Erős vár a mi Istenünk! (II.) - A rend bontó Luther

2017. február 26., vasárnap

A reformáció 500. évfordulójának megünneplésére készülnek a protestáns egyházak. Bátor tettével 1517-ben Luther Márton indította el a tisztulást hozó változást, hisszük: Isten akaratából. Rend bontó, de nem rendbontó volt.

„A középkori skolasztikus teológia legnevezetesebb és legnagyobb műveit áttanulmányozta ugyan, tudása már igen magas fokon állott, lelkének kínzó kérdései azonban egy lépéssel sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Vajon kikényszerítheti-e az ember cselekedeteivel az Isten szeretetét? Kiérdemelheti-e valóban az üdvösséget? Mi az igazság az eleve elrendelés kérdésében? A papi feloldozás a bűnöknek tényleges, végleges bocsánatát jelenti-e? Kérdésekkel volt tele a lelke, amikor 1508 októberében váratlanul áthelyezték Erfurtból Wittenbergbe, hogy ott az egyetem egyik tanszékét elfoglalja, hogy bölcseleti előadásokat tartson. Ekkor Luther még 25 éves sem volt” – írja Virág Jenő a Dr. Luther Márton önmagáról című művében.

Wittenberg és Bölcs Frigyes

Wittenberg ekkor szinte falu volt, alig kétezer ember lakta. Rosszul termő földek, kietlenség, pusztaság volt jellemző mind a környezetre, mind pedig az ott lakók lelkére. Pedig a szász választófejedelem, Bölcs Frigyes mindent megtett, hogy „felhozza” ezt a vidéket. Itt állt a fejedelem vára templomával, a kolostor és az 1502-ben Frigyes által alapított egyetem, ahová 1508-ban Luther megérkezett.

Bölcs Frigyes választófejedelem gondolkodása, lelki életének fejlődése és alakulása is sok tanulságos és múltunk jobb megismerését és megértését szolgáló elemmel szolgál. (Visszaemlékező írásom során kiderül majd: hatalmából adódóan, a világi térfélen tudott jó szolgája lenni Istennek.) De a kortársaihoz hasonlóan, 1509-ben még ő is nagyon terhelve volt a babonás hittel. Őróla ezt írja Virág Jenő a könyvében: „Hosszú esztendők során búcsúkat és ereklyéket szerzett meg a wittenbergi vártemplom számára, hogy ez minél több zarándokot vonzzon a városba. 1509-ben 5005 darab ereklyét őriztek itt. Ha valaki megszerezte magának mindazt a kedvezményt, mely ezekkel az ereklyékkel volt kapcsolatos, az 1443 évi búcsút nyerhetett el. A búcsú pedig elengedést jelentett a bűnökért elégtételül járó földi, főképp azonban az állítólagos tisztítótűzben való szenvedésekből. Különös dolgokat mutogattak itt, amikor évenként a húsvét utáni második vasárnap hetében az ereklyekiállítás a templomban látható volt. Például mutogattak egy vessző darabot Mózes égő csipkebokrából, szalmát és szénát a betlehemi jászolból, melyben a kis Jézus feküdt, töredékeket a jászol fájából, darabkákat a kis Jézus pólyájából, kilenc tövist Krisztus töviskoronájából, részeket a keresztfából, Mária hajából, ingéből, kabátjából, fátyolából, sőt, még egy üveggel Mária tejéből is. Mutogattak 204 testrészt a Heródes által megöletett betlehemi gyermekekből, sőt, egy egész gyermekholttestet is közülük. - Évek múlásával gyarapodott az ereklyekincs is. 1518-ban már 17 443 darab ereklyével dicsekedett a wittenbergi vártemplom s az általuk elnyerhető búcsú 127 ezer 799 esztendőt és 116 napot tett ki. 1520-ban már 19 013 a wittenbergi ereklyék száma.”

A tanuló tanító

Kérdésekkel tele, kialakulatlan világlátással kényszerül teljesíteni felettesei parancsát Luther: Arisztotelész erkölcstanáról tart előadásokat az wittenbergi egyetem hallgatóinak. S hogy miért Arisztotelész? Mert ilyen volt a keresztyén gondolkodás. Nem a Biblia volt az alapja a tanításnak, hanem pogány bölcsek, egyházi atyák tanait magyarázták, tanították. Aquinoi Szent Tamásét például, aki beépítette Arisztotelész erkölcstanát a tanaiba, összhangba akarta hozni azt a keresztyén tanítással. Luther utólag leírta, hogy Arisztotelésznek nincs köze a keresztyénséghez, mert ő emberi megoldást hirdet: azt hirdeti, hogy az ember ismerjen meg, saját erejéből döntsön és válasszon. Egy, a Bibliától idegen szellemiség került be így, ennek az ókori bölcsnek a hatására, a közgondolkodásba. S mivel ez a szellemi áramlat volt a domináns, így Luther maga sem vette még ekkor észre, hogy egy eltorzult istenkép alakult ki az emberekben – benne is. Ez pedig a haragvó Isten képe volt. Az egyház tanítása pedig arról szólt, hogy úgy lehet valaki jobb ember, akire nem haragszik majd Isten, ha az egyház tanításait, főleg a bűnbocsánatra vonatkozó tanításait, előírásait (gyónást, áldozást, a búcsújárást, vezeklést) követi.

Luther egy visszahúzódó, tudománynak élő ember volt, aki sokkal inkább tanulni, mintsem tanítani vágyott. Wittenbergben azonban mindkét feladatnak eleget kellett tennie. Tanított és közben maga is tanult. Folytatta teológiai tanulmányait, és 1509 márciusában bölcsészi képzettsége mellé megszerezte a bibliai baccalaureusi tudományos fokozatot is. Ez azzal járt, hogy ettől kezdve már hittudományi előadásokat is kellett tartania.

A zsúfolt egy év után azonban ismét visszarendelték Erfurtba. Elkezdődhetett Luther életében egy olyan időszak, amire már régen vágyott: olvashatta a Szentírást. Megtanult héberül, ismerkedett Augustinus műveivel.

És közben emelkedett a rendi ranglétrán. Jó előadó volt, sok volt mindig a hallgatója, ennek következtében Staupitz, a rend tartományi főnöke feladattal bízta meg, és egy rendtársával elküldte Rómába.

Luther boldogan tett eleget a parancsnak, Isten csodálatos végzésének tartotta, hogy elzarándokolhat a keresztyénség központjába. Oda, ahol a pápa élt. Útjuk több hónapig tart. 1510 utolsó napjait és 1511 január első napjait töltik Rómában. Amikor messziről meglátták Rómát, Luther földre borulva, kezét az ég felé emelve üdvözölte a várost. Boldog volt, hogy ott lehetett. Csodálatos elképzelésekkel érkezik, de csúnyán csalódnia kell. Hamar kiderült számára, hogy amire ő készült, az nincs. De van egy eltorzult erkölcsű város, ahol Krisztus nevével visszaélnek. Mérhetetlenül nagy a csalódása.

Római tapasztalatok

Pénzt gyűjtő pápaságot, eltorzult keresztyénséget találnak. Szent érzésekkel ment Rómába, tiszta elszántsággal, nem akart reformálni és egyházszakadást okozni, hanem az előírások szerint akart misézni és még gondolatában, szándékában és érzéseiben is tiszta életet akart élni.

Elmegy a scala santahoz a szent lépcsősorhoz is, amiről azt tartotta a korabeli hagyomány, hogy azon vezette le Pilátus Jézust a nép elé (a középkori embert úgy tanították, hogy az angyalok vitték át a lépcsősort Rómába), és térdepelve, vezekelve imádkozik, mert hitte, hogy a vezeklés engesztelést eredményez. A középkori teológia ugyanis azt állította, hogy megváltozni csak vezekléssel lehet és érdemszerző jó cselekedeteket vártak el a hívőktől. Azt állították, hogy általuk változni tud az ember és távolodhat a bűntől. Luther ezt elhitte és próbálta precíz pontossággal kivitelezni.

Ott van tehát Rómában, ahová hetekig tartó gyaloglás árán jutott el, bebarangolta a várost, szent lelkülettel viszonyult még az épületekhez is, végigzarándokolta valamennyi templomot és katakombát, és térdepel a tömegben a szent lépcsősoron, amikor az ige bevillan: az igaz ember pedig hitből él. És valami elindul… Luther feláll, és nem folytatja az erénygyakorlatot. Még hosszú út áll előtte 1517 októberéig, de Luther lelkében már itt indulhat el a reformáció.

Ő, aki egyházának azzal a tanításával érkezik Rómába, hogy aki oda elzarándokol, az teljes bűnbocsánatot nyer, a Szentírás szavai által rádöbben: a pápai rendelet ehhez kevés, Isten szava viszont elég! Igaz, hogy már korábban is – a Szentírás olvasása alatt – rádöbbent egyháza tévedéseire, de mivel környezete, az őt tanítók, az egyházi vezetők mind másképp látták, csendben maradt és engedelmeskedett. Gyötörte magát, és gyötörte az állandó rettegés, hogy nem tudja megtartani a törvényt, bűnéből nem tud szabadulni és ezáltal nem tudja Isten kegyelmét kiérdemelni és a Rómában látottak után már egyházának dolgai is mázsás súlyként nehezedtek rá.

Még csak 1511-ben vagyunk.

Újból Wittenberg

1511 nyarán ismét áthelyezték Wittenbergbe, mégpedig Staupitznak, az ágostonos rend németországi tartományi főnökének a kérésére, aki a wittenbergi kolostorban élt, mint egyetemi tanár és rendfőnök. Szüksége volt segítségre, és Lutherban meglátta a tudós embert. „Itt egészen beleestem a skolasztikus tudományba. S a Bibliával kapcsolatosan behatóan megvitattuk a dolgokat, már annyira előrejutottunk, hogy a végső okokat kerestük. A jelenlévők azt mondták, hogy ezeket előre el kell fogadnunk, a tudósok erre az eredményre jutottak s nem szabad velük szembehelyezkedni. Én azonban erősködtem: próbáljuk meg, ne fogadjuk el őket előre! Ezután óvatosan visszavonultam a skolasztikusoktól, egyedül, magamban akartam tanulni s imádkozni. Tanulmányoztam a szentírásmagyarázó tudósokat és leginkább a zsoltárokban leltem kedvemet. Átnéztem a szaktekintélyek műveit, hogy bizonyítékokat fedezzek fel. De amint az írásmagyarázatokat átkutattam, azt láttam, hogy mindegyik ellentmond önmagának. Mégsem mertem megtámadni a tudósok véleményét”.

Staupitz először azt akarta, hogy igehirdető legyen Luther, aki tizenöt okot is felsorolt, hogy miért nem válhat belőle igehirdető. Mivel azonban rendi feljebbvalói iránt engedelmességet fogadott Luther, így igehirdető lett belőle. Volt alkalma gyakorolni, hiszen „Néha egy napon négy prédikációt is mondtam, úgyhogy azt hiszem, tartottam annyi prédikációt, mint Ambrosius és Augustinus”. És jött a következő feladat, amire újból nem ő jelentkezett, hanem feljebbvalója kötelezte rá: „Magister Úr, Önnek le kellene tennie a doktorátust; így tud majd alkotni”.

„28-ik életévemben (1512. október 19-én) avattak doktorrá. Amikor doktor lettem, még nem ismertem az evangéliumot. E szavak: »igaz« és »Isten igazsága«, mint mennydörgés hatottak lelkiismeretemre. Amikor hallottam, megijedtem és azt gondoltam: »Ha Isten igaz, akkor meg fog büntetni«.

Kis Lucia

(Megjelent a Kálvinista Szemle 2016 szeptemberi számában.)


--

események továbbiak →

Reformáció 500