A trianoni döntés akkor megdöbbentő lehetett mindenki számára. Mi már egy  kicsit más helyzetben vagyunk. Ugyan nem közvetlen módon éljük át az  akkori trianoni békediktátumnak az aláírását és az elszakítást, de mi magunk is megéljük az elszakítottságot, s valahol a zsigereinkben van. Főleg az érintettek számára bizonyára nagyon nagy problémát jelenthetett. Bele sem tudtak gondolni az emberek abba, hogy el kell szakadni Magyarországtól és megszűnnek a régi viszonyok. Mindenki abban gondolkodott, hogy ez csak egy időleges állapot. Sőt, még akkor is, amikor a cseh rendőrség vagy a sorkatonaság kezdte elfoglalni a magyarok által lakott falvakat és városokat. Az államhatalom ezt a lépést a rendfenntartással magyarázta. De egyházi téren sem abban gondolkodtak, hogy az elszakított területeken külön egyházat kellene alapítani, hanem a régihez ragaszkodva az eredeti struktúrát igyekeztek megőrizni. A Tiszáninneni Egyházkerület akkori püspöke, Révész Kálmán ezt meg is írta a lelkészeknek: „Most ez a helyzet, de később minden rendeződik“.Tartották továbbra is a kapcsolatot az anyaországi reformátusokkal az itteni hívek és a lelkipásztorok, volt erre lehetőség? Az akkori vezetőség hogyan állt ehhez a helyzethez, illetve azok az egyházmegyék, akik elveszítették a határ miatt a híveik és a lelkipásztorok egy részét?

Voltak, akik a békediktátum aláírása után elhagyták a gyülekezeteiket és Magyarországra költöztek, de nagyon kevesen választották ezt az utat. A püspök, Révész Kálmán még korábban, 1919 őszén hagyta el Kassát és települt át Miskolcra. Erről a döntéséről tájékoztatta is az egyházmegyéket azzal, hogy onnan próbálja majd a régi struktúrában vezetni az egyházat. Viszont elrendelte és kérte is, hogy válasszanak maguk közül egy helyettest. Pálóczi-Czinke István lelkipásztort bízták meg ezzel a feladattal, hogy az elszakított területeken felügyelje az egyház életét addig, amíg nem rendeződnek a viszonyok. Meg kell említeni azonban azt is, hogy már 1919-ben  is arra törekedett az alakuló Csehszlovákia, hogy a lelkészek és az egyházi vezetők igyekezzenek az új állam felé fordulva hűségesküt tenni, majd fokozatosan kialakítani a saját egyházi struktúrát. Erre azonban az egyház akkori vezetői nem voltak hajlandóak.

Minden lelkipásztor kitartott a hívei mellett,  vagy a többségük  inkább elhagyta a gyülekezetet és Magyarországra költözött ?

Akkor senki nem gondolta azt, hogy ez egy tartós állapot lesz. A lelkipásztorok jelentős része ezért kitartott a gyülekezete mellett, s várták mi fog történni. Esze ágában sem volt senkinek, hogy itt olyan éles határ lesz meghúzva, mint ami végül be is következett. A békediktátum aláírását követően pedig következtek a szigorítások, s egyre kevesebb lehetőség volt a lelkipásztoroknak gyülekezeteik elhagyására. Mellesleg hová is mehettek volna? Itt voltak otthon, ez volt a szülőföldjük, a szolgálati területük, s itt voltak a gyülekezeti tagjaik. Ahogyan említettem, csak néhány lelkipásztor döntött a távozás mellett. Számuk elenyésző.

A lelkészektől hűségnyilatkozat aláírását követelte az állam. Miért nem akarták aláírni, mitől tartottak?

Amikor Štefan Štunda  miniszteri titkár (református lelkész) megszólította Révész Kálmánt, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspökét, hogy a lelkészek tegyenek hűségesküt a Csehszlovák Államra, azzal válaszolt, amíg nem bizonyosodnak meg afelől, hogy hová fognak tartozni és milyen uralom alatt lesznek, addig semmiféle hűségesküt nem tesznek senki irányába. De a trianoni békediktátum aláírását követően 1920-ban már teljesen nyilvánvalóvá vált a végleges határrendezés, s nincs visszaút: következik az elszakítottság nemcsak az itt élő magyarok, hanem a reformátusok számára is.

Ugyanakkor az állam részéről volt törekvés arra vonatkozólag, hogy a szlovákiai reformátusok szervezzék meg saját egyházukat. Hogyan reagáltak erre a kérésre a reformátusok? Örültek ennek a lehetőségnek vagy inkább arra gondoltak, nem kell ezt a szervezkedést elsietni, mert ez csak egy átmeneti állapot, hamarosan minden visszarendeződik. Sokan voltak, akik ebben reménykedtek?

Sokan álltak így a tényekhez: ez egy átmeneti állapot. Aztán különféle ígéretek érkeztek a Csehszlovák Állam részéről, hogy a lelkészek megkapják azt a járandóságot, ami korábban is járt nekik. Sőt, engedélyezték az egyházi iskolák működését, a magyar nyelven való tanítást és szolgálatokat is. Az ígéret azonban ígéret is maradt. Semmi sem teljesült belőle. Az államhatalom beavatkozott az iskolarendszerbe, kényszerítették a református pedagógusokat, sőt a lelkészeket is a szlovák nyelv elsajátítására, amelyhez megadtak egy bizonyos időkeretet. Ha az iskolaigazgató nem beszélt megfelelően szlovákul, azt meghurcolták vagy pedig különféle büntetésekkel sújtották. Igyekeztek az egyházi iskolákat is elsorvasztani. Vannak is erre példák. Az egyik ilyen eset Izsán történt, ahol iskolát működtetett az egyházközség. 1926-ban jött a rendelkezés, hogy az állam nem hajlandó tovább finanszírozni az egyházi iskolát, mivel nincs meg a szükséges harminc gyermek, csak huszonkettő. A lelkész összehívta az egyházközségi közgyűlést, hogy megvitassák mi legyen. Az egyik presbiter felállt és megkérdezte: hány gyermekre lenne szükség? Nyolcra – hangzott a válasz. Majd azt mondta, két gyermeket kivesz az árvaházból, felneveli és beíratja ebbe az iskolába. Példáját követve többen is felálltak, s vállalták, hogy az árvaházból kivett gyermekeket fogják felnevelni az iskola számára. Így jött össze a szükséges létszám, s maradt meg a református iskola.

Elindított-e ez az elszakítottság pozitív folyamatot is az egyház életében?

Igen, hiszen a békediktátum aláírása után, ahogyan teltek az évek egyre jobban világossá vált: ez tartós állapot lesz. Megalakultak az egyházkerületek, majd meg kellett szervezni az egyházat, s az egyház életét is. Elindultak a hitélet fellendítésére irányuló mozgalmak is, ilyen volt a Bétel, a Timóteus vagy a Kiskoszmályi mozgalom, amelyek árvaházakat és otthonokat működtettek. Az itt nevelkedett gyermekek életük végéig hitben, megvallva hovatartozásuk tevékenykedtek egyházunk javára és Isten dicsőségére. Azonkívül a teológusképzést is meg kellett oldani. 1926-ban megalakult Losoncon a Teológia, majd később pedagógusképzés indult Komáromban. Erről 1935-ben döntött az egyház legfelső szerve a Zsinat. A Református Kollégium épületében 1943-ig működött a Tanítóképző.

A második világháborút lezáró párizsi békeszerződés azonban teljesen eloszlatta a reményt a visszarendeződésre, sőt, az anyaországról sem érkezett már támogatás. Ekkor már elérkezettnek látták az itteni reformátusok az időt egyházuk megszervezésére?

Már az 1920-as Trianoni Békediktátum után megszervezték az egyházat, amely Pálóczi-Czinke István nevéhez kötődik. Kialakult a Dunamelléki, a Tiszamelléki és a Kárpátaljai Egyházkerület. Majd az 1938-ban az elszakított területek Magyarországhoz való visszacsatoláskor az itteni református egyházközségek visszatértek a korábbi egyházkerületükhöz, s rendeződött a gyülekezetek helyzete. Maradt viszont Szlovákiában néhány, javarészt szlovák ajkú református gyülekezet, akik a Szervező Bizottság segítségével próbálták megszervezni az egyházi életüket. A második világháború lezárásával a visszacsatolt területek azonban ismét Csehszlovákiához kerültek, kivéve Kárpátalját. Majd következtek a hontalanság évei, amikor sem állampolgárságuk, sem olyan bevételük nem volt a lelkipásztoroknak, amelyre az életüket építhették volna. Ez nagyon keserves időszak volt. A Szervező Bizottság próbálta tovább szervezni az egyház életét és tárgyalni a hivatalos szervekkel. Azonban itt is érezhető volt az a törekvés, hogy vissza kell szorítani az itt élő magyarok lehetőségeit. Olyan dokumentumok vannak a birtokunkban, amelyek mind azt bizonyítják, hogy rábeszéléssel, de más módon is próbálták az itteni magyarságot meggyőzni, sőt egyházi berkekben is arról, hogy most ez a terület már Szlovákia lesz. Mindenkinek meg kell tanulnia szlovákul, s az elkövetkezendő generációk már szlovákul fognak beszélni, s magyarság itt teljesen talajt veszít. Ezek a szavak nagyon megalázóak voltak számunkra. Ebben éltek a mi hitvalló őseink, de ebből nőttünk ki mi magunk is, de itt vagyunk. Tartjuk az istentiszteleteinket, magyarul hirdetjük Isten igéjét, magyarul imádkozunk. Egészen addig fogjuk ezt végezni, amíg magyar lesz itt a Felvidéken.A Szlovákiai Református Keresztyén Egyháznak a kilenc egyházmegyéjéből hét magyar, kettő pedig szlovák. Szlovákiában a magyarok vannak kisebbségben, a református egyház keretében pedig a szlovák anyanyelvű hívek vannak  kisebbségben. Ők hogyan élik meg ezt a helyzetet? Miről tanúskodik az elmúlt száz év velük kapcsolatban?

Ez egy nagyon érdekes helyzet nemcsak a szlovák reformátusok, hanem a mi számunkra is. A trianoni döntést követően, illetve amikor már egyértelművé vált Csehszlovákia megalakulása, a hivatalos állami szervek is másként viszonyultak hozzánk. Már nem kértek, hanem direktívákban fogalmazták meg kérésüket: szükséges létrehozni két szlovák egyházmegyét. Ez azonban nem teljesült sem a két világháború között, sem pedig a II. világháború után, de még a szocializmus éveiben sem. Erre egészen a rendszerváltozásig várniuk kellett. A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház zsinata 1994-ben szavazta meg a szlovák ajkú gyülekezetek számára a két egyházmegye létrehozását. Korábban két vegyes, szlovák és magyar ajkú egyházmegye volt, az egyik a kelet-kassai, a másik az eperjesi. Ebből a kettőből váltak ki a szlovák ajkú gyülekezetek, akik a nagymihályi és az ondava-hernádi egyházmegyékbe tömörültek. A megmaradt magyar ajkú egyházközségek pedig új név alatt kerültek vagy maradtak az egyházmegyéjükben: a zempléniben vagy az ungiban. Ettől függetlenül tény az, hogy a magyar református kisebbségen belül van egy szlovák református kisebbség. Több évtizeden keresztül élünk egy ilyen közösségben, de újból és újból előjönnek a szlovák hívek részéről olyan kérdések, amelyek feszültséget keltenek az egyház életében.

Időről időre felmerül bennük a kérdés, Szlovákiában élve miért kell kisebbségben lenniük. Sőt, legutóbb, amikor egyházunk 2011-ben csatlakozott - a két szlovák egyházmegye kivételével - a Magyar Református Egyházhoz, az szintén nagy felháborodást okozott a szlovák református hívek körében. Ugyan nincs semmi bántódásuk ebből kifolyólag, de úgy érzik, önérzetükben lettek megsértve: Szlovákiában, ahol otthon vannak, - de mi is itthon vagyunk, mert itt élünk a saját területünkön – de mégis mintha káruk lenne ebből. Holott ennek az ellenkezője az igaz. A krisztusi parancs ugyanis a keresztyének közötti egységre szólít fel. Mi pedig kivel munkálnánk az egységet, ha nem azokkal, akikkel egy hiten vagyunk? Ugyanaz a liturgiánk, egyek a hitvallásaink, egy az énekeskönyvünk. A magyar református híveknél az egység megélése természetes volt, a szlovák reformátusoknak viszont nem. Bizonyos mértékig már lenyugodott ez a felkavart állapot, de még mindig nem tisztult le teljesen. Tizenegy ezelőtt, 2009-ben jött létre a Magyar Református Egyház, amely magába tömöríti a kárpát-medencében élő, de a tengeren túl lévő reformátusokat is. Ennek a létrejötte jelent-e valamilyen kárpótlást azon magyar anyanyelvű reformátusok számára, akiket akaratuk ellenére elszakítottak egymástól? Vagyis mit jelent ez a közösség, ez az egység?

Ez teljesen új helyzetet teremtett a számunkra. Mindannyian örömmel vettük ezt a lehetőséget, ezt az egységet a kárpát-medencei magyar reformátusokkal. Számunkra ez egy olyan út és lehetőség, amelyről hiszem, hogy Istentől jött kegyelmi ajándék. Szeretnénk tovább is ebben élni, Nemcsak azért, mert teológiailag ugyanolyan platformon vagyunk, hanem azért is, mert így jobban megélhetjük a kultúránkhoz, a másik emberhez, magyarságunkhoz való tartozásunkat. Ez a felvidéki magyar reformátusok számára nagy ajándék, amit mi mindenképpen szeretnénk megélni és tovább élni ebben.

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, Szarvas László, archív