni. A gyülekezetnek azonban megígérte, hogy százszázalékos lelkészi munkát fog végezni, amihez úgy véli nem szükséges helyben laknia. „A világ tanította meg nekem, hogy egy multicég sem várja el a beosztottaktól, hogy mindig ott legyenek a területükön, de amikor feladat van, akkor igen. Amennyit a helyzet megkíván. Most is hetente többször jövök, ha a szükség úgy hozza, illetve a szolgálatok miatt. Csütörtökön és pénteken biblia- és kátéórák vannak, vasárnap istentisztelet, bár jelenleg minden az online térben zajlik. Épül a gyülekezeti ház, ha kellett, jöttem egyeztetni, megbeszélni dolgokat. Komáromból fél órás autózás Kulcsodra. Abból az életből, amelyből én jövök, ez nem távolság.”

Nem titkolja, hogy egyelőre marad a világi foglalkozása is, s ezt világosan közölte az egyház és a gyülekezet vezetésével is. Szíve szerint viszont legszívesebben elhagyná a világi munkáját, de most még nem teheti. Azonban bízik abban, hogyha az Úr Isten eddig is vezette és alakította az életét, akkor már valahol formálódik az a lehetőség is, hogy egyre inkább a lelkészi szolgálatra összpontosíthasson.  A beszélgetés után megnézzük a parókiával szemközt, a templom mögött már épülő kétszintes gyülekezeti házat, amelynek költségét pályázati pénzből és a hívek támogatásából fedezik. A külső építkezés várhatóan a jövő év folyamán le is zárul. A parókiát szépen felújították és ahogyan láttuk, a templom is rendbe van téve. Úgy tűnik, nem sok építkezési feladat hárul majd az új lelkészre, aki viszont szeretné elérni, hogy a most még üres terek megtelnének hívekkel.  

„Amikor először Kulcsodra jöttem, volt egy olyan megérzésem, mintha hazaértem volna. S ez a megérzés, ahogy telnek a hetek, hónapok egyre jobban kezd egyfajta bizonyosságba átfordulni. A hitről is úgy tartják, hogy az a remélt dolgok valósága. Az ember pedig sokszor a nyilvánvaló bizonyosságok ellenére is nehezen meri elhinni azt, hogy tényleg Isten vezeti. Az élet eseményei viszont visszaigazolják, hogy bátran hidd el, ez így igaz. Kaptam Istentől olyan tapasztalatot, amit nem kértem. De úgy gondolom, nem volt hiábavaló, mert azt kamatoztatni tudom a lelkészi szolgálatomban és az egyház javára, az Isten egyházának az épülésére” – mondja zárszóként Feszty Zsolt lelkipásztor.

Kép és szöveg: Iski Ibolya

események továbbiak →