További jó reménységgel – Isten Lelkének vezetését várva – nézünk elébe az októbernek, amikor is egyházmegyei tisztségviselőket jelölünk és választunk, valamint eldől az is, hogy kik lesznek az egyetemes egyház tisztségeire állított jelöltek, kikre az anyaegyházközségek presbitériumai novemberben adhatják le szavazataikat. Sűrű ősz elé nézünk, hogy hitünkkel, bölcsességünkkel és becsületünkkel megalapozhassuk a 2021. január 1-jétől kezdődő új, hatéves egyházi ciklust.

Református egyházunk – a reformátori alapelvek szerint – ún. alulról építkező, igehirdető egyház, amelyben a világi és lelkészi tagok együttesen szorgoskodnak azon, hogy az Úr Igéje minél többször, minél több helyen, minél többféle módon hangozhasson fel az emberek körében. Egyházunkban az alulról építkezés az egyházközségek (vagy más, hitéleti szóval élve: a gyülekezetek) nyújtotta erős alapot tekinti az egyházi szolgálat elsődleges célközösségének – ahol található a megváltásra vágyakozók és a megváltást kereső emberek egysége –, amire való tekintettel hozzák meg az egyházi felsőbb szervek döntéseiket, hogy az örökkévaló Ige az egyház hármas szintű – tehát egyházközségi, egyházmegyei és egyetemes egyházi – véráramában úgy áradjon, mint forrásból a víz, mely a szomjúság oltására siet.

Amikor tehát tisztségviselőket választunk – amellett, hogy törvényeink meghatározzák az egyes tisztségek betöltéséhez szükséges leginkább alaki feltételeket – egy olyan lelki összhangot is érdemes vizsgálnunk az egyes jelölteknél, amely az alaptól a felső szintig – bár nem a szegletkőig, hiszen az maga Jézus Krisztus (az Ef 2,20 alapján) – azon van, hogy az Úrnak az emberekhez szóló üzenete akadálymentesen eljusson. Nagy pironkodásra okot adó tett lenne, ha éppen egyházi tisztségviselőink képeznék ennek akadályát, akár saját szándékos bojkottjukkal, akár hiteltelen életvitelükkel. Az egyházi tisztújítás ugyanis nem arról szól, hogy legyen egy jobb és bal oldal az egyes egyházi  testületekben, amelyek  majd elvitáznak egymással – ellenzéki pozíciókban hat év alatt, azt majd az Úristen eldönti, hogy ki kerüljön a jobb és bal oldalra (Mt 25,33) –, hanem egy olyan egységes és egyetértő közösségként kell fungálnia minden tisztségviselőnek – a presbitériumtól a zsinatig –, amely az isteni békességen alapuló egyetértés letéteményese, és nem holmi világi civakodás módjára próbálja elérni, kinek van igaza, mert itt senkinek sincs igaza, csak Istennek, amely ott van belefoglalva az Igébe, amelyre mindenkinek figyelnie kell.

A reformáció vívmánya az, hogy egyházunk szervezetét egy úgymond zsinat-presbiteri elvre fektette (Duisburgi Zsinat, 1610). Ennek értelmében az egyházközségek presbitériumai lemondanak bizonyos jogaikról, és azokat egy általuk választott felsőbb testületnek (zsinat) – és az ahhoz fűződő tisztségviselőknek – adják át, hogy a sok egyházközség által alkotott egyház egészére vonatkozó szabályokat hozzanak, hogy az egyházra ne a széthúzás, hanem ellenkezőleg, az összpontosítás – méghozzá a megváltó Istenre – legyen a jellemző. A presbitérium az egyházközség kormányzó szerve – amelynek 4-től 40 főig terjedő létszámát tetemesen világi tagok teszik ki, a köztük szolgáló lelkésszel –; egy olyan kiegyensúlyozott rend őrzőjévé válva az egyházközségben, amelynek keretében a világi tisztségviselők őrködnek afölött, hogy az ige hirdetésének meglegyenek az alaki feltételei, a lelkészi személyek pedig biztosítják azt, hogy ez alaki feltételek között meglegyen a lelki tartalom is, így képezve az egyház nagyszerű testét, e bűntől csonka világban. Igen, a presbitériumnak éppen a világi többségű összetétele jelzi azon küldetését, hogy itt elősorban minden a megszólítottakról (hívek) szól, és nem pedig a küldöttekről (lelkészek), ezzel is tükrözve a református egyház szolgálati elkötelezettségét a gyülekezetek iránt; s ez elkötelezettség pedig olyan erős, hogy az egyház szervezetének alapjává tette az egyházközségeket. Ezt jó tudatosítani, amikor a presbiteri, gondnoki (vagy éppen a lelkészi) tisztség hivatalába lépünk bele, és akkor is jó tudatosítani, amikor felsőbb egyházi tisztségeket töltünk be, hogy merre is kell a nézőpontokat irányítani. Először is Krisztusra, hogy meglássuk benne a magunk gyarló mivoltát, aztán – így, kellően letisztulva a mindenféle felvágó karakterségtől – nézzünk egymásra is, hogy meglássuk, kiken tükröződik Istennek Lelke, akik Noé bárkájának, a mi nagy mentő hajónknak (mely szinte minden egyházi címerben a szabadulás jelképe) a kormányosai lehetnének az elkövetkező hat évben – akár az egyházközségben, akár az egyházmegyében, akár az egyetemes egyházban. De a kormányosok olyanok legyenek, akik tudnak térképet is olvasni, és a mi térképünk pedig nem más, mint Isten Igéjének kódexe, a Biblia.

Rákos Loránt, Kálvinista Szemle 9/2020