Ruth 2 és Róm 1,18–32
 (ÓSZ) „Áldja meg őt az ÚR, aki nem vonta meg szeretetét az élőktől és a holtaktól" (20)! Gyakran ültetjük Istent a vádlottak padjára saját gondolataink alkotta rögtönzött bírósági ülések alkalmával. Főleg akkor, amikor nem várt fordulatokat fon bele életünk szőttesébe úgy, hogy a szándékát se tudjuk. Naomi és Ruth nem vonják kérdőre az Urat, mert nem a magyarázatára van szükségük, hanem a jelenlétére. – Micsoda bizalom van jelen Bóáz mezején?! És milyen reménység hajtja '56 hőseit a tettek mezejére?! Omladozó, sebhelyes nép vagyunk, akik szeretnék összefüggéseiben látni a dolgokat. Pedig az összeroppantó csapások árnyékában, az értetlenség átmeneti tébolyában nem ártana elengedni a felelősségre vont Isten torkát, és észrevenni szeretetét.

Fohász: Uram, a döbbenet csendjét, a veszteség égre sírt fájdalmát és sírástól hangos zavarát is gyúrd, kérlek, reménységgé bennem. Ámen.