Zsolt 52 és Mt 20,29–34
 (ÚSZ) „Jézus megszánta őket, megérintette szemüket, és azonnal visszanyerték látásukat, és követték őt" (34). A két jerikói vak élt a nagy lehetőséggel. Semmi garancia nem volt arra, hogy Jézus meghallja őket. Semmi garancia nem volt arra, hogy felkeltik érdeklődését, és semmi garancia nem volt arra sem, hogy akar-e, tud-e segíteni. Nem látták, de hallották, hogy arra megy Jézus, és nem akarták továbbengedni szó nélkül. Magatartásuk egyértelműen Jézus erejébe, hatalmába vetett hitükről tanúskodik. S ha a két vak magatartása hitükről tanúskodik, miről tanúskodik a mi magatartásunk? Képesek vagyunk-e kiáltani Jézushoz, amikor csitítanak bennünket? Képesek vagyunk-e kiáltani, amikor esélytelennek tűnik a helyzet? Ne adjuk át magunkat a csüggedésnek, a letargiának, ne legyünk tétlenek! Jézushoz ma is kiálthatunk, ő kész ma is arra, hogy megálljon mellettünk, és megkérdezze: „Mit akartok, mit tegyek veletek?"
Fohász: Uram, vakságom sok bajt eredményezett már. Szeretnék én is látni – lelki értelemben, és szeretnélek újra követni Téged. Uram, nyisd meg a szememet! Add, hogy ne járjak a sötétségben, hanem a Te világosságodban! Ámen.