Ézs 40 és ApCsel 19,1–7 (ÓSZ) „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek" (1). A vigasztalás nemcsak az, hogy meghallgatunk valakit és együtt érzünk a szenvedővel, hanem: örömhír. Mert Isten nemcsak a veszteségünk hordozásában segít, hanem betölti az életünkben keletkezett hiányt. Az Úr társul szegődik a szenvedő mellé. Arról olvasunk, hogy a vigasztalás sohasem a gyász lezárását, hanem a Mindenható előtti feltárását jelenti. Nem az a feladatunk, hogy felmentsünk a gyász alól, hanem hogy hirdessük az örömhírt: Isten oda hív és vár, ahol nincs többé titok és félelem. Csak az fog megvigasztalódni, aki rábízza magát az Úrra. Aki vágyódik a szabadulásra, aki belátja elveszett voltát, és ezért nem zúgolódik Isten ellen. A változás helyre- állítás is egyben. Helyreáll a lelki egyensúly és a kapcsolat Istennel. A félelem és kétség helyét átveszi az Istenbe vetett bizalom, aki mindig a javamat akarja.
Fohász: Uram! Gyászomat, fájdalmamat hozom eléd. Nem találok magamban mást, csak ürességet. Segíts talpra állnom, sorsommal kiegyeznem. Támogass, hogy megérthessem akaratodat. Csak Te vigasztalhatsz engem. Vizsgáld meg szándékaimat, tisztíts meg teljesen, hogy általam ne érjen Téged bántás és szégyen. Ámen.