Nagy Ákos Róbert, a Gömöri Református Egyházmegye esperese Sámuel elhívása történetével köszöntötte összegyűltekeT: a meghivott vendégeket, az egyház tisztségviselőit, az egyházmegye lelkipászorait és a helyi gyülekezet tagjait.Az esperes köszöntője után Géresi Róbert püspökhelyettes 1 Sám 3,10 alapján végezte az igehirdetés szolgálatát, kapcsolódva az esperes által felolvasott szakaszra. Rámutatott arra, hogy a Krisztus előtt 1100-1200 évvel játszódó történet idején hasonló helyzetben volt a zsidóság, mint napjaink embere. Sámuel korában az emberek elfordultak Istentől, be akarták biztosítani magukat: erős kezű, igazságos, nagy hadsereggel rendelkező királyra vágytak, aki megvédte volna őket a fenyegető külső veszélytől, a belső viszályokat pedig elsimította volna. Olyan biztonságra vágytak, melyre jövőt lehetett építeni. A történetbeli jelenet egyéni megszólítottsággal kezdődik, majd a Sámuel az idős főpap, Éli mellé kerül, aki – mikor nehezen bár, de felismerte, hogy az Isten szól a kisfiúhoz – útmutatást adott a kisfiúnak, hogyan válaszoljon a megszólításra. Amikor az ember megszólítottnak érzi magát, arra ma is egyértelmű választ kell adni. Az Isten kegyelme által megszólított lelkipásztort tudja azt mondani: „Igen Uram, hallani akarom, hogy mit mondasz énnékem, hogy mihez igazítsam az én életemet, és hallani akarom, hogy mit hirdessek azok számára, akik éppen olyan kegyelemre szoruló bárányai Isten nyájának, mint amilyen én vagyok. És fontos, hogy egy közösség minden tagja legyen nyitott az Isten megszólító szeretetére.” – hangsúlyozta a püspökhelyettes. A megszólított lelkipásztor tudja azt mondani, ne az én akaratom érvényesüljön, az a fontos, hogy Isten dicsősége, Isten szeretete, kegyelme megjelent közöttünk. Igehirdetése végén a püspökhelyettes arra biztatta a gyülekezetet, hogy mindig legyen nyitott a szívük az Úr szavára, a lelkipásztornak pedig útravalóként azt kívánta, mindig ilyen hittel és ilyen alázattal, ilyen megszólító, ilyen elfogadó lélekkel álljon az Úr színe előtt! Végül a közösségekhez, jelenlévő lelkipásztorokhoz szólt: „Legyünk nyitottak az Úr szavára. Soha ne zárjuk be szívünket ő előtte, mert jó útra vezet mindannyiunkat, az üdvösségnek az útjára, megváltónk az Úr Jézus Krisztus által.” Az igehirdetést a kórus szolgálata majd egy zeneszám követte, miközben a gyülekezetek képviselői átadták Milen Marcell lelkipásztornak erre az alkalomra készíttetett palástot. Nagy Ákos Róbert esperes a beiktatás aktusa előtt a „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,14) igei útmutatás alapján szólt a jelenlévőkhöz, kiemelten a rimaszécsi, jénei és zádorházai gyülekezetek tagjaihoz. „Bár október hatodika komor dátum a magyar történelemben, de a jelenlévők számára örömteli lehet, mert reménység szerint megoldottnak tekinthető a rimaszécsi és a hozzá tartozó gyülekezetek beszolgálása.  A gyülekezetek meghívása és a lelkipásztor nyilatkozata arról tett tanúbizonyságot, hogy a gyülekezetek és a lelkipásztor egymásra találtak.” Az esperes, aki helyettes lelkészként is szolgált az említett gyülekezetekben, a már elhangzott, rövid útmutató igét helyezte a jelenlévők szívére, majd rámutatott, hogy nemcsak a lelkipásztoron, Isten áldásán és ajándékán múlik a szolgálat sikere, hanem földi szemmel nézve a gyülekezetek hozzáállásán is. Így volt ez a múltban is, hiszen Pál apostol az idézett mondatot a Korinthusbeli gyülekezetnek írta, melyet ő maga alapított. De idővel viták, megosztottság, állandó harc jellemezte a gyülekezet életét. Valami hasonló tapasztalható Rimaszécsen is. A templom ősi falai között megérintő múlt mellett ott van a kihívásokkal, problémákkal küszködő jelen. E közösséget alkotó néhány gyülekezet csakis Krisztus követése által maradhat fenn, amint maga Jézus is megmondta: „Arról fogják megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.” (Jn 13,35) Majd így folytatta az esperes: „Valóságos szeretetre hív, ahogy valóságos szeretetre hívja a rimaszécsi lelkipásztort, hitvesét, a gyülekezet gondnokait, presbitereit, az itt szolgált volt lelkipásztorokat, a gyülekezet minden tagját.Olyan szeretetre hív Krisztus, amiben egymást támogatva, terheket együtt hordozva, gyengeségeken felülemelkedve Krisztusra és egymásra figyelve szeretett közösségben éli meg a gyülekezet földi pályafutása minden napját. Legyen ez így a már említett három gyülekezetben.” Néhány éve az esperes itt szolgálva erőt, lehetőséget tapasztalt a gyülekezetekben, így lehet jövője is mindhárom gyülekezetnek. De csak akkor valósul meg, ha a lelkipásztor és a gyülekezet is Krisztusra figyelve tölti be az útmutatást: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” Az természetes - folytatta beszédé az esperes: „hogy a lelkipásztor keresse a gyülekezetet, de arról már sokkal kevesebb szó esik, hogy a gyülekezet tisztelje lelkipásztorát, hogy a közös szolgálat Krisztus anyaszentegyházához méltó legyen. Ebben a közös szeretetben, közös szolgálatban segítse és áldja meg a mindenható a gyülekezeteket és lelkipásztorát.” E szavak után nagy Ákos Róbert beiktatta szolgálatába Milen Marcell lelkipásztort, átadva a gyülekezeti pecsétet és a templom kulcsát. Ezt követően Dulay Olívia szavalata hangzott el, majd Milen Marcell J. S. Bach zenéje alatt készült székfoglaló igehirdetésére, melyet 1Móz 9, válogatott versei alapján tartott meg. Igehirdetése elején azt a képet mutatta be, mikor elcsendesültek az elemek, és Noé már ki tudott menni a bárkából, oltárt épített, áldozatot mutatott be az Úrnak, aki megfogadta, többé nem átkozza meg az embert, és szövetsége jeleként szivárványt bocsátott az égre. Majd azt a gondolatot osztotta meg a jelenlévőkkel a lelkipásztor, ahogy egykor Noé bárkástól fennakadt az Ararát hegység egyik csúcsán, úgy akadt fenn ő is a rimaszécsi egyházközség megtisztelő meghívásán, amikor a gondnokok felkeresték őt megtisztelő ajánlattal, a megüresedett lelkészi állás betöltésének lehetőségével. Itt is volt sok hullám, hányattatás, elmerülés. A bárka recsegett ropogott, de végül mégis révbe ért. Isten őt is elsegítette – mint ahogy mindnyájunkat – a saját kikötőjébe. Úgy igazította életünk vizének hullámait, hogy pontosan oda kerüljünk, ahol Ő látni szeretne bennünket. Jeremiást idézve utalt arra, hogy „… az ember nem ura élete útjának, és aki azon jár, nem maga irányítja lépteit.” (Jer 10,23) Milen Marcell  is így van itt: a második gyülekezetében, második beiktatásán, ketten vannak testvérek, második házasságában él. Majdnem mindenből kettő van, akár a bárkában volt… majdnem mindenből, mert sajnos, földi szülőkből már csak egy van itt ebben a világban, egy gyermeke van, bár lánya egyszer megjegyezte, ő kettőt is kitesz. Jó az élethez való reményteljes hozzáállás, tudjuk, ha Istenben bízunk, akkor reménység szerint életből is kettő lesz, nemcsak ez a földi, hanem Krisztus által az örökkévaló, mennyei is, ahol végleg kiköthet életünk bárkája és megpihenhetünk azoktól a fáradtságoktól is, amiket sem szabadságon, sem otthon, sem általában már ebben a földi életben kipihenni nem lehet.

Az igehirdetés elején felolvasott igeszakasz Istennek Noéval és a világgal kötött szövetségéről szólt, melynek legszélesebb körű jele a szivárvány: „Szép természeti jelenség, isteni jel, mely a borús időszak után fölragyog a látóhatáron. Átível fölöttünk, emlékeztet és csodálattal tölt el.” Majd a Simonyiban való beiktatásán elhangzott jézusi igéről szólt – „aki én utánam akar jönni, vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem.” (Mt 16,24) – majd kifejtette, hogy az ember idővel jobban ragaszkodik a színesebb dolgokhoz. Élete folyamán fejlődik, épül, sok mindent másként lát, másként gondol. Minden ember életének élményei, szépek, csúnyák, kellemesek, kellemetlenek, előkelők és szégyellni valók, úgy, mint a szivárvány színei, egymásra rakódnak. …. „Bárhogy legyen, ha Istenre tekintve, az ő szövetségében, belé vetett hittel élünk, mégis csak egy szép színes ívet látunk. Isten szövetségében, aminek jelei változtak, értelmét találja, megtisztul, megszépül, és áldott lesz az élet.” Ezután a lelkipásztor Isten szövetségének három összetevőjéről beszélt: oltalomról, szolgálatról és reménységről. Az oltalom kapcsán kifejtette, amikor Noét, családját és a bárkában lévőket oltalmazta az Úr, életet mentett. Isten oltalmának a lényege, az élet megtartása. Ezért is kötött szövetséget nem egyszer, de legteljesebben fiában, Jézus Krisztusban. Az Úr – m int hatalom – szövetsége által kegyelmesen visszafogadott bennünket oltalmába, melyet bizonyára sokan megtapasztaltak az itt lévők közül is. Sokszor nem úgy történnek dolgaink, ahogy azt elképzeljük, mert próbatételek jönnek, úgy tűnik zsákutcába jut az életünk. De Isten így az élet tűzpróbáiban vagy özönvizeiben is oltalmaz. Nemzeti szinten is bizonyságot tehetünk az Úr oltalmáról. Mert a magyar nemzet fölött is átível az isteni szövetség jele, a szivárvány, amiből kiválik egy újabb jelkép: piros-fehér-zöld. Az aradi vértanúk emléknapján is a tudja a magyar ember, hogy milyen helyzetben volt megtartónk az Úr. Élet nincs áldozat nélkül, örök élet sincs Jézus Krisztus áldozata nélkül. „Sokak adták életüket a nemzetért a hazáért, azért, hogy akik ma élünk, méltón emlékezhessünk és adhassunk hálát Isten megtartó kegyelméért, a magyar nemzet felemelkedéséért. Isten áldja meg mindazok emlékét, akik az Ő nemzetet megtartó oltalmában a végsőkig bíztak minden nyomorúságon és pusztuláson túl is.” A szolgálatról pedig a következőképen szólt a lelkipásztor: Noé oltárt épített az Úrnak, égő áldozatot mutatott be. A mi áldozatunk a szolgálat, mely akkor jó illatú, kedves és a szivárvány színeit erősítő, ha szívből jövő. A lelkészi szolgálat szívet terhelő, komoly dolog. Az aradi hősökre gondolva, Jézus mondta: nem ti választottatok, hanem én Titeket. Isten addig tart meg minket ebben az életben, míg tőle kapott megbízatásunk le nem telik, majd így folytatta: „Van ennek három irányba való hatása: Isten dicsőségére, mások javára, saját maga boldogulására, üdvösségére.” Majd a Bálint gazda, a 100 éves kertész szolgálatban töltött életén keresztül mutatott rá, hogy bár nem volt könnyű élete, de nehéz körülmények között tette,amit kedvelt. Jó, ha az emberek saját életükről írnak mesélnek, hiszen a Biblia mellett tőlük lehet a legtöbbet tanulni. „Tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19) – igével foglalta össze a lelkipásztor a szolgálat lényegét. A reménység kapcsán a következő gondolatokat osztotta meg Milen Marcell a székfoglalója alkalmával: A szivárványos égre tekintve eszünkbe jut Isten szövetsége, és annak lényegi tartalma, a mi reménységünk, Jézus Krisztus. Mert ő a mi egyetlen reményünk, és vigaszunk, mint életünkben, úgy halálunkban. Mi a reménység népe, a gyülekezete vagyunk. „A Krisztus által nyert, szerzett reménységet igyekszünk megtartani, hirdetni, bölcsőtől a koporsóig. Akkor is, ha olykor csak búvó patakként folydogál. Ez a reménység szólít meg a Bibliából, ezt oltja belénk a Szentlélek, ebben erősödünk meg a keresztség és az úrvacsora által, ez visz át a halálból az életbe.” Majd Joó Sándor gondolatát idézte: „Reménykedni azt jelenti, hogy az Isten lehetőségével számolunk.” Majd hangsúlyozta: „A keresztyén ember reménykedve tudja látni a világot, még akkor is, ha abban olyan sok szívszorító dolog van.” Igehirdetése végén a lelkipásztor a elmondta, hogy ő is ezzel a reménységgel szeretné végezni a számára kiszabott szolgálatát mindaddig, amíg az Isten engedi. Ezt a reménységet kívánta a gyülekezet tagjainak, hogy: „reménységük tegye fényesebbé a szivárványt életük egén, amiben együtt ragyog a szeretet, az öröm, a hűség, az alázat, a hit, a szentlélek minden ajándékával és Istentől közvetített áldásaival. Csodaszép jel a szivárvány, mely rávilágít Isten örök szövetségére, Krisztusban való szabadítására. Összeköti földi életünket a mennyel, s amiben annyiféle szín, árnyalat tobzódik, fonódik és olvad egymásba. Ezért dicsőség az Istennek és a mi Urunk, Jézus Krisztusnak, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre!” A lelkipásztor székfoglalója után a kórus szolgálata következett, és ifj. Martinovics János szavalata után a jelen lévő Erdélyi Géza nyugalmazott püspök, majd a püspökhelyettes, az esperes, végül a jelenlévő lelkipásztorok egy-egy igével áldották meg a frissen beiktatott lelkészt. A köszöntőket a három gyülekezet gondnokai kezdték meg, utánuk a rimaszécsi polgármesterasszony, a nagyváradi testvérgyülekezetek köszöntője következett.

Az ünnepi istentisztelet a nemzeti imádság éneklésével ért véget, és szeretetvendégség zárta a nem mindennapi alkalmat.

Kép és szöveg: Fritz Beke Éva