Ez 10 és Lk 12,41–48 (ÓSZ) „Akkor elvonult az Úr dicsősége a templom küszöbétől, és megállapodott a kerúbok fölött. A kerúbok pedig fölemelték szárnyaikat, szemem láttára fölemelkedtek a földről, és elindultak a kerekekkel együtt" (18–19). Isten ószövetségi népe sokszor élt abban a képzetben, hogy az Úristen az ő jeruzsálemi templomához kötődik. Ezért aztán amikor a nép nagy részét elhurcolják Babilonba, a legnagyobb elkeseredettség vett rajtuk erőt. Olyan távol kerültek Istenüktől, hogy napjaikat szinte a háta mögé vetve élték. Pedig Isten nem hajlékokhoz, nem emberi kéz alkotásaihoz kötődik, hanem népéhez. Felkerekedik hát Jeruzsálemből, és elvoul a Kebár partjára, a fogságban sínylődő, megtérni kívánó bűnös népe után. Ilyen Istenünk van nekünk! Ragaszkodik hozzánk, jobban, mint menynyei dicsőségéhez, jobban, mint bármi máshoz ezen a világon.
Fohász: Hála, Neked, Uram, hogy nem vetsz a hátad mögé, s nincs ezen a széles világon olyan hely, ahol ne tudnál rólam, ahol ne a Te szent színed előtt élném mindennapjaimat. Köszönöm hűségedet, mérhetetlen ragaszkodásodat. Ámen.