2Móz 19 és Kol 1,9–23 (ÚSZ) „Szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek" (9). Milyenek az imádságaink? Nincs bennük túl sok panasz? Vajon helyes lelkület az, amikor csak az elégedetlenség, csak a kérés, néha egyenesen a követelőzés szólal meg imádságainkban? És a dicsőítés, a hálaadás, a bűnbánat és a másokért való közbenjárás szinte soha? Pedig milyen jó lenne a szédült önmagunk körüli forgásból kitörni, és közbenjárni mindazokért, akiket Isten Lelke a szívünkre helyez! Pál apostol szorongattatott élethelyzetben, börtönben van, amikor ezt a levelet írja a kolosséiakhoz. Ezért senki nem vethetné a szemére, ha imádságában többet foglalkozna önmagával. Ő mégis arra a Jézus Krisztusra tekint, aki nekünk „békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által" (20), aki az Atya jobbján most is közbenjár értünk (Róm 8,34). Hordozzuk egymás terhét mi is szeretettel, így töltsük be Krisztus törvényét (Gal 6,2).
Fohász: Urunk, sokszor megfeledkezünk arról, hogy imádságban hordozzuk felebarátainkat. Könyörgünk értük: szeretteinkért, közeli és távoli rokonainkért, gyülekezetünk tagjaiért, kik testvéreink a hitben, barátainkért, ismerőseinkért. És a betegekért, özvegyekért, árvákért, szegényekért, szenvedélybetegekért, hitetlenekért. Mutasd meg nekik, mennyire szereted őket! Ámen.