Ézs 54 és ApCsel 23,23–35 (ÓSZ) „Mint elhagyott és fájó lelkű asszonyt, megszólít téged az Úr, és mint ifjú menyasszonynak, ha megvetett volt is, ezt mondja Istened: Magadra hagytalak néhány pillanatra, de nagy irgalommal ismét összegyűjtelek" (6–7). Egy pillanatra, csak néhány pillanatra hagytalak magadra. Magára hagytuk-e így valamikor a kisgyermekünket? Haragunkban el szoktuk-e rejteni arcunkat a másik ember elől? Miért tesz az Úr ilyet, miért bánik velünk így? – kérdezhetnénk. Az egyiptomi rabszolgaság: az ifjúkorod szégyene, a babiloni fogság: az özvegységed gyalázata. Mindez elmúlt. Isten, aki nemcsak a világnak, hanem népének is alkotója, megváltja népét a fogságból. A próféta olyan nagynak látja ezt az irgalmat, hogy ehhez képest a fogság csak rövid pillanatnak tűnik. Fiatalokat és özvegyeket is összegyűjt az Úr, mert ismeri minden életkor fájdalmát, kiszolgáltatottságát, örömét és bánatát.
Fohász: Mennyei Atyám, bevallom Neked, hogy nem jó egyedül, magamara hagyottan élni az életem. Szükségem van egy igazi társra, egy barátra, aki nem hagy el, nem fordít hátat. Légy hozzám irgalmas, hogy ne éljek az adott életkorom fogságában, mert mindig Neked szeretnék élni. Ámen.