A legjobbak akarunk lenni – Látogatóban a Timóteus Házban

2020. január 23., csütörtök

„A lécet elég magasra tettem. Célként kitűztem ki, hogy a Komáromi járásban mi leszünk a legjobb intézmény. Igyekeztem is mindent megtenni ennek érdekében. A munkafelvételre jelentkezőknek három hónapot adtam alkalmasságuk bebizonyítására. Hiszem, hogy sikerült egy jó kis csapatot összeállítani. A munkatársak szeretik az idős embereket, empatikusak hozzájuk. A tapasztalattal rendelkezők tudják, mit takar az idősekkel való munka: nemcsak az egészségükkel, hanem a lelki állapotukkal is törődni kell. Sokat segít a kedves szó, egy kis beszélgetés, ami felér egy orvossággal” – mondja Polgár Klára, az intézet főnővére.

2017. május elején adták át a Vág-híd mellett az egykor árvaház céljára épített, később az idősek ellátását felkaroló intézetté átalakított épületet, a Timóteus Házat. A Komáromi Református Egyházközség a 2004-től tulajdonában lévő ingatlant fokozatosan újíttatta meg. Ma a szociális gondoskodásra szorulók - Alzheimer-kórban, szklerózisban, demenciában szenvedők, vagy éppen az otthoni magánytól menekülők - élnek a falai között. Az intézet igazgatója a jelenleg anyasági szabadságon lévő Gönczöl Tóth Hilda. Az intézmény főnővére a közel negyven éves tapasztalattal rendelkező Polgár Klára főnővér.Több, idősek gondozására szakosodott intézményben dolgozott már. Az elmúlt évek során gazdag tapasztalatot szerzett vezetői beosztásban is. Állítja, időseket gondozására, betegek ápolására született. Szakmája kezdetén öt évig az érsekújvári kórház súlyossági részlegén dolgozott, majd elkerült a kolozsnémai Nyugdíjas Otthonba. Öt napig sírt a férjének, hogy ott nem fog dolgozni, de aztán mégis maradt. 1982-től csak szociális intézetben dolgozik. Ma pedig már nem cserélné le a hivatását, mert szereti az idős embereket.

Amikor tudomást szerzett arról, hogy Komáromban a református egyházközség idősek otthonát és szociális intézményt tervez nyitni az egykori Timóteus otthonban, azonnal jelentkezett a pályázati felhívásra azzal, hogy itt a lehetőség kamatoztatni a több évtizedes tapasztalatot. Mellesleg kihívásnak tartotta, hogy ott lehet egy teljesen új alapokra épülő intézmény elindításánál, amelyet kellő odaadással egy jól működő, sikeres és magas színvonalú szolgáltatást nyújtó intézménnyé alakíthat át. Igyekezett maga mellé tapasztalt szakembereket keresni, akik szívesen dolgoznak az idős és beteg emberekkel, ugyanakkor mindenkinek a szívére helyezve azt is, számoljanak azzal, hogy egy egyházi intézetben az elvárások is nagyobbak.„A lécet elég magasra tettem. Célként kitűztem ki, hogy a Komáromi járásban mi leszünk a legjobb intézmény. Igyekeztem is mindent megtenni ennek érdekében. A munkafelvételre jelentkezőknek három hónapot adtam alkalmasságuk bebizonyítására. De nyitott vagyok és meghallgatok mindenkit. Ha az elképzelésem más volt, mint a többieké, akkor közösen megbeszéltük és igyekeztünk megtalálni a legjobb megoldást. Hiszem, hogy sikerült egy jó kis csapatot összeállítani. A munkatársak szeretik az idős embereket, empatikusak hozzájuk. A tapasztalattal rendelkezők tudják, mivel kell számolniuk, mit takar az idősekkel való munka, hogy nemcsak az egészségi állapotukat kell figyelembe venni, hanem a lelkit is. Sokat segít a kedves szó, egy kis beszélgetés, ami felér egy orvossággal” – mondja a főnővér.Tizenkét óra után ebédhez gyülekeznek a gondozottak. Egymás után jönnek ki a szobájukból, illetve a felsőbb szintekről felvonóval. Ki egyedül, ki segítséggel, ki kerekesszékkel. Csak egy mozgásképtelen marad a szobájában, a többieknek kötelező a közösen eltöltött étkezés, mellesleg egy kis mozgás is jót tesz. Evés előtt közösen imádkoznak, majd az ápolók a megterített asztal előtt ülőknek kimerítik a tányérjukba a levest. Később hozzák a második fogást.

A két részből álló Timóteus házban harmincnyolcan élnek. Az Idősek Otthonában harmincan, a Speciális Intézetben nyolc szociális gondoskodásra szorulóval törődnek. A többség az egészségi állapotuk megromlása miatt kénytelen itt tölteni az utolsó éveit, de a magányból menekülők is itt találtak közösséget.„Aki ide szeretne költözni, annak az orvosi lelete alapján a lakhelyéről kell hoznia egy határozatot az intézeti rászorultságáról. A pszichés diagnózisúak esetében viszont a megye hagyja jóvá az intézeti elhelyezést. Egy személy ellátása 450 euróba kerül. A Specializált Intézetben lakók költségéhez a család és szociális ügyi minisztérium is hozzájárul. Hogy kinek pontosan milyen összeget kell fizetnie az ittlétéért, azt az erre vonatkozó rendelet alapján számoljuk ki. Ehhez párosul még 50 euró a szükséges gyógyszerekre és a magánjellegű szükségletekre. Amennyiben a szociális szolgáltatást igénylő nyugdíja nem fedezi az ellátás költségeit, akkor a különbözetet egy külön szerződés alapján a hozzátartozónak kell megtérítenie” - sorolja az ittléttel járó feltételeket a főnővér, aki elárulja, sajnos előfordul, hogy a hozzátartozó nem tájékoztatja megfelelően az otthonban elhelyezendőt. Főleg balesetek vagy kórházi kezelés után, hogy miért ide hozták, nem pedig haza, a megszokott helyre. Rövid időn belül azonban kiderül, hová került.

„Nem csoda, hogy becsapottnak, sértődöttnek érzi magát az ilyen ember. Akadályokba ütközik a beilleszkedése is, mert lelkileg nem készült fel arra, hogy már ez lesz az otthona, itt kell élnie. A problémák elkerülése miatt az elhelyezési kérvényeket ezért az érintettel is aláíratják, hogy tudja mi vár rá, s ne érje meglepetés” – osztja meg tapasztalatait Polgár Klára, aki a gondozókkal, ápolókkal együtt az első hetekben, hónapokban nagyobb odafigyeléssel igyekszik elfogadtatni az új környezetet.A megszokott otthonból kiszakított idős embereknek nem lehet könnyű. Ide csak egy kofferral, nagyobb táskával jöhet, amibe a listán szereplő személyes dolgait teheti, kivételes esetben legfeljebb a kedvenc fotelját, vagy a tévéjét hozhatja el, illetve egy-két képet, amit aztán kitesznek a falra, hogy otthonosabban érezze magát. Az otthonban nemcsak az új arcokat kell megszokni, de a házirendet is, amit be kell tartani. Mellesleg előfordulhat, hogy egy szobán ketten kell osztozni, meg a közös fürdőszobán és a kis konyhasarkon.

„Ezen az időszakon át kell őket segítenünk. Az egyiknek könnyebb, a másiknak nehezebb az elfogadás, akkor is, ha önként jön, de arra törekszünk, hogy mindenki jól érezze magát. Aztán van, hogy a szobatársak nem jönnek ki egymással, vagy mással szeretnének együtt lenni, akkor megpróbálunk eleget tenni a kérésüknek” – árulja el a főnővér, akitől azt is megtudjuk, hogy azon a részlegen, ahol súlyosabb betegek vannak, ott két szobának van egy közös fürdőszobája. A járóképes önellátóak egyedül vannak egy szobában, amelyhez szintén tartozik egy kis konyha is tea- és kávéfőzésre.De minden szinten van egy közösségi konyha is, mikrohullámú sütővel, hűtővel és gyorsforralóval felszerelve. A Timóteus Ház teljes létszámmal működik, egy szabad hely sincs. Ha valaki úgy dönt, már nem igényli az itteni szolgáltatást, nyugodtan elmehet, mondja Polgár Klára, hozzátéve, de ilyen még nem fordult elő. S amennyiben pedig üresedés lenne, akkor sem kell aggódniuk, mert a várólistájukon több mint húsz név szerepel. Az intézet fenntartója a református egyházközség, de felekezeti hovatartozástól függetlenül bárki jelentkezhet a felvételre, sőt az sem számít, ki honnan való.

A szolgáltatást igénylőkről három ápoló és egy egészségügyi asszisztens gondoskodik, egy takarítónő, egy pedig még tanul, most készül fel a feladatára. Havi rendszerességgel jár hozzájuk fodrász, pedikűrös, rehabilitációs nővér. Még városba sem kell kimenniük ezekért a szolgáltatásokért. „Ezt a munkát van, aki menet közben szereti meg, van aki erre születik. A jó munkavégzéshez szeretni kell az idős embereket“ – mondja Polgár Klára főnővér.Kovács Veronika két éve dolgozik az idősek között. Betegkísérőként kezdte, most a konyhán segít, és takarít. „Azért jelentkeztem ide, mert szeretem az idős embereket. Kiskoromban nagyon szerettem a nagymamámat,  s ez a szeretet máig megmaradt bennem, amit kamatoztatni tudok az idős emberek között. Nagyon szeretem őket, segítek nekik és látom, hogy hálásak érte. Nem könnyű közöttük dolgozni, de a legfontosabb, hogy megtaláljuk velük a közös hangot“.Brigitta Dujsíková még csak az elmúlt év augusztusától dolgozik az otthonban, korábban mindenféle munkát végzett. „Két éve elvégeztem egy ápolói tanfolyamot, majd sikerült itt elhelyezkednem. Mindig is szerettem volna idősekkel foglalkozni. A beilleszkedés elég nehezen ment. Meg kellett szokni és ismerni az idős embereket, rájuk kellett hangolódni, de már megszoktam őket“ – mondja Brigitta, aki beszélgetésünk közben Veronikával együtt épp az ebédjüket fogyasztják, miután az itt lakók elvonultak a délutáni pihenőre.Elsőként a tetőtérben lakó, járóképes időseket látogatjuk meg. Betegségéről derűsen beszél a 13 évig özvegyen, egyedül élő, nyolcvanegy éves, Kéméndről származó Németh Ferdinánd. Egyik volt kolléganője javasolta a Timóteus Házat. Tetszett neki, hogy egyházi intézmény. 2017-ben műtötték, tíz évvel korábban szívinfarktusa is volt, majd ritmusproblémák adódtak a bal szívkamrájában. Otthon többször is rosszul volt, bár a szomszédai és a faluban élő egyik családos fia mindig eljött, ha segítségre volt szüksége, egy idő után mégis úgy döntött, legjobb lesz, ha bevonul az idősek otthonába. Azt mondja, mehetett volna Párkányba is, de mivel a fia 19 éve már Komáromban él a családjával, így közelebb lesznek egymáshoz. „Itt biztonságban érzem magam. Ha valami történik velem, itt vannak az ápolók. A fiaim ugyan hívtak magukhoz, hogy lakjuk náluk egy külön szobában, de dolgoznak, s mivel már vagyok teljesen egészséges, így nem akartam őket magammal leterhelni“ – mondja őszinte nyugalommal Németh Ferdinánd, aki a fiatalos lendülettel bemutatja, milyen könnyen tudja magát felhúzni az ágyról mintha még most is teljesen egészséges lenne.

Murár Emil Parkinson-kórban szenved a 64 éves, izsai illetőségű, egykori bokszoló, aki szintén önszántából döntött a Timóteus Házba való költözésről. Betegsége miatt állandó felügyeletet igényel, nem lehet egyedül hagyni. „Valakinek mindig mellettem kellett lenni“ – mondja, majd elárulja, hogy mivel mindkét lánya Ausztriában dolgozik, így ők nem tudnak vele törődni. A harmadik lánya pedig szeretett volna munkát találni és elhelyezkedni, de nem szerette volna egyedül hagynia az apját. Előfordult ugyanis, hogy kiment az udvarra, de elesett, s nem tudott felállni, kiáltania kellett segítségért. Erre a helyzetre kerestek közösen megoldást a lányával. „Úgy látom, ez volt a legjobb döntés. Később meglátjuk, hogy mi lesz. Valamikor sportoltam, vettem magamnak teniszlabdát, egy kicsit futkosok utána kondícióerősítés céljából. Meg unatkoztam is és szeretném valahogyan eltölteni az időmet“ – mondja, aki a kezdetektől az otthon lakója, de mivel akkor még pár hónap hiányzott a nyugdíjassá válásához, addig várnia kellett a beköltözéssel.  A folyosón összefutunk Demčik Irénnel, aki elmondása szerint a legtöbbet foglalkozik az idős emberekkel. Kezdetektől itt dolgozik, bár először az alsó szinten elhelyezettek mellett volt, egy éve szolgál a felső szinten, a súlyosabb, szellemileg leépültek között. Hét éves ausztriai ápolói munkáját hagyta ott és jött Komáromba. Ott egy idős embert kellett gondoznia, nap mint nap ugyanazt tennie. Ezt a monotonságot szerette volna felváltani, több gondoskodást igénylők között lenni. „Itt mindenki más, mindenkihez máshogyan kell viszonyulni. Igaz, nagyobb kihívás is, de több örömet tudnak szerezni, például, ha sikerül egy-egy kézműves terméket előállítaniuk. Ha jó idő van, kimegyünk sétálni, kézimunkázunk, egyénileg vigyázunk arra, akire kell. Most a farsangra készülődünk, kivágunk, rajzolunk, alkotunk. Vannak, akik örömmel végzik ezeket a feladatokat, mások nézelődnek, de nem kapcsolódnak be. Van egy kisebb csoport, aki csak az Ember ne mérgelődj játékot játssza, ma egy kicsit labdáztunk is“ – sorolja a nap történéseit Demčik Irén.A szomszédos, tetőtéri szobán két idős asszony osztozik. Kovács Ilona 88 éves, az otthon talán egyik legidősebb lakója. Az ágya melletti éjjeli szekrényen könyvek sorakoznak. Szereti a regényeket. Elmondása szerint azért került az otthonba, mert a lánya attól félt, ha egyedül hagyja, akár baja is történhet. Több, mint egy  éve van itt. „Elfelejtek dolgokat, ha pillanatnyilag nem is jut az eszembe, el kezdek gondolkodni, majd beugrik“ – mondja az idős asszony, aki elárulja, nem tiltakozott, amikor a lánya eldöntötte, hogy idehozza. „Szófogadó anyuka lévén gondoltam, rossz helyre nem visz. Most ott van egyedül a lakásban. Ha honvágyam van, hazamegyek pár napra“. Az ittlétével kapcsolatban azt mondja, elfogadta, mert ilyen korban az embernek már nincs mit megbánnia: „Ma vagyunk, holnap pedig már nem“.A 63 éves Török Ildikót Parkinson-kórral diagnosztizálták. De nem emiatt került a Timóteus Házba. Tavaly áprilisban elesett, combnyaktörése volt, hét hétig nem tudott rajta járni, majd megműtötték, műforgót kapott. Elfelejtett járni, így újra kellett tanulni. A kórházban csak egy ideig maradhatott, aztán mikor lejárt az ottléte, ide kérte az elhelyezését. „Itt az ápolók segítségével elkezdtem járni tanulni. Először csak kisebb távolságokat tettem meg, Robi nevű ápolóval sétálok karonfogva az épületben. Ez pedig már egy előrelépés, mert korábban egy tapodtat sem tudtam tenni. Közben kiderült, hogy Parkinson-kóros is vagyok. Sajnos nem gyógyítható, gyógyszereket kapok, de remélem azzal tartható a jelenlegi állapot. Enni már csak előkével tudok, reszket a kezem és könnyen kilöttyintem az ételt“ – mondja Ildikó, aki az egyik legfiatalabb lakó, de elárulja, nem szeretne innen a temetőbe menni, s jobban szeretne otthon lenni a 85 éves apja mellett, aki gyakran meglátogatja.

„Csodálatos, hogy a személyzet a nővérek és ápolók mekkora türelemmel vannak az itteni emberek iránt, mert ezt azért értékelni kell. Minden tiszteletet megkapok itt, semmiféle retorzió, megszégyenítés nincs amiatt, ha valaki nem tudja visszatartani a folyó ügyeit vagy a székletét. Nekem is meg kellett tanulnom újból ezeket a dolgokat, agyilag irányítani, s mindig csak biztattak, hogy haladjak a magam útján a felépülés felé“ – mondja Ildikó, aki a rendszeresen részt vesz a pénteki  istentiszteleteken és a bibliaórákon, s bár katolikus, mégis nagyon jónak tartja a lelki alkalmakat. Külön felüdülés számára a beszélgetés Fazekas Zsuzsanna tiszteletes asszonnyal, vagy Fazekas László  püspökkel, a gyülekezet lelkészeivel. Elárulja azt is, hogy nagyon jó érzés volt, amikor a menye várandós volt, akkor együtt imádkoztak érte és a születendő unokájáért.  Napközben két ápoló gondoskodik a betegekről. Vida Béla evangélikus, sok tapasztalattal még nem rendelkezik, idén januárban csatlakozott az itteni csapathoz. Korábban gyárakban dolgozott, gépek között, de mint mondja, elege lett az összeszerelői munkából. Eljött az ideje a váltásnak, és szeretett volna emberek között dolgozni, gondozni az időseket. Tetszik neki a munkája, amely fürdetésből, sétáltatásból áll, illetve besegít az étkezések idején vagy ott, ahol éppen szükséges.A katolikus vallású Pápai Sándor gyermekkorában még autószerelő szeretett volna lenni, de aztán elég hamar, tizenkét évesen eldöntötte, hogy embereken fog segíteni. Egészségügyi szakközépiskolában érettségizett, majd a kötelező gyakorlatot is töltötte le, majd itt kapott állást. Egy éve dolgozik a Timóteus Házban. „Az idős emberekhez megfelelő idegállapot és türelem is kell. Nem szabad agresszívnak lenni, nyugodtan kell viselni a nehéz helyzetet“ – mondja az egyik legfiatalabb ápoló, aki elmondja, hogy a dolgozóknak minden csütörtök délután Fazekas Zsuzsanna tiszteletes asszony tart áhítatot, ami segít a munkájukban. Az ebéd utáni délutáni pihenést követően fél háromkor újabb program várja az időseket. Vannak, akik kifestenek, mások kézműveskednek, egy három tagú csoport pedig inkább társasjátékozik. A szentpéteri Markovics Csilla vezeti  a foglalkozásokat. Ő is úgy került az idős emberek közé, hogy megunta a korábbi irodai munkáját, ahol harminc éven keresztül dolgozott. Amikor munkatársakat keresett a Timóteus Ház, úgy gondolta, eljött az idő a váltásra. A döntésében szerepet játszott az is, hogy egyházi alapítású intézményben dolgozhat, s reformátusként az idősek között végezhet szolgálatot. „Nem bántam meg, hogy változtattam. Sokoldalú az itteni munkám. Alzheimer-kórban szenvedőkkel foglalkozom, együtt számolunk, rajzolunk. Minden reggel tartok egy  15-20 perces tornát a számukra, hogy egy kicsit megmozgassák az izmaikat. Nem unalmas az itteni munka“ – mondja Csilla, hozzátéve, mert a feladatok is naponta változnak, s itt lakók is.  Egyszer jobb, máskor rosszabb kedvük van, van, aki már kevésre emlékszik, van, aki semmire sem, vagy látjuk hogyan épül le. Ezért is kíván nagy kreativitást ez a munka, de örömmel tölt el.“„Jó úton haladunk, de hogy hosszú távon biztosítani tudjuk ezt a szolgáltatást, azért minden nap keményen meg kell dolgozni. Naponta annyiszor mossuk meg a gondoskodásra rászorulót, ahányszor szükséges, megengedhetetlen, hogy rossz szag terjedjen az épületben. Hangsúlyt fektetünk a lelki életükre is. Péntek délelőtt istentisztelet van, a reformátusok úrvacsorát is vehetnek. A helyi lelkészek bibliaórákat is tartanak, s akik igénylik, azokkal személyesen is elbeszélgetnek. Az alkalmazottaknak is szükségük van a munkájuk végzéséhez a lelki feltöltődésre, heti rendszerességgel egy közös 10-15 perces áhítaton vesznek részt. Jó kis csapat gondoskodik az itt élőkről, és szeretik a munkájukat. Ha valaki nem szeretettel végzi a feladatát, az megmutatkozik a munkája a minőségén is. Mi pedig tartjuk magunkat a minőséghez, s aki ehhez nem ragaszkodik, akkor továbbállhat vagy változtatnia kell a hozzáállásán. Szeretet és empátia, ez az idősekről való gondoskodás alfája és omegája“ - mondja Polgár Klára főnővér.

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, Fritz Beke Éva

események továbbiak →